Ugrás a tartalomra

Betekintés a kulisszák mögé – villáminterjú az IJ szerkesztőivel, II. rész

Télen tenger, nyáron havasi tájon fekvő tó

Csillagász szeretett volna lenni, egyik kedvenc virága a tulipán, különleges kapcsolat fűzi a macskákhoz, fiatalkorában sakkversenyeket nyert, a szellemi sportra édesapja tanította meg, kedveli a tengert és havasi tájat is. – Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztőjével beszélgettünk nemcsak a szerkesztői munkájáról. Interjúnkat különleges fotókkal illusztráltuk. 

 

– Az Irodalmi Jelen aradi szerkesztőségében dolgozol, igazi szerkesztőségben, nem home office-ban, mint a többi kolléga. Ez mivel másabb, miben segít, vagy esetleg gátol?

– Valójában szerkesztőségben is, otthonról is, de végül is úgy 90%-ban a szerkesztőségben. A különbséget a technikai adottságok jelentik, a belső szerver könnyebb elérése, ami lehetőséget biztosít az anyagok, képek, különböző programok gyorsabb kezelésére. Persze mindez otthonról is megoldható, vagy majdnem minden, csak picit, hajszálnyival lassabban. Ez a picit lassabban azonban bizonyos műveleteknél, egyes programok használatánál számomra nagyon bosszantó tud lenni. Talán a türelmem kopott meg az évek folyamán, de mindent gyorsan, azonnal akarok, várok el a gépektől. Ami a szerkesztőségen belüli személyes kapcsolatokat illeti, a mai információs világban azok bárhonnan könnyen kezelhetők, akár telefonról is. E-mailen, Skype-on szinte bármikor elérhetőek vagyunk, fizikai találkozásra viszont nagyon ritkán adódik alkalom, főleg az utóbbi két évben. Ezért is örvendek annak, amikor egy-egy rendezvényünkre sikerül eljutnom.

Böszörményi Zoltánnal emléklapokat adnak át 2011 augusztusában az aradi magyar sajtó 150 éves múltját ünneplő rendezvényen

– A Nyugati Jelen napilap főszerkesztői feladatait is ellátod. Hogyan osztod be az időd, hogy mindenre jusson?

– Időből sosincs elég, legalábbis én így érzem. Igyekszem minél kevésbé keverni a két feladatkört, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének átfedések, átfolyások az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen között. Már csak azért sem, mivel az Irodalmi Jelen nem csupán interneten létezik, illetve nyomtatott folyóiratként, de van egy nyolcoldalas változata is, amelyet a napilap mellékleteként minden előfizetőnk havonta egyszer kézbe vehet. Igaz, a melléklet teljesen más mint a nyomtatott folyóirat, nemcsak korlátozott terjedelme okán, de mert ebben leginkább a napilap lefedte régió alkotóinak biztosítunk teret. Az ide-oda kapkodás viszont egyiknek sem tesz jót, a megszakított munkafolyamatok adják a legnagyobb hibalehetőséget. Így aztán délelőtt leginkább az Irodalmi Jelennel, könyvekkel foglalkozom, míg délután a napilapé a főszerep. De ebben sem tudnék precíz időbeli határt húzni.

– A szerkesztőségben melyek a kedvenc tárgyaid?

– A körülöttem lévő tárgyak szerepe, hogy otthonossá, barátságossá tegyék azt a helyet, ahol életem jelentős részét töltöm. Így aztán minden körülöttem lévő tárgy kedves számomra. Pihentető a lila magnóliás festmény vagy a csendéletek, a stabilizált piros rózsacsokor lelket mosolyogtat, akárcsak a szárazág-kompozíció, de egyformán fontosak számomra a többi tárgyak is, a szerencsehozó ír kisember, a gyertya, a japán levélvágó kés… És persze az élő cserepes virágok, orchidea, karácsonyi kaktusz, begónia…

– Például ott van Csép Sándor írógépe is, annak mi a története?

– Csép Sándor Aradon született, újságíró, riporter, rádió- és televízióműsor-szerkesztő volt, néhány évig a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét vezette. Idősebb kollégáim vagy főszerkesztőnk, Böszörményi Zoltán jobban ismerték, mint én, többet dolgoztak vele, többet tudnának mesélni róla. 2003-ban az Aradi Magyar Színházat létrehozó alapítvány – amelyet nem mellesleg Böszörményi Zoltán hívott életre, és vállalt jelentős szerepet a fenntartásában – tagja volt Csép Sándor is, olyan személyiségek mellett, mint Kányádi Sándor, Markó Béla, Tőkés László, Cseh Tamás. Valahányszor Aradon járt, mindig benézett a szerkesztőségbe is, barátaihoz, és nem egyszer tisztelte meg jelenlétével az Aradi Magyar Sajtó Napjára szervezett rendezvényünket. Régi írógépét is e baráti viszony kapcsán adományozta a szerkesztőségnek, amelyet azóta is ereklyeként őrzünk.

Csép Sándor írógépe

– Az Irodalmi Jelen alakulásától kezdve a lap munkatársa vagy, mire emlékszel legszívesebben vissza ebből az időszakból?

– A több mint húsz év alatt a napi rutin mellett nagyon sokféle hatás ért, jó is, kevésbé jó is, nagyon sok embert ismertem meg, sokakat személyesen is, olyanokat is, akik már elmentek. Utóbbiak közül néhányat említenék azok közül, akikkel szorosabb munkaviszony alakult ki, gondolok most Szőcs Gézára, Lászlóffy Csabára, Faludy Györgyre, Kőrösi Zoltánra, Bogdán Lászlóra… Legtöbbjüket írásaikon keresztül ismerhettem meg, hiszen az utóbbi két évtizedben a kortárs irodalom rengeteg gyöngyszemével találkoztam, jobbnál jobb prózákkal, versekkel, esszékkel stb. És ami külön öröm számomra, nagyon sok tehetséges fiatalt volt alkalmam olvasni. Visszatérve a kezdetekhez, az Irodalmi Jelen alakulásához, izgalmas napok, hetek, hónapok voltak. Gyerek született, s ott bábáskodtunk körülette. Mekkora legyen, mi legyen benne, mi legyen a nyitóoldalon, hogyan nézzen ki a fejléc, milyen karakterekkel a szöveg, és megannyi apróság, amíg összeállt az első szám, és aztán sorban a többi. Az első számoknál mi sem gondoltuk, talán csak reméltük, hogy nem csupán a nyugati régió magyarságszigeteihez sikerül eljutnunk, de az egész Kárpát-medencében súlya lesz az Irodalmi Jelennek. Bábáskodásunk mit sem ért, vagy lehet, hamar kifulladt volna Böszörményi Zoltán lendülete nélkül. Mert fontos, hogy egyáltalán kigondolta, fontos, hogy anyagilag támogatta és támogatja az Irodalmi Jelent, de a legfontosabb az, ahogyan lelket tudott és tud verni a szerkesztőség mindenkori kis csapatába, ahogyan el tudta ültetni és ápolni a hitet, hogy nem hiábavaló, amit csinálunk. E lendület nélkül nem varázsolhatnánk nap mint nap irodalmi lapot, s talán késztetést sem éreznénk határaink feszegetésére.

– Melyek a kedvenc lapszámaid?

– Mindig az éppen aktuális, az, amelyen éppen dolgozom. De persze vannak emlékezetesek. Többet is kiemelhetnék, de most csak kettőt fogok. A 2005 szeptemberében Faludy György 95. születésnapjára megjelentet és azt a kétkötetes számot, amely szintén szeptemberben, de tavaly jelent meg, és amellyel az Irodalmi Jelen 20. születésnapját ünnepeltük. Ilyen még nem volt, kétkötetes Irodalmi Jelen! Jobbnál jobb írásokkal tisztelt meg bennünket száznál több szerző, minket, a lapot, az olvasókat!

– Szereted a virágokat. Melyik virág jellemezne leginkább téged?

– Hirtelen azt mondanám, a tulipán – persze minden politikai jelentéstől mentesen. December táján jelenik meg a kereskedelemben, és amíg szezonja van, minden hétvégén meglepem magam egy csokorral. Aztán a lisianthus (préritárnics), annyira kecses és éteri. De az igazság az, hogy minden virágot szeretek, a legszerényebb is gyönyörűséget tud nyújtani a léleknek.

– Ha macska lennél egy napig, hogyan nézne ki a napod?

– Még arra sem nagyon tudnék felelni, hogy Picurka cicám egy napja hogyan nézett ki, pedig főleg fiatalabb korában naponta felvidított valamivel. Mondogattam is néha: Picurka, hogy te miket tudsz! És hidd el, tudott, ajjaj, de még miket! De ha én macska lennék…? Hát nem is tudom…

Varga Melinda könyvbemutatóján Aradon 2018 februárjában

– Kiket szoktál olvasni szabadidődben, ha éppen nem szerkesztesz vagy tördelsz?

– Annyira változatos a napi olvasmányadagom, hogy másra nem is nagyon jut időm – a napilapba kerülő hírektől az éppen aktuális Irodalmi Jelenre fel- és bekerülő szépirodalmi alkotásokig. Folyamatosan figyelem közben a hírügynökségeket, elismerem, leginkább szalagcímeiket. Így aztán kikapcsolódni nem olvasással szoktam, ha mégis, akkor egy-egy hangulat a verseket kívánja meg. Olyankor utánuk kutakodom, legyenek klasszikus vagy kortárs szerzők művei, vagy olyanok, amelyekkel épp munkám során találkoztam először. Sokszor veszem kézbe kollégáimét, megsúgom, olykor a tieidet is, Melinda. Sok jó kötet várja türelmesen a polcokon, hogy kézbe vegyem, és talán ennek is eljön az ideje. És nem úgy, mint egykor, az asztal alatt a térdemen lapulva, lopva a lecke helyett. Bár annak is megvolt a varázsa…

Szerkesztőségi ülés Budapesten, 2011-ben

– Ha jól tudom, sakkversenyeket nyertél fiatal lány korodban. Hogyan kerültél közel a sakkhoz?

– Édesapám – tulajdonképpen nevelőapám, de ebbe most ne menjünk bele, maradjunk annyiban, hogy számomra ő az édes – révén, aki a mai napig a sakk szerelmese, és aki pici gyerekkoromban felfedezte e játék iránti kíváncsiságomat és fogékonyságomat. Eleinte mindig én nyertem, gondolhatod, miért, aztán eljött a pillanat, olyan 6-7 évesen, amikor azt mondta, most már komolykodni kell. Amikor először veszítettem, repültek a figurák és a tábla, és persze potyogtak a könnyeim. Aztán megtanultam komolykodni. Végjátékok, megnyitások, nagyon sok elmélet, verseny verseny után, felnőttekkel is. Egy adott pillanatban az országos tíz legjobb női ifjúsági keretben voltam. Aztán feltűnt, hogy a jó és befutott játékosok, mesterek, nagymesterek egy picit mind furcsák. Én nem szerettem volna az lenni. Ettől függetlenül lehet, hogy az vagyok mások szemében.

Gyoroki iskolai szereplés után 1968-ban

Első fényképezőgép előtti szereplése. Eteti a tyúkokat és egyik kedvenc kispajtását, a sánta nyuszit. A füle belelóg a képbe.

– A reáltudományok felől kerültél a szépirodalomba. Miben segít a matematika az élet dolgaiban, a művészetben, irodalomban?

– Nahát, ezt honnan tudod? Az olyan régen volt, talán igaz sem volt. Mint ahogy az is csak mesének tűnik, hogy valaha fizikatanárom kérdésére válaszolva azt mondtam, csillagász szeretnék lenni. Aztán a sors másféle csillagok közé vezetett, más utat jelölt számomra. A sakk és a matematika a valóság logika felőli oldalát fogja meg, a művészet, az irodalom az empátia, a lélek felé nyit. Kiegészítik egymást.   

– Aradon élsz, de Gyergyócsomafalván születtél. Mi a kedvenc székely szavad, kifejezésed?

– Pontosítok, szüleim, családom gyergyócsomafalvi, de én Gyergyószentmiklóson születtem. Ejsze. Illetve ez biztos, mármint hogy ott születtem.

Gyermekkora világközepe. Élete talán legfelhőtlenebb időszakának helyszíne, nagymamája féltő, szerető védőszárnyai melegében

– Hegy vagy alföld?

– Ritkán jutok haza – mert haza az itt is, Arad is, és az ott is, Csomafalva is. De az utóbbi időben egyre többször vágyom az ott tiszta levegőjét, harapnivaló zöldjét, simogató napsütését az itt poros levegője, szürke zöldje és égető napsütése helyett.                                              

Tengerparton májusban

– Tenger vagy havasi tájon fekvő tó?

– Is-is. Télen tenger, nyáron havasi tájon fekvő tó.  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.