Egy ismeretlen, kéziratos Karinthy-vers margójára

Még mindig igaz az állítás, hogy a fiatal Karinthyról tudunk a legkevesebbet. Noha az utóbbi években számos verse került elő a huszadik század első-második évtizedének elfeledett folyóirataiból, arra kevésbé lehetett számítani, hogy halála után több mint nyolcvan évvel még kéziratban lappangó verssel is megörvendezteti olvasóit. Az eddig ismeretlen költemény Osvát Ernő hagyatékából került elő.

A Nyugat legendás szerkesztője úgy rendelkezett előre megfontolt szándékkal elkövetett öngyilkossága előtt, hogy saját írásait és mindazt, ami vele kapcsolatos, olvasatlanul égessék el, a Nyugathoz tartozókat pedig vigyék munkatársa, Gellért Oszkár lakására. Mindezt hű barátjára, az író és művészettörténész Elek Artúrra bízta, aki azonban csak részben tudta teljesíteni Osvát kérését, mert a vasalt láda tartalmának elégetése és az összekészített kötegek Gellérthez szállítása után az elárvult szobákban még számos levélre, feljegyzésre, kész művek kézirataira talált. Ezeket ő is ládában helyezte el, és a Nemzeti Múzeum Kézirattárának szánta. Miután azonban 1944 áprilisában behívót kapott munkaszolgálatra, öngyilkos lett, s kezdetét vette a ládában őrzött írások kalandos sorsa. Végül a Szépművészeti Múzeum kazánházába vitték a dugig telt ládát, de szerencsére a Nyugatnak küldött kéziratokat, leveleket, az összekötött íveket, levonatokat évekig nem tüzelték el. A rendezetlen, ömlesztett papírtömeg a múzeum egyik restaurátora, Németh Kálmán jóvoltából menekült meg az elégetéstől 1949-ben. Három évtizednyi „házi őrizet” után Németh a Széchényi Könyvtárban helyezte el a hagyaték egy részét. A többi – szintén igen becses darab – pedig 2018-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának állományába.

Az Osvát-hagyaték 2019-es bemutatóján Komáromi Csaba, a Kézirattár akkori vezetője és Borbás Andrea kézirattáros már említette, hogy a különlegességekben gazdag hagyaték része két Karinthy-vers, a Nyitott szemek és a De profundis kézírásos szövege is. A Nyitott szemek 2003-tól Karinthy összegyűjtött verseit tartalmazó kötetekben olvasható, ám a De profundisról sejtelme sem volt a Karinthy-filológiának. Magam, mint megszállott rajongó, évekig reméltem, hogy a szerző feledékenysége vagy talán az egyes strófák iránti elégedetlensége miatt az általa összeállított két verseskönyvből kimaradt-kihagyott költeményre – a korabeli sajtó útvesztőiben bolyongva – előbb-utóbb rátalálunk.

Nem kis szomorúsággal állíthatom, hogy – messzemenően nem csupán internetes, gépi – keresésem ezúttal meddő maradt. Természetesen az, hogy két-három évi kutakodás után nyoma sincs a De profundis közlésének, talán csak az én ügyetlenségemet jelzi, s nem lehet kizárni azt, hogy a vers valamelyik napilapban, alkalmi kiadványban, kallódó folyóiratban lappangva továbbra is várja a szerencsés felfedezőt. Van azonban érdekesebb megközelítése is a jó száztíz év után csodába illően sértetlen fólió felbukkanásának. Akár meg is hatódhatunk azon, hogy Karinthy nekünk, a következő század olvasóinak ad kéziratot, igazi meglepetésként. Méghozzá fiatalsága nyomorúságos, válságos idejéből származó verset. A cím bibliai eredete nem kétséges: a Zsoltárok könyvében a 130. zsoltár, a „bűnbe merült ember esdeklése és bizodalma” kezdődik így: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” Karinthy egyrészt innen nyerhetett ihletet erre a címre, másfelől pedig a huszadik század első éveiben fel-felmerülő kávéházi beszédtéma kapcsán. Irodalmi körökben akkor különös időszerűsége lett ennek a zsoltárnak. Oscar Wilde azonos című, a börtönévek szenvedései között született megrendítő írása az első közléssel azonos évben, 1905-ben magyarul is megjelent: De profundis, Wilde Oszkár feljegyzései és levelei a readingi fegyházból, Fordította és bevezette Dr. Sztankay Géza, Bp., 1905., Országos Irodalmi Részvénytársaság Kiadása. (Néhány év múlva Mikes Lajos, majd Telekes Béla is lefordította Wilde tanulságos, életösszegző levelét.) S mily jellemző, hogy évtizedekkel később, a sikeres agyműtét után az író mint lehetséges mecénásához „egy nagyvállalat ügyészéhez” címezi Ötéves tervét, amelyben sanyarú anyagi helyzete jellemzésére Wilde De profundisából idéz. A pálya kezdetén és végén egyaránt ott van a De profundis.

Hogyan alakulhatott a kézirat sorsa? Karinthy a verset Nyugat-beli közlésre szánva Osvátnak adta át (így lett a hagyaték része). Osvátnak nem tetszett a vers, legalábbis a Nyugatban nem jelent meg. A kéziratot azonban nem adta vissza, Karinthy pedig elfelejtette visszakérni, esetleg abban bízott, hogy egyszer mégis napvilágot lát majd. A Nyugaton kívüli lelőhely mániákus keresését a másolat lehetősége indokolta. Ha ugyanis létezett másolat a címmel, aláírással együtt kerek ötven sorról, akkor az elutasított ifjú a De profundist benyújthatta valamelyik másik laphoz is. Az írás szinte javítás nélküli, hibátlan volta viszont a tisztázat benyomását kelti, amely általában egyetlen példányban készült az írógéphasználat előtti korban. Ebből pedig az következik, hogy a vers valószínűleg sehol sem jelent meg, sem Karinthy életében, sem utána.

A költemény a pályakezdő költő lírájára jellemző motívumokat tartalmaz. A rabság és sebzettség kínjainak panaszát, az „ideál és való” ellentétéből fakadó feszültség biblikus képeit, erősen naturális nyelven, egyre hisztérikusabb hangon. A vers beszélője a kiszolgáltatott ember, akivel valamiféle felsőbb hatalom játszik, s ettől gyötrelmesnek érzi létezését. Minden szenvedés oka („atyja”) az Eszme – nevezzük akár Istennek, akár Végzetnek –, amely a „nyugalmas Semmit” felkavarva bűnösnek teremtette a világot. A felhevült kiáltozó, vállalva a kitagadást is, voltaképpen a megszólalásért, indulatainak szóhoz juttatásáért perel – miként a retorikus fokozás utolsó soraiban már ordítja – azért, hogy „hadd hörögjem már ki béna lelkem / Dühös gyönyörrel”. Betűhíven közlöm.

De profundis

A mélységből kiáltok im tehozzád,
Kiáltok hozzád, isten, isten, isten –
A mélység csöndjét gyötrik és kinozzák
Jajongó szóim, csörrenő bilincsem.
Feltörve lelkem bűzhödő fekélye
Ezer sebétől feccsen ujra vérem –
A poklok minden kinja szállt beléje:
És a halálé, csöndesen, fehéren.

Ki küldött engem a homály ölébül
A gyötrő vágyak átkozott honába: –?
Súlyos csomóknak bontó eszközéül
Reménytelen, haszontalan, hiába!?
Ki hurcol engem forró pusztaságon
Hogy törjek szókat szélkavarta porba; –?
Rózsát fakasszak összeszáradt ágon,
Vizet fakasszak szürke sziklasorba…?

Ki csúfol engem a magosbul, onnan,
Mutatva napfényt, kéklő messzeséget;
Melódiákat, ujjongó dalokban
Ki tépdes egyre lelkemből, s mivégett?
Ki lökdös engem szembe a viharral
Amely fülembe gúnykacajt süvöltöz –?!
Ki ránt a légbe könnyüszárnyu karral,
Ki nyom le ismét ostobán a földhöz?

Hiszek már ujra, ó hiszek tebenned
Kegyetlen Eszme, szenvedések atyja:
Egy istennek kell, ó te szörnyű, lenned,
Ki a szíveknek belsejét kutatja.
A céltalanság végre célt találna
És a halálból élet gerjedezne:
Csak ellened csatázom én hiába
Kegyetlen Végzet, véghetetlen Eszme.

Ki a nyugalmas Semmit felkavartad
Jajongó, fájó, lángoló gomolyba;
Ki bűnösnek teremtéd a világot
Hogy rátapodhass, vízözönbe fojtva.
Ki meg nem hallád a zsidók királyát,
Mikor szöget vertek belé miattad,
Ki elvevéd a koldus egy denárját
És akinek ezer volt, annak adtad.

Vedd vissza azt is, azt a koldus éltet,
Vedd vissza, vissza, mert elédbe vágom
Bolyongó árnyék, elfolyó kísértet
Nincs mit keresnem már a napvilágon
Legyen tiéd a másvilág malasztja
Tagadj ki engem és taszits a mélybe –
– Csak hadd hörögjem már ki béna lelkem
Dühös gyönyörrel a kietlen éjbe.
                                              Karinthy Frigyes.