»A lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai.«[1]

Fellapozva Veress Gerzson Igazolatlanul – jelen, egyberostált versei című kötetét azonnal ismerős verssorokra bukkanunk, a költő Villontól Rilkéig, Tamási Árontól ma is élő, főként erdélyi költőkig és dalszerzőkig használ vendégszövegeket. A kérdés viszont: ebben az idézetkavalkádban hol található maga Veress Gerzson? Jobban elmerülve a költészetében – bár teljesen elvonatkoztatni az említett szerzőktől nem tudunk – rátalálunk egyéni és utánozhatatlan költői hangjára, amelyben egybesűrűsödnek az idézett szerzők képviselte korszakok: a (történelmi) múlt, a korabeli jelen és a (vágyott, ám soha meg nem érkező) jövő. 

Életműve a költő halála óta feldolgozatlan, feledésbe merült nemcsak az alkotó személyisége, kalandos életútja, hanem kiváló verseskötetei és kötetben nem publikált művei is, amelyekre különböző irodalmi és kulturális folyóiratokban, napilapokban szétszórva leltem rá. Édesapja ugyan többször említette, hogy megpróbálja összegyűjteni fia anyagait, mentoráltja, Miklóssi Szabó István pedig, jól ismervén a költő életét, szintén gondolkodott a feladaton, de a munkát az apa esetében a halál, a tanítvány esetében a személyes érintettség akadályozta meg. Esszésorozatommal ezt a hiányt igyekszem valamelyest pótolni. Célom összegyűjteni és láthatóvá tenni Veress Gerzson költészetét, átfogó képet alkotva nemcsak lírájáról, hanem a költő életpályájáról is.

Veress Gerzson 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön, és 1998-ban lett öngyilkos. Származása okán hamar beilleszthetővé válik az előtte sorakozók költészeti hagyományába, „onnan jön, ahonnan néhány évvel ezelőtt nagy ígéretekkel és beváltott teljesítményekkel érkezett Farkas Árpád, Magyari Lajos, Csiki László.”[2] Verseinek tematikáját, motívumkészletét vizsgálva fontos kiindulópont annak a küzdő szellemnek, néhol azonban annak a rezignált hangnak az értelmezési lehetősége, amelyet a korszak – s melyben Veress lírája is megszületett – kínált. A trianoni döntés következtében jön létre a romániai magyar irodalom, Magyarország területének megcsonkítása nyomán földrajzi meghatározottsága pedig sajnálatos módon Románia lesz. Több irodalomtörténeti kézikönyv összefoglalja ezt a folyamatot. A Kántor–Láng-féle irodalomtörténet így írja körül a romániai magyar irodalmat: „születésének évszáma 1919, földrajzi hazája pedig Románia”[3]. A megnevezés körül folyó polémia mindmáig nem tekinthető lezártnak; még a harmincas években az erdélyi jelző felcserélődése a romániaira Gaál Gábor érvelése alapján történik[4], s kicsit kevesebb mint egy évszázaddal később is ezt a változatot tekintik elfogadhatóbbnak, köztük Balázs Imre József is, mondván „pontosabban behatárol teret és időt”[5]. Nemsokára rá egy másik érv figyelembe vételével már azt emeli ki, hogy az erdélyi irodalom szókapcsolata egy kulturális és irodalmi hagyománynak az egészére lesz érvényes, s így a régió olyan sajátos vonásaival, irányzataival, amelyet időben kétségtelenül nehéz behatárolni. A geopolitikailag és a nemzedéki perspektívából történő megközelítés helyett az erdélyi irodalom életérzésre koncentrálódik, „erdélyi az, aminek köze van Erdélyhez (róla szól, itt íródott vagy itt is íródhatott volna) és értékes”[6].

Veress Gerzson életpályája ezt az erdélyiség-érzést hangsúlyozza, a két – a magyar és a román – nemzethez történő viszonyulása, az erre utaló reflexiók, de akár az önmeghatározás eredményeként nevezi a kisebbségi magyarként számon tartott Erdélyben élők összességét „nemkívánatos”[7] népnek. Lírájának kibontakozását a korszak irodalomrendszere éppúgy gátolta, ahogy annak későbbi bukása sem igazította útjára, s a lét elviselhetetlen tragikuma egy visszhang nélkül maradt életművet hagyott maga után. A költő verseiben leplezetlenül mutatkozik meg a ’70-es, ’80-as évek államszocializmusának rendszere, és főként a romániai magyar kisebbség nézőpontjából reflektál az eseményekre. Ugyanakkor költészete egy olyan szövegkörnyezetet is kialakít, amelynek érvényessége az aktuális jelenben érhető tetten, s amelyet mára már csak mi, olvasók érzékelhetünk. 

Az volt a szándékom, hogy az alig öt[8] kötetbe sűrített életművet – történelmi kontextualizálhatóságán túl – a költő saját (egyéni) élete felől közelítve elemezzem, kisebb korszakokra bontva költészetét, beleszőve az elképzelt jövőképet a 2000-es évek távlatából.

A költő a huszadik század közepén született, s így lírája főként a második világháború (történelmi) következményeinek egy részét foglalja magában. Egyed Péter szavaival élve költészete „tele van a ’70-es és a ’80-as évek kellékeivel, ezért, ha el kellene mesélni valakinek az akkori életet”[9] ő maga is a Veress-versekből idézne.

Ezt a nehéz és kegyetlen időszakot túlélni (értem ezalatt főként a szellemi túlélés lehetőségeit) talán csak a költészet ereje tette lehetővé. Idővel beigazolódott, hogy már az sem kizáró jellegű. Édesapjának, az író és irodalomtörténész Veress Dánielnek már sikerült túlélnie egy nehéz korszakot („a két háború közöttibe, apám – aki tollal is végigkínlódta az elmúlt évtizedeket – gyerekkorában, ugyancsak átkosba”[10]). Az írói vénával születő költő korán betekintést nyer az irodalmi élet sürgés-forgásába, az ott zajló világ működésébe, és ugyanilyen gyorsasággal kiosztják számára a megfelelő kártyát, hogy ő is alakító részesévé váljon a gépezetnek. Ugyanakkor Veressben tombolt a megfelelési kényszer is.  

Továbbtanulási elképzeléseit egy tizenhét éves korában publikált versösszeállítás mellett szereplő, róla szóló bemutató szövegből tudjuk meg, eszerint filmrendezőnek készült. Az viszont biztos, hogy utólag nem lépett ilyen pályára. Érettségi után nem sokkal a Brassói Lapok munkatársává válik, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Könyvtárban dolgozik. Mindezek ellenére az irodalomban nagyon otthonosan mozog, Miklóssi Szabó István[11] szerint „irigylésre méltó memóriájából csakúgy dőltek a versek, sőt regényrészletek”[12]. Eredetiben olvasta Edgar Allen Poe-t, Charles Baudelaire és Arthur Rimbaud költészetét, ami nagy hatással volt a saját lírájára. Behatóan ismerte a kortárs magyar irodalmat is, mentoráltja figyelmét felhívja Bari Károlyra, Szőcs Gézára, Kovács András Ferencre.

 1987-től megszakad minden munkakapcsolata, visszaköltözik szüleihez, és attól kezdve csak a költészetből és a költészetnek él. A kezdetben az alkoholizmussal küzdő költő a gyógyszerfüggők körébe lép át, s a munkanélküliség még nagyobb szorongásba taszítja. Veress az utolsó éveiben nem igazán mozdul ki, a barátságot a fiatalok körében próbálta megtalálni, „végtelenül, szinte őrült módon a 16-18 évesek társaságát kereste.”[13]

 „A költő éhezett a szeretetre, verseiből üvölt az elfogadási vágy”, mondja Miklóssi. Ezt igazolja, hogy a legelső, de az utolsó köteteiben szereplő versei javarészt egy-egy költő barátjához szólnak. Bogdán László meg is említi Veress halála után néhány évvel, hogy ez a jelenség kortársainak is feltűnt, s utólag ő maga is ráeszmélt: „A kilencvenes évekre tudta a különféle, őt mindig is érő és vállalt hatásokat (soha sehol ennyi idézet, ajánlás, hivatkozás, citátum, betervezett allúzió!...) szép és tehetetlen szóval szintetizálni.”[14]

Minden igyekezete és törekvése ellenére nem szívesen fogadták be irodalmi társaságokba, amihez valószínűleg az említett szenvedélybetegségek is hozzájárultak. Ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy költészetét bizalommal fogadták, kéziratait legtöbb helyen első nekifutásra közlik. Mégis, akkor hol bicsaklott meg ez a folyamat, mi az oka annak, hogy Veress Gerzson eltűnt a későbbi évtizedek irodalmából? Ez a kérdés viszont még több más kérdést is felvet, melyek körbejárása nemcsak az életmű hollétét tárgyalja, hanem a költő egyedi hangját is fókuszba állítja. Ezekkel az aspektusokkal a következő esszémben kívánok foglakozni. Ízelítőképp néhány, a témához kapcsolódó verset, személyes kedvenceimet ajánlom az olvasók figyelmébe, hogy jobban megismerhessék ezt a rendhagyó és izgalmas lírát.

Veress Gerzson

A hiába felsőfoka: minden hiába

Hiába már a tüzes hajbozót.
A szemfelhők esőnyitogatása.
A szájalagút tátongó sötétje.
A megváltás is késő már.
Hiába.
És hiába a vad,
aki már takaróznék önmagába.
Lehangolódott húrok.
Hull a dal.
Béna csuklókra béklyót fon az ének.
Kalózfájdalmak jönnek.
Kulcsrazárva
hallgat az ember.
Kintről döngetik.
És bentről döngetik.
Jaj. Takarózik
kitalált magába.
És kongva járja nincsentermeit.
Kiáltás feszül a levegőbe.
Valahol fönnakad.
Hiába egy kiáltás kifeszített zsinegén
az igazságkeresés drótkötéltánca.
A kiáltás végén hurok!
Zárt ajtóim szerre magamba tárom.
Partra kivetett hal a száj.
És kicsüng a horog.

A tenger lehetősége

„szemhéjam mögött él a tenger,
homokja olvad a napon,
én vagyok ama kapitány,
lányként zokogok vállamon.
                                 Bogdán László

(Fiú verse) 

Volt egy kedvesem, dobrudzsai lány,
hullámaival házukig lépdelt a tenger.
Csilló kagylóhéjakon sápatag hold
vetette ágyunk, ott szerettünk át
hosszan éjre éjt... Akkor éreztem
mind-feledhetetlen, hogy megérint
a tenger lehetősége.

(Lány verse)       

Ki ül ott a kör karzatán
egy anyja-sincs matrózleány
csak jönne érte a király
kezében fehér rongy sirály
az ispán alszik kékeres
álmában bálnákat keres
asztal fiában csupa lom
bálna nem csobban fájdalom
karnyújtásnyira szeretőm
hintázik egy északi nőn
„a fürdőkádban bomba ül
elszállunk egy percen belül”
meglovasított szavakon
vágtázik űri fájdalom
a matrózlány majd megszakad   
ríja tövises arcodat
 
(Fiú verse)          

Megcímzem és elküldöm neked ezt a várost,
melyben most nélküled lakom, küldöm
ebben a versben mielőtt fölébredne, küldöm
post restante, in memoriam..., mielőtt
magukhoz térnének a szavak, és felijednének
kapualji ölelkezéseink emlékei.
Leszálltam arcaid körhintájáról, s bár ki-
oltatlan csókok csillaglanak a számon,
bójákkal jelöltem ki az éjszakák mélyvizeit.
– innen a partról odalátni.
Költözz be ebbe a versbe, megcímzem
és elküldöm a nyarat (nap küllői közt
kergetőztünk) szabadon engedem, és rád-
úszítom egymásba átöltözéseink emlékét
(arc vándorolt arcba, kéz kézbe) – s el-
küldöm testté szerveződött hiányodat
testté szerveződő hiányom mellé
társnak.

(Lány verse) 

Porcelánboltba édes elefánt
lábujjhegyen lopóztál életembe
testünk vonalát tanulta a tenger
arcunkat mintázta a naplemente
sirályok kondenzcsíkjai az égen
röptük kékjébe karcolja neved
szoros pórázra fogott szavaim
csahos falkája úszul most neked
mert kétszemélyes örökkévalóság
amely nyarunkba folyton visszaránt
lábujjhegyen életembe lopozó
porcelánboltba édes elefánt

(Fiú verse)          

Tenger nem lehet gát miköztünk!
s megcélzott egy lengő sirályt.
Mit itthagyott: vetetlen ágyunk.
Néztem, amint hajóra szállt.
Egy képeslap jött röpke jelzés,
mégis izzottak a betűk:
ágyunkból akkor hárman keltünk,
hol velem kettesben feküdt.
Tenger nem lehet gát miköztünk!
– nem lel a kétely semmi rést.
Fogadom hát – akár örökre –:
nem adom fel a csüggedést.

A családi kör négyszögesítése

"dolce stil vecchio
hölgyválasz volt, avagy történelem"

                                               Csiki László 

I.                                       

Valaki bennem nagyon fázik;
valaki bennem nagyon fázol.
E hatlövetű esztendőben
üres a nász-ól és a jászol.
Kilőtte rám mindhat golyóját...
– partjaim közt magamat lengem.
Tollbamondja magát kéretlen:
ez a vers, ez majd megír engem.
Nősténység címerállatával
szexbombabiztos szerelemben
hittem – így vesztünk rajta mindig;
ne bízz vélt főnyereményekben!
... – Hölgyválasz? Lett történelem!
Hat lőtt sebem kitakarom.
Zsákutcalányt a naplemente
ringat a távol dombokon...
Átvészeltem benned magam.
... E halk futam mit is idéz?
A tasnádi fényképeken
a fel-felcsapó málnavészt.
Benned mindig is nagyon fáztam;
te bennem szintúgy viszontfáztál,
szemem ha rád záporoztattam:
tekintetemben bőrig áztál.
... Kilőtte rám mindhat golyóját;
partom-vesztett magamat lengem
e hatlövetű esztendőben
ez a vers megír téged, engem!

II.

Egymást építő szép kalákán
voltam csak holmi kis-segéd,
míg bennem omló Déva-várad
rombolta mintléted s – igéd,
s aki annyiszor „féligcsókolt”,
s tán sohasem beteljesült,
mi most már végleg – elveszejtve
keser-édes – leülepült:
a fájdalmatlan mégis-sajgás,
a sajdulatlan fájdalom
– mire neked okod volt-nincsen
s magamban vagyok én-okom –
vallat esztendőfordulókor
– dúlt számadások évadán: –
ültük derekasan a sarat…,
– s ha álltuk –... akkor hányadán?
(Félem: többet nem érdemeltem!
– Hát ennyi volt? – Ennyit sem vártam;
– ... ez is lehet költői kérdés:
szerelmem, megmosnád a hátam?)

III.

Kihamvadtál, tűztulipánom! –
tudtam, szerelmünk így lakol:
parázst virágzóm, szétzilál a
mértéktelen mért alkohol.
Csak a közöny „létezhetetlen”,
hogy leíratsz – leltári tárgy... –
de eljövendő életemben
fiúnkban csillaglasz tovább!
Nincs erőm dörgő szózatokhoz
– s mért lennék erőltetett;
tudom, lecsíptem életedből
egy markolásnyi életet...
Sajogsz bennem, kicsalva mégis
„emelkedett retorikát”,
mi legkevésbé sem sajátom (!),
hogy ne lásd, mi van odaát:
túl-túl az elmondhatóságon,
mire nem létezik ige:
azt kellene ízzanunk együtt...
– s már nem lehet történnie.
Hidd: vagy-omból lettemmé múltan
előszólít emlékezet:
tebenned magamat tanultam...,
s sorsom bukás kudarca lett!

IV.

Szilveszter-éj tizenkettőkor
visszalobog rám/rád az élőkor.
Gyűlnek az órák tizenketten:
velem verettél – veled verettem.
Áldattam véled áldozatlan;
te adtál volna – én mit sem adtam.
Körülnyargal, mint veszett, kóbor
kutya a kétes, tán-lesz utókor.
Mi már felezve: külön-ketten,
szóra fakadtam, versre verettem,
s jaj! kiír(t)lak magamból téged...!
Arcunk fiúnkban – bennünk enyészet.

V.

Nyomdakész már e szerelem:
zárjelentését lásd e versben.
Hallgattam – és nem volt arany! –
alázottan is, leteperten;
nyomdakész az az ölelés,
a „közös” út semmivé-járva;
akasztható csűr szögletébe
az elparázslott csókok járma.
... Tán kezdettől úgy éltünk együtt
– kit-kit alázó árulásban –;
én fényes bizonytalansággal
benned, a valakiben-másban...
Neveztem lányt egy régi versben
ekként: gyönyörű tévedésem;
ha téged szólongatnom kéne,
csakúgy, ámde gyönyörűségt’len!
Ámítván önmagamat, hittem,
hogy „előbb-utóbb”, „majdcsak”, „hátha”...
– kettőnk közül – fáj! – de az egyik
a másikat csak kitalálta!
 

 

[1] Veress Gerzson: Eszmélésdárdák, Igazolatlanul – jelen, egyberostált versei. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011., 115.

[2] [Ez a tizenhétéves fiatalember…], (Veress Gerzsont bemutató, aláíratlan szöveg). Tiszatáj, 1972., 26 évf. 47.

[3] Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1944–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973., 5. 

[4] Gaál nem tartotta jogosnak az erdélyi jelző használatát már csak az Erdélyen kívül élő nagyszámú magyarságot tekintve sem, de a nemzeti létkérdéseket is nehezen elkülöníthetőnek vélte a romániai társadalom alapkérdéseitől. 

[5] Balázs Imre József: Hogyan írjunk irodalomtörténetet? = B.I.J.: A nonsalansz esélye, Komp-Press, 2001., 8. 

[6] Uő: Hányas cipőt visel az erdélyi magyar irodalom? I. m., 17. 

[7] Veress Gerzson: Hiszekegy. 2011., 79.

[8] Ezer énekből vérzem (1995); Színekre hullt festmény: versfüzet haladóknak (1996); Tépett verskoszorú Tamási Áron sírjára (1996); Sebző időben (1998); A múlás karneválja (1999)

[9]Zsók Enikő: Szentgyörgyön is bemutatták Veress Gerzson posztumusz kötetét. Székely Hírmondó, 2013., 18. évf., 231. sz., 8.

[10]Veress Gerzson 1995-ös „utószava” az Ezer énekből vérzem című kötetéhez

[11]Miklóssi Szabó István 1977-ben született Sepsiszentgyörgyön. Veress Gerzsonnal 1996-ban ismerkedik meg, akivel egészen a költő haláláig nagyon erős barátságot ápol. A fiatal Miklóssi a barát mellett mentoraként tekintett Veressre, napi szinten találkoztak, legépelte kéziratait.

[12]Miklóssi Szabó István: Veress Gerzson igazolatlanul van jelen az irodalomban. Helyőrség, 2020. 07.01. (https://helyorseg.ma/rovat/szempont/miklossi-szabo-istvan-veress-gerzson-igazolatlanul-van-jelen-az-irodalomban 2021.03.28.)

[13]Miklóssi Szabó István szóbeli közlése, 2021.05.09.

[14]Bogdán László: Veress Gerzsonról pontosan, pontatlanul. Háromszék, 2000., 12. évf., 2865. sz., 5.