Morbido

A reggeli harangszót alig hallotta, elnyomta a kutyaugatás. Ilyenkor megy haza az öreg Bárczi a fatelepről, rozoga biciklijével végigkerekezik az utcákon, közben borízű hangon köszönti a házőrzőket, azok hófehér fogaikat mutatják neki, az éjjeliőr meg visszavicsorog rájuk. Bentről nézte a jelenetet, leeresztett redőny mögött derengett szelíden a fény, jóleső hűvösség költözött a júniusi szobába. Ezekben a korai órákban is van ereje a napnak, egy tarka macska nyújtózott a kerti padon, lehunyt szemmel sütkérezett. Kint az egyre bontakozó hőség hársillatot lehelt, a férfi nehezen viselte a túláradóan édes levegőt, félig behajtotta az ajtót.

Lassú mozdulattal a cigarettásdoboz után nyúlt, aztán az ingzsebéből gyufát vett elő. Leült az asztalhoz, majd ráérősen feltépte a dobozt, kivett egy szálat, és beszívta az illatát. Letette maga elé, nem akarta még meggyújtani, tűnődve nézett a kertkapu felé, és várt. Vagyis inkább reménykedett.

Eszter nem jön ma már, dél is elmúlt. Így nyáron mindig korán érkezik, van, hogy reggel hétkor meglepi. A karján vesszőkosarat hoz, abból veszi elő a friss kenyeret. Még meleg – mondja talányos mosollyal. Aztán újságokat tesz az asztalra, hogy a reggeli után majd együtt olvassák el.

Sokat mesélt a lánynak a gyerekkoráról, hogy az anyja hajnalban, gyalog ment a falu egyetlen boltjába ennivalóért, aztán a postára az hírlapokért, és az olyan jó volt, hogy a kenyér még meleg volt, mire hazaért; ahogy rágondolt, érezte az illatát.

Mindig jókedvet akart, örömöt, ráérzett, hogyan kell mindezt megteremteni, ki tudja honnan szerezte a régi kosarat is, pont olyan volt, mint az édesmamáé. Hangulatok, szertartások, emlékek. Behunyta a szemét, aludni kellene, hogy ne érezze ezt a lassúságot.

Újból felvette a cigarettát, és elszántan a gyufa felé nyúlt. Eszter ki nem állhatta, ha dohányzik. Hát csak rajta, mérgelődjön, ha eljönne mégis, dohoghatna, mint egy vaskalapos ápolónő. Ha eljönne mégis.

Fájt a szíve, letette a gyújtatlan gyufát. Szorított a mellkasa, a levegő is nehezen jött egy rövid ideig. Hátradőlt a széken, mélyeket lélegzett, érezte, ahogy mérséklődik a szívdobogása, csak a homlokára kiülő hideg verejték emlékeztette a futó rosszullétre. Régen volt már ilyen, négy éve, akkor kapott rá gyógyszert is, de nem sokáig szedte, olyan nyomorultul érezte magát. Nehéz volt megmondani, hogy a mellékhatásoktól vagy pusztán attól a ténytől, hogy orvosságot szed a szíve miatt. Az már igazán annyira öreges. Szívgyógyszer.

Meddig tudja elhitetni magával az ember, hogy még fiatal? Hol húzódik az a választóvonal, amikortól a letűntek közé számít? Van átmenet? Idejétmúlt. Egy tisztes őszes halánték. Önáltatás, kit akar még átverni önmagán kívül, a korosodó pontosan azt jelenti, amit takarni akar: pusztulást.

Amikor annyi idős volt, mint most Eszter, derűvel figyelte a jó megjelenésű ötveneseket – majd ilyen elegáns leszek, ha megöregszem, gondolta akkoriban. Ahogy maga mögött tudta azt az időszakot, hogy már senki sem utalt rá „fiatalemberként”, a haját mindig egy leheletnyit hosszabbra hagyta, mint a megszokott, és hordott valamilyen feltűnően színes sálat, ám ettől nem lett lélegzetelállítóan egyedi, csak egy jól öltözött, az átlagosnál kicsit érdekesebb figura. Igazából nem volt benne semmi különleges. Csak az, ahogy Esztert szerette.

Lassan állt fel, már-már nehézkesen, a kapu felé sandítva leszedte az asztalt, csak a kenyér maradékát hagyta ott, alig hiányzott belőle. Ma már nem jön – mondta ki újra, és erre a mondatra ráerőltetett egy kis bizakodást, hogy ma már nem jön, de holnap még jöhet.

Szómágia, mondaná rá a lány, és nevetne. Sokszor mulatott rajta, ilyenkor mindig szelíden nézett rá, mintha legalábbis az anyja lenne.

Kiment a verandára, végignézett a kerten, volt hét almafája. Eszter hét szilvafának hívja, és kajánul mosolyog. Amikor tavalyelőtt megvette a házat, a lány lelkes volt, hogy ez milyen remek ötlet, majd minden hétvégén kijönnek ide a jó levegőre, miután meg értesült arról, hogy ide is költözik, csak annyit mondott: meg fogod unni. Egy éven keresztül minden egyes alkalommal, amikor eljött ide, elmondta: ez nem a te világod. De hát mi az én világom? – kérdezte. Eszter csak csóválta a fejét, hogy minek kell neki egyáltalán ilyen hülyeségekre válaszolni. Az tény, hogy a színháztól egyre távolabb kerül itt a birtokon.

Mindenki valamiféle múló szeszélynek tekinti ezt a vidéki létet, a lány is elfogadta a hirtelen jött, különös döntést; minden héten meglátogatja, néha gyakrabban is jön, Ő meg szinte soha nem megy a városba, ott minden olyan nyughatatlan és pezsgő.

Bement a házba, fel sem kapcsolta a villanyt, csak végigdőlt az ágyon, lejátszotta maga előtt újra a hat nappal ezelőtt történteket. Meg akarta lepni Esztert, volt kulcsa a lakásához, a kertből vitt mindenféle csemegét. Mielőtt felment volna, mégis felhívta telefonon, de ki volt kapcsolva – mindegy – ilyenkor amúgy is az egyetemen szokott lenni. Annál nagyobb lesz a meglepetés, amikor hazaérvén meglátja a konyhába lerakott rengeteg finomságot. Belépett a lakásba, és döbbenten meredt a szobára. Teli hamutartók és üres pezsgősüvegek ontották magukból az áporodott szagot. A gyümölcsökkel teli faládát még akkor sem tette le, amikor a lány már becsukta maga mögött az ajtót. – Hát te? – kérdezte erőltetett közvetlenséggel, miközben félretolta az üvegeket.

Eszter, te iszol? – ezt az ügyetlen mondatot sikerült kezdésnek kibökni, de csak azért, nehogy azt kérdezze, ami szétfeszítette, hogy ki az, aki itt dohányzott, most nem utálod a füstöt!

Az ócska kezdet után simulékonyan adták magukat az agyoncsépelt mondatok, olyan sablonos volt a veszekedés, hogy szinte megnyugvás volt hallani a banális befejezést: add vissza a kulcsot! Gyengéden tette le, meg sem csörrent.

Azóta semmi. Fel kellene hívni telefonon, hogy legalább beszéljenek. Majd megmondja, hogy hibázott, a magamfajta vén hülyék mindent túlreagálnak. Erre majd csak elneveti magát a lány.

Egyszer csak hallotta, hogy nyikordul a kapu. Megolajozhatta volna, de tetszett neki, hogy jelez, ha jön valaki. Kinézett az udvarra, és meglátta a lányt. Valamit hozott, ajándékot? Békülni akar? Volt annyi ideje, hogy gyorsan felvegyen egy jobb inget, megköszörülte a torkát, hogy ne érződjön rajta, mennyire nyugtalan. Eszter belépett, egy pillanatra csak nézték egymást, aztán üdvözölte.

− Hát, szia! − Megfelelően könnyedre sikerült, de azért érezni lehetett az örömöt. Szépen megkomponált antré.

− Szia, apa! – köszönt vissza szelíden a lány. – Azt tudod, hogy a telefonod ki van kapcsolva? Képtelenség téged elérni itt, az Isten háta mögött.