Hetven év arcai

Borotválkozom éppen, amikor bejönnek ikerunokáim, és kérdezik, mit csinálok. Mondom, hogy megborotválom a képesfelem, ne szúrjon, ha megpuszilnak. Olyan sima és puha kell legyen, mint egy babapopsi.

„És most olyan lett?”

„Nem is tudom, nézd meg! Adj egy simit!”

Nézi. Utána megsimizi a popsiját, és megint az arcomat.

„Még nem olyan. Még mindig reszelősebb, mint a popsim!”

Megnézi a húgáét is.

„Annál is reszelősebb. Borotvázzad még egy kicsit, a tükörben.”

Tényleg! Így van ez.

Nézem.

Furcsa. Amit látok, olyan idegen. Pedig nézem már egy ideje, ahogy az utazás során folyton változik. Mert csak átutazóban vagyok. Mire megszoknám, már megint más néz vissza. Ki ez a pofa?  Ismerem én ezt egyáltalán? A maszkmester olyan jól dolgozik, hogy muszáj volt bevezessek egy jelszót. Azzal kell azonosítsa magát. Babapopsi! Ha nem tudja a jelszót, szóba sem állok vele, hiszen idegenekkel nem állok szóba, ez meg egy idegen ismerős. Ismerős valahonnan, ezért nem félek tőle.

Elgondolkozom.

Emlékeztet valakire. Jobb napokon még rám is. Ha a nap felé fordítom, az árnyék mögötte marad. Idővel egyetlen arc sem az már, aminek látszik, csak egy laterna magica, a múltból előhívott fotó, amelyen minden rajta van. Az is, amit letagadnál. A karaktere ismérveit az élet írta rá, titkosírással. Végül is mi történik? Az élet elvonul fölöttünk, semmi több. Marad a fantomfájdalom. Jó hír, hogy csak szebbek leszünk. Ameddig vannak érzelmeim, nem temetem az arcom a tenyerembe!

Miért van az, hogy ha egy arc bája megigéz, a tenyerére vesz a Jóisten? Olykor egy arc felissza a tekinteted fényét, olykor felerősítve visszaveri. Ha azt a pillanatot érzéssel töltöd fel, az arcodat már nem fedi homály. Azt a szekundumot ne próbáld megérteni, mert szertefoszlik a varázslat, és elsápad a lélek görbe tükre is, amelyben a csúf arcot is szépnek látod. Bolond szerelem! Az is elvonul.

Immár hetven éve változik a mutatott képem, képmutatóan. Megélt és túlélt eseményekből kirakott mozaik. Mitől változik állandóan? Idő, érzelem, botox? Néha nem is érzékelem valóságosnak. Úgy tűnik, nem avatkozik már bele a dolgaimba, csak nézelődik, közönyösen. Máskor bohócot csinál a sorsba burkolt lényemből. Mindenki úgy választja ki a sajátját a sok közül, mint egy filmrendező a castingon a szereplőket. Nem vagyok túl jó a szavakkal való rajzolásban, ezért csak remélem, hogy te jó vagy az arcból való olvasásban.

Szörnyű lenne, ha minden embernek egyforma lenne az arca.    

Először mindannyiunknak egyszerűen csak úgy van, ahogy gyerekként kapjuk. Úgy negyvenéves korodtól viszont már felelős vagy érte! Némelyik arc addigra úgy megkopik, hogy kezd kilátszani mögüle az eredeti, a gyerekként kapott.

Baj akkor van, ha már nincs mögötte másik. A középkori festményeken ábrázolják így a halált: arctalannak!

Minden arc titok. De mitől az? A lélek hullámzásától. Átélt és remélt élményektől. Annyit érsz, amennyit róla leolvasnak. Előbb beszél hozzád, mintsem a szavak elérnének. Melyiket mutatod? Azt a hamisat, amelyik az élet során kialakult, vagy az igazit, az eredetit?

Én az enyémet nem loptam semmilyen Jánusztól. 

Ha az élet találkozik a valósággal: na, azt nevezzük karikatúrának! Nekem szabad az arcomba mondani, szabad sértegetni, hogy tiszta röhej! Hogy ne hordjam olyan büszkén! Se haragosan, vidáman vagy közönyösen.

Nemcsak az idő írja át az arcot. A félelem, a hazugság, a járvány ugyanúgy eltorzítja, mint a szívet. Az meg, aki mindezt okozza, eltakarja az arcát egy hóhércsuklyával.

Fénykép rögzíti a pillanatot, amilyen éppen vagy. Vagy az évtizedet. Őrzi az évtizedekkel korábbi pillanatot, amilyen már rég nem vagy. Ezt még szerencsére kiretusálhatod pirosítóval vagy Photoshoppal, ahogy a temetkezési vállalkozó kipirosítja az arcod a búcsúztatáshoz.

Hogy akarod a mások arcát kiismerni, ha a sajátodat sem ismered? A fényképedet hamisítod, a tükrödnek hazudsz… Higgyél legalább a szeretteid viselkedésének! Az első tükör nyilván anyám arca. Ahogy ő örül nekem. Őszintébb tükör pedig mint az unokák tekintete nem létezik.

Pedig ugyanazt az arcot látják.

A tükröt most már letehetnéd a kezedből. Miért reméled, hogy mást látsz benne, mint amit mutatsz neki? Te vagy az még mindig. Sorban megjelennek rajta ócska fényképalbumok elfakult vonásai. A gének Brown-féle mozgása. A szemét nézd, mert az állandó, talán csak az ábrándok tűntek el belőlük. Ugye hallod Te is azt a melódiát, amelyik azt a látszatot kelti, hogy nem vagy egyedül? Holott magad maradtál a dallammal, a gondolataiddal, azokból az időkből, amikor még mást mutattál a tükörnek és a világnak.

Nézed az arcodat, hét évtized inkubációs idő után. Száguldasz az időben, a tükröd egy visszapillantó tükör. Amit mutat, attól lett ilyen, amilyen most, meg attól, amit tettél vele, és amit tiltakozás nélkül megengedtél másoknak, hogy tegyék vele. Ennyi telt tőled. Volt itt még valami? Vagy, aki nem vagy? Úgy vagy a tükörképeddel, mint a régi szerelmeddel. Két idegen, közös emlékekkel. Arcátlanul változó örökkön. Valahol mindegyik autentikus. A fiatal akkor, mert őszinte, ami meg most van... az meg most van. Kezdettől fogva benned él, veled fejlődik, mint a magzat az anya testében. Mi lesz a lecserélt arccal? Elvész? Nem, csak befelé viseled. Elraktározod a szekuritáté-arhívumodban. A legbarátságosabb mögé rejted a magányodat. A legmosolygósabb mögé a szomorúságodat, a legmegértőbb mögé a gondjaidat. Mert nem akarsz másokat terhelni velük. Mielőtt a festék szétfolyik az arc-akvarellen, van még egy pillanat, amikor megszűnik minden színlelés, és az arcod visszanyeri a szendergő kisgyermek egykori, kisimult vonásait. Az igazi arcot, a valósat. Melyik az a pillanat? A halálé.

Amit a víz tükrében meglátsz, az nem a Te csillagarcod, az „az éji folyó csillaga”.

Mikor ajándékozol, a szándéknak nincs jelentősége. Az számít, hogy mikor kigondolod az ajándékot, elképzeled a megajándékozott arcát. Így olvassa mindenki ezt az írást!

Arcok, amelyek megbabonázzák az írót, aki rabul ejtett érzékeivel próbálja más dimenzióban kifejezni, amit az arcok keltenek benne, ha már festeni nem tud. Ilyenkor az arcnak jól esik, ha megsimogatják. Legyen az akár a napfény, akár egy unoka keze! A jelszó: babapopsi. Ez megment számomra egy mosolyt az arcon, még akkor is, ha reszelősebb. Ezen nem gondolkoztam el. Ezt egyszerűen éreztem. Érted ezt?

Még van értelme a dolognak, hetven év után is − hol az a tükör? Aztán megtörlöm tükröm, és... és eltűnik az arc. Letörölhető!

Ez nem még egy ugyanolyan nap, mint a többi. Ez is eggyel kevesebb! Értékét mégsem a vesztesége adja. Mégsem azt siratom, hogy ez is elmúlt. Ma annak örülök, hogy egyáltalán megtörtént. Lassan elkezdem abbahagyni az állandó bocsánatkérést azokért a dolgokért, amelyek azzá tettek, ami lettem.

Ilyenkor mindenre hajlandó vagyok. „Ajándék, mellyel meglepem, / e kávéházi szegleten, / magam / magam.”

Ilyenkor „Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását!”

Az idézeteket keresd ki az emlékeidből!