Fújj el

A harangok mély basszussal kondulnak, tizenkétszer, tompán, lágyan, kegyetlenül. Az éjjel nyomott, sűrű hálója rátekeredik a levegő rezdüléseire. A gyér holdfény megnyújtja az árnyékokat, ezüst a világ. Öblös kiáltások szelik át a szoba csendjét, nyögések, libabőrízűek. A súlyod nyom, kezed a számon, szorítasz lefele, magad alá, gyömöszölsz, mint egy rongyot, összegyűrsz, magatehetetlen sóhajok. Közel vagy, a leheleted éget, látom bőröd göröngyeit, a ráncokat, ahogy térképet rajzolnak a testedre, ősz hajad kusza szálait, egyenként időzik el rajtuk a tekintetem, számolok, elvesztem a fonalat, újrakezdem, de már nem egytől. Túl egyszerű lenne. Túl egyszerű lennék.

Nedves lepedő, kacskaringós redők szelik át, a mi redőink, a te ágyad, az én éjszakám. A fülembe súgsz, nem értem, nem is érdekel, neked sem fontos, a lényeg, hogy mondj valamit, hogy érezzem, te vagy az, veled vagyok. Rálépnék az ösvényre, amit a lepedőbe vájtunk, engedném, hogy kézen fogj, vezess rajta, most az egyszer, örökre, vagy-vagy, nekem nem jelent semmit, ami közötte van. Együtt sétálnánk a puha talajon, körülöttünk egy zsebuniverzum, csendes és kedves, úgy viselkedik veled, ahogy nekem kellene.

Én a végére gondolok, te pedig rám. Szemed csillag, ott ragyog a parányi kozmoszunk egén, tündöklő, sötét, vágyakozó, olyan fajta megnyugvást keres, amit régen elfeledtek az emberek. Hagyom, hogy uralkodj rajtam, királyságod körbejárd, meggyalázd, csodáld, nem érek hozzád. Taszít, kivet, leláncol a tekinteted, szabadulni akarok, évek óta futok szüntelen, mégsem jutok messzebb az árnyékodnál. Visszajövök újra és újra, akár egy áruló, és te fogadsz, kinn hagyod az ajtó előtt magadat, hogy ne tévedhessek el. Akkor sem mennék máshová, ha ismerném az összes küszöböt.

Sima bőr, édes, csillog, izzadságcseppek versenyeznek a hátadon. A hasamra hajtod a fejed, a köldököm körül köröz a nyelved, a hajadba túrok, már nem ősz, sötétbarna, hosszú, olyan, amilyennek először láttam. Meghökkensz, az érintésem idegen, porcikáid elszoktak az ujjaimtól, fehér tenyeremtől, a csuklóm illatától. Könnycsepp az arcodon, egy egész létezés gördül az ajkad mellett óvatosan, mintha nem lenne bátorsága leesni. Elkapod a tekinteted, félsz, hogy eltöröd a pillanatot. Őrölj fel engem, zúzz piciny darabokra, hogy soha ne lelhesselek meg újra, hogy ne kelljen többé a szerelmet szégyellni, rejtegetni, mi nem való. Vagy elfújhatnál, könnyedén, mint a kisgyermek a mécsest a szülei sírjánál, ő is tudja, hogy nincs értelme, gyertyának sem vagyok jó.

Megint változol, még fiatal és egyszerre ezeréves homlokod az enyémnek döntöd, fölényt vesztesz, őszinteségbe menekülsz, kezed ökölben, tudod, hogy nekem így már nem érdekes, de akkor is megteszed, minden alkalommal megpróbálod, ilyen vagy, ilyennek raktad össze magadat az elején, amikor még választhattál, engem pedig másnak, mert másnak akartál, olyannak, akit nem kaphatsz meg, de nem is veszíthetsz el soha. Találós kérdésed vagyok, egy évben egyszer, a te napodon, amikor máshol, nagyon messze, világokkal távolabb a szeretetet ünneplik, megkísérelsz megfejteni, csak hogy újra elfelejts. Én pedig hagyom, eljátszom, titokzatos vagyok, vérzek, bűnösnek hazudom magam, büntetésért fohászkodom, napfelkeltekor kitárom a karom, és meztelenül táncolok tarka réteken, váratlak, olyan hosszan, hogy a harangok felzúgnak a hegyeken túl. Az éjjel velem együtt érkezik, szárnyam a küszöbödön hagyom, és elsuttogom, örülök, hogy látlak, uram.