Mese négy testvérről
Hol volt, hol nem volt, valahol a kobaltkék hegyeken túl, de az Óperenciás-tengeren innen, volt egyszer négy testvér. Sokáig éltek szép békességben, dolgoztak látástól vakulásig, mindenik a maga földjét művelte, mert az apjuk, akit Históriának hívtak, halála előtt igazságosan elosztotta az országát. Te ezt a végtelen rónát kapod – mondta a kisebbiknek, a legkedvesebbnek –, szánts, vess, arass, hogy legyen hófehér kenyér mindenki asztalán, te – mondta a következőnek – inkább legeltesd a nyájad lankás völgyekben, erdei tisztásokon, te – szólt a növésben alacsony, de köpcös fiához – döntögess hatalmas fákat, és a sebes folyók vizén, ringatózó tutajokon szállítsd az árut, deszkát, gerendát, lécet az alföldi népeknek, te pedig – mondta a legidősebbnek – a mesterségek sokaságát űzd, legyen ekevas, ráf, vasbot, fejszekapa, cserépfazék, boroshordó, szuszék, csákány, vasvilla, kapa.
Amikor már az utolsókat rúgta az édesapa a halálos ágyán, arra intette alig hallható hangon a fiait, hogy éljenek békességben, legyen vezércsillaguk a kölcsönösség, száműzzék házuk tájáról a lélek hóhérát, az érdeket, soha ne irigykedjenek egymásra, és soha ne kívánják meg a másik földjét, lovát, szamarát, tehenét, borját, feleségét. Párnája alól kivette a Bibliát, kinyitotta arra a helyre, ahol két sort tintaceruzával aláhúzott, és reszkető hangon felolvasta:
„Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.”
– Ha betartjátok ezt a legfontosabb parancsolatot – suttogta –, boldogok lesztek a földön.
És kilehelte a lelkét.
Ígérték a fiúk, hogy betartják a testamentum minden szavát, éltek is egy ideig békességben, anélkül, hogy haragos szó hagyta volna el az ajkukat. Mintha ehhez a méhkaptár-buzgalomhoz, ehhez a szelíd békéhez igazodott volna erdő, mező, rét, legelő, alkotott a természet szakadatlanul:
„Ünnepre fordult a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.”
Rügyek és virágbimbók milliói pattantak tavasszal, a barackfák rózsaszínű, az akácok és a cseresznyefák fehér színű gúnyát öltöttek magukra, a harangvirág kelyhe hajnalra csordultig telt harmattal, nárcisz, jázminbokor, szűzfehér liliom kelt illatversenyre, hulló virágszirmok illegették magukat, libegtek langyos szellők hátán, s alkonyatkor kényesen pilinkéltek a földre, ősszel ágak hegyén almák pirultak, körték sárgultak, a szőlőszemekben feszült a lé, pincékben a hordók mustra szomjaztak, hegyek sörényén titkokat suttogtak a sötét fenyvesek, a patakok sikamlós, pajzán történeteket fecsegtek, s a zengő hárfa hangját utánozták, a mohák puha párnákkal borították be szerelmespárok számára az erdei tisztásokat, a zsenge őzsuta a bak izmos szügyéről álmodott, pitymallatkor citerát pengetett egy szénfejű cinke, fuvolán játszott egy aranypinty, virágoskertekben feslett pillangók illegették-billegették magukat, a pacsirta szagos füvekbe rakta le a fészkét, rigó füttyentett, szajkó zagyvált, szarka cserregett, vörösbegy, rozsdafark, ökörszem ugrált lázasan ágról ágra, a szél kacér frizurát ondolált a felhőkből, s rőtvörös palástba öltözve nyugodott le a nap.
Úgy tűnt, a hamvaiból föltámadó főnixmadár repdes a világ fölött.
A négy testvér rendre megnősült, gyermekeket nemzettek, szerelemről, nászról, barátságról mondtak meséket a vének hosszú, téli estéken, s a fiatalok vidáman énekeltek, csengett az erdő, a mező, a műhely a hangjuktól. Hát még a táncuk! Egyik rezegőst, másik dobbantóst, harmadik oldalt lépkedő körtáncot járt: csűrökben csűrdöngölőt, pádimentumos házakban verbunkost, kerek udvarokon keringőt. A szívet szerelembe, a testet gerjedelembe csalogatták az édes, az andalgó vagy a sikongó dallamok, a tárogató harsogott, sírt a hegedű, kesergett a furulya, s dudaszóra rángatták táncba a cifra menyecskéket a csikósok, pásztorok, a gulyások a csárdákban.
De az emberi természetnek van egy vészes tulajdonsága, ami megbontja a kialakult rendet. Ez a tulajdonság az irigység.
A legkisebb testvér, akinek – el ne felejtsem! − Pannon volt a neve, szépen gyarapodott, gulyái, ménesei, kondái a kövér legelőkön, makkos tölgyerdőkön úgy elszaporodtak, hogy senki sem tudta már azok számát, ringott a kancák és a tehenek kövér fara, tőgyük majdnem a földig ért, s a rónán versenyre keltek a szelekkel a keselylábú, dús sörényű paripák.
A három idősebb testvér − Johos, Tutuj és Juga − kezdte görbe szemmel nézni ezt a nagy gyarapodást, s igazságtalansággal vádolták az édesapát: nem jól osztotta el a birodalmat, mondták, nekik a soványabb rész jutott. Megszegték az apai intelmet, s lopkodni kezdték Pannon vagyonát. Hol egy kéve búza tűnt el a kalangyáról, hol egy véka gabona a hombárból, hol egy csikó a ménesből.
Vakarta a fejét Pannon, nem akarta elhinni, hogy őt a testvérei lopkodják, de amikor az éjjeliőr behozta a mezőről Johost, kéve búzával a hóna alatt, akkor nagyon megkeseredett a szíve. Félelem, rettegés rázta meg a testét, megérezte, vége a régi, békés világnak, a háború angyala megfújta a kürtjét.
Úgy is lett.
Mint avar alatti erdőtűz, úgy terjedt el a gyűlölet.
Hadak indultak gyilkos háborúba, megszédültek az elmék, s nem gyászlobogókkal, hanem hejehujás örömmel, nótaszóval vonultak a katonák a halálmezőkre. História fiai más népekkel szövetkeztek, így a testvérharc démonának diadalszekere az egész földön végigdübörgött:
„A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszívekben dúltak lábai.
Lélegzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt.
--------------------------------------
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sóhajtanak fel a csonthalmok közől…”
Ehhez igazodtak mindenek.
Az áldott természet, az erdő, mező, kaszáló jelezte azt, ami emberek lelkében végbement: Az ég bakacsinba öltözött, este nem jött fel a vacsoracsillag, bujdosó lett a hold, ha elő is tűnt néha a felhők résein, vaksi, fekete szemével nem a fiatal párokat biztatta szerelemre, hanem az erdőkben megbújó tolvajokat gyilkolásra, ölésre, szélütés érte a tavaszt, feketét virágoztak a gémberedett fák, a gyümölcsök lehullottak a fákról, mielőtt megértek volna, elhallgattak az énekes madarak, helyettük kígyók sziszegtek, békák brekegtek, farkasok üvöltöttek,tavasszal nem tértek vissza a vándormadarak, üres gólyafészkek gazdátlanul ásítoztak az égre, fekete lett a smaragdzöld gyík, szarvasok helyett agyaras vadkanokká változtak az öregember fiai, döglegyek bozsongtak a szederjes hullák fölött, pernyét, húgyszagot hozott a szél, kiapadtak a források, gránát tépte, vemhes kancák nyerítettek, nőttek a temetőkertek, üresen himbálóztak a ringóbölcsők, csótányok, bolhák, tetvek hada támadt, kibomlott hajjal, háborodott elmével rohantak bele az éjszakába a megerőszakolt nők, nyomukban bajonettes katonák, koporsó nélkül, szemfedő nélkül dobálták gödrökbe, dögkutakba az elesett katonákat, piramist építettek koponyákból, a kerteket, a mezőket rozsdásra perzselték a lángszórók, hullahegyek torlaszolták el a folyók kanyarulatait, lehullottak az öröm rózsái a lányok arcáról, mellbimbóik megfonnyadtak, omlottak a hit-katedrálisok, puskacsőbe költözött a jog, máglyára dobálták a törvénykönyveket, érdem lett az esküszegés, az árulás.
S mint a dögvész, mint a pestis, mint a fekete halál terjedt el a földön az ölés öröme és őrülete, ölni tanították a gyermekeket, dicső tett volt az élet kioltása, kitüntették a gyilkosokat, kialudt szemekben a fény, hamis próféták hirdettek hazug igéket, szennyes söpredék rikácsolt éljent tébolyult hadvezérekre, dőlt a pénz a fegyvergyárosok kasszájába, főpapok szenteltek ágyúkat, a vérbosszú lett az új vallás, lángkakas pusztított kunyhót és kastélyt, keselyűk keringtek fecskeraj helyett a légben, a Sátán ült az Isten trónusán, és attakot vezényelt, szerelmes szerenádok helyett szirénák sikoltoztak, óriás-kondér lett a világ, emberhúsból főzték a kocsonyát.
Egy ordítás töltötte be a tereket:
– Győzni! Győzni minden áron! Győzni, mert aki veszít, annak vége. A legyőzötteket fölszegezik a keresztre.
És győztek! Egyesek győztek. Az öreg, mármint História idősebb gyermekei, Johos, Tutuj és Juga, a győztesek oldalán kerültek ki a vérzivatarból.
Minden bűnük törültetett.
A legkisebb testvért citálták vésztörvényszék elé, ahol a farkas diktálta a törvényt. Megvádolta a bárányt, hogy felzavarta a vizet, holott ő, a toportyán állt közelebb a forráshoz.
A legkisebb fiú, Pannon bűnlajstroma végtelennek tűnt.
A három idősebb testvér bűneiről nem esett szó.
Könyörgött Pannon, vegyék elő az egyetlen igazságos törvénykönyvet, a Bibliát, mert az apjuk onnan olvasott fel citátumot a halálos ágyán.
Kívánságát teljesítették.
A mogorva főbíró monoton hangon adta elő a győzteseket igazoló példabeszédet:
„Elméne azért József az ő bátyjai után, és megtalálá őket Dóthánban.
Mikor távolról megláták, minekelőtte közel ért volna hozzájok, összebeszélének, hogy megölik.
És szólának egymást között: Ímhol jön az álomlátó!
Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg…
És lőn, amint oda ére József az ő bátyjaihoz, letépték Józsefről az ő felső ruháját, a czifra ruhát, mely rajta vala.
És megragadák őt, és beleveték a kútba; a kút pedig üres vala, nem vala víz benne.
Azután leülének kenyerezni…”
– Ezt cselekedjétek vele – mondta a hóhérlegényeknek –, ő a főbűnös, miatta folyt patakokban a vér. Földjeit, rétjeit, legelőit, erdeit daraboljátok föl, hasogassátok pántlikákra birtokát, és adjátok oda győztes testvéreinek.
Ez az erősek, a hatalmasok törvénye.
– Gondoskodjatok arról is, hogy soha ne tudjon kimászni a kútból. Vágjátok le a jobb karját, a bal lábát, csapjátok le a fülét és az orrát, kaszaboljátok össze az arcát, szúrjátok ki mindkét szemét, törjétek össze lábszár csontját.
És így cselekedtek a hóhérlegények.
„A gyertyák csonkig égtek.”
A szövegben a Bibliából, Vörösmarty költészetéből és Márai Sándor életművéből választott idézetek fordulnak elő.
