Hová mennek a klasszikus nagymamák?

           Nagy Erzsébet emlékére, egy nemzedék margójára

Hová mennek a szótlan, meg nem ismert nagymamák?
Akik ugyanolyan csöndben lépnek ki az életünkből,
mint ahogyan ücsörögtek benne.
Egyre rosszabbul látva, még rápillantanak az emlékekre,
de hogy a test, gondolják, ha így elárulta őket,
mivégre malmozni itt, dologtalan, szégyenszemre.
S mint amikor a konyhát rakták egykor főzés után rendbe:
asztalról lesöprik napjaik maradékát.
Már hiába kapdosunk utánuk, késő,
a meggyötört testből a lélek akkor tér át,
mikor épp félrenézünk, s fény lobban el,
jelenés, amit csak később értünk, majd álmodunk sokat.
Hová mennek a nagymamák, miután mind elmosogat?

Hová mennek a klasszikus, szótlan nagymamák?
Amikor titkos fiókjaikból régi fényképek peregnek
és megsárgult szerelmi vallomások.
Mi mindenről hallgattak egy életen át
ezek a ragyogásba öltözött, fiatal lányok?
Mert hát ők is kezdték valahol,
s az ifjúságuk nagy történet,
igazi kaland, amikor még minden megtörténhet –
csak aztán a lázas évek fénycsokrait oltogatni kezdik,
s elönt mindent a kötelesség…
s a bálok forgatagából tikkadtan kipördülve,
mielőtt magukat észre vennék,
a szorgalom s a hűség anyókáivá válnak.
Nem csoda hát, ha közben elhallgatnak,
borsót fejtnek,
s gondolatban is csak ritkán kószálnak el,
mielőtt tálalnának.

Hová mennek a szótlan, meg nem ismert nagymamák?
Mikor a nagy poros útra, ahonnan jöttek, újra kifordulnak.
S elindulnak visszafelé, míg elnyeli őket napraforgók csillagrendszere.
Nem is látni, hol van a vége az útnak,
s bogáralakjuk már délibábba vész, mégis azt lessük, jönnek-e,
mert meggondolták maguk, s újra látni vágynak,
belekóstolni, van-e még fűszere a nyárnak,
bőrüket égeti-e még a hó, perzseli-e még a nap,
mikor egy őrült tánc hevéből kihanyatlanak.
S ránk is már úgy nevetnek, mint udvarlóikra régen;
kezükben tűzpiros cipők, lábujjaik forró homokba fúrják,
s lobognak, csak lobognak a fényben.

Hová mennek a klasszikus, szótlan nagymamák?
Mit visznek el, s mit adtak át?
Az nem lehet, hogy csak pogácsák, rétesek illatát.
Többről szóltak, csak épp nem tudtunk róla,
s mintha egy mesét mondtak volna,
huncut mosoly ült ki arcukra olykor,
mikor faggattuk őket, mint volt, hogy volt,
s mi megelégedtünk tenyerük, s kenyerük melegével,
mikor ágyunk sarkára ültek, álmaik terítve széjjel,
hogy ne rázzon úgy a láz, hideg ne vacogtasson…
Isten kegyeltje lehet ez a sok, jóságba tekert, fejkendős asszony.

Hová mennek a szótlan, meg nem ismert nagymamák?
Aki szerette őket, ma velem virrasszon!

*

Ugyan hová mennek ezek az asszonyok,
mikor alakjuk az időn átlobog?
Amíg éltek, sem sokat kértek,
fölneveltek két nemzedéket,
míg áttombolt rajtuk a 20. század,
s mint fa törzsén, csavart rajtuk párat.
S mielőtt megismertük volna őket,
a csöndben világot vajúdó nőket,
eltűntek mind a láthatáron:
sorsunk homokjában 
                                 megannyi lábnyom.