A benti hangzavar már az útra is kihallatszott. Amikor apu és anyu veszekedésétől visszhangzott minden, az út melletti, bokáig érő patakba dobáltam bele a kavicsokat. Minden kavics-csobbanás tompított egy keveset a benti hangzavaron. Az úton különben csend volt, csak néha hallottam, ahogy egy-két szerencsétlen ló fával vagy trágyával megrakott szekeret húz maga után.

– Mondd csak, milyen messzire tudod eldobni? – kérdezte a boltból hazafelé tartó szomszéd bácsi. Nem akartam, hogy megálljon, mert, ha sokáig marad, észreveszi a benti hangzavart. Feszélyezett volna, ha megtudja, a szüleim veszekedése miatt kizártam magam a lakásból.  

– Nem a távolság a lényeg.

– Hát ugyan?

– A csobbanás.

– A csobbanás?

– A hangja.

– Ah. Értem.

Szerintem nem értette.

– Volna kedved segíteni hazacipelni ezeket? – biccentett a kezében lévő két szatyor felé.

A benti hangzavar egyre erősödött, ezért egyből igent mondtam.

– Dakó Ferenc vagyok – szólalt meg, miután átadta az egyik csomagot. Tudtam, hogy barátkozni akar! Abban viszont nem voltam biztos, hogy én tudok-e barátkozni. Ezért úgy döntöttem, várok ezzel egy kicsit.

– Tudom… – válaszoltam kissé távolságtartóan.

– De te hívhatsz Feri bácsinak – próbálkozott tovább az öreg.

– Köszönöm. Ez itt a te házad, igaz? – tereltem el a figyelmét a bensőségesedésről.

Feri bácsi a mi házunktól jobbra a negyedik házban lakott. Így nem kellett sokat gyalogolni, de a cipekedés mégis kifárasztott.

– Igen, itt lakom – felelte.

Kívülről úgy tűnt, hogy a kerítés színfoltokkal van tele. A kapun belépve egy virágos réthez hasonló ágyás bújt meg a ház mögött, ezek látszódtak a kert lyukain keresztül.

– Te gondozod őket?

– Én is.

– Ki segít benne? Vannak gyerekeid? – már kifutott a kérdés a számon, amikor eszembe jutott, hogy az ismerkedés jellegű kérdések a barátkozással is összefügghetnek.

– Te is ismered őket – mosolygott.

– A segítségeidet?

– Nem az én gyerekeim. Valójában ők is Isten gyerekei. A szél, a Nap, az esőfelhő és – mutatott a virágok felé – persze a föld.

– Most már értem. Annak mi a neve?

– Bazsarózsa.

– Az a kedvencem.

Amíg bevitte a vásárolt dolgokat a házba, megengedte, hogy közelebbről is megcsodáljam a virágokat. Főként a bazsarózsa érdekelt, abból nem is volt olyan sok.

– Segíthetek én is gondozni őket? – futottam oda az ajtóhoz.

– Természetesen!

Innentől kezdve, amikor a benti hangzavar elkezdődött, már nem a kavicsdobálással védekeztem, hanem átsétáltam a negyedik házhoz, belestem az egyik kertlyukon, előbb így is megcsodáltam a színfoltokat, majd a bazsarózsákra hivatkozva engedélyt kértem a belépésre. Feri bácsi sose tiltakozott ellene, s bár nem ejtettünk szót az első találkozásunkról és a kavics-csobbanás hangjának szükségességéről, mindig örült, ha sikerült a bazsarózsákkal tompítani a benti hangzavart.

 

A Halálnapló című novellafüzér többi írása itt olvasható:

https://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-13-1606/halalnaplo-ilyes-krisztina-novellai-debutben

Ez volt a szerző első irodalmi publikációja, a tragikus hangú írásokat több mint húszezren olvasták az Irodalmi Jelen online felületén. Mentorprogramunk során a szerző a Veress Gerzson-kutatómunka mellett több rövidprózai írást is közöl a készülő novelláskötetéből.