Klasszikusok kánikulában 3. – Gárdonyi szerint a hőségben lehet csak igazán jól verset írni

Gárdonyi Géza
Hogyan csinálódik a vers

Kívül meleg van. Belül hűvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik.
Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.
Hogy mi okból kell annak a hímzésnek éppen most varródnia, holott se névnap, se születésnap nem lesz a nyáron, annak kitalálására az én elmém csekély. Meglehet azért, mert ott van az ebédlőben Lajos diák is.
Lajos diák rokon. Bajos lenne kisütni: honnan. Nem is keresik, mert hátha az derülne ki, hogy nem rokon. Az pedig fölösleges lenne, mivelhogy Lajos diák jeles férfiú: verset is közölt már tőle a Csobáncz és Vidéke; jövőre pedig tanár lesz.
Lajos diák valami ócska könyvet talált. Azt olvasgatja.
Unalmas könyv lehet. Lajos diák föl-föl pillant belőle, és Juliskára vizsgálódik. Juliska hihetetlen gyorsasággal öltöget. Pedig unalmas lehet az a hímzés is. Juliska fölpillant, és Lajosra néz. (Ennek a Lajosnak éppen olyan bajusza lesz, mint Mátyás királynak. Mátyás királynak – akárki nézze ott a falon, égnek álló hegyes a bajusza. De csókolni való király!)
– Kérdeznék valamit – így szakitja meg a csendet Juliska.
– Tessék – feleli Lajos.
És a könyvet becsukja.
Juliska kémlő pillantást mér Lajosra. Azután egy határozott mozdulattal leül vele szemben az asztal mellé.
– Mondja meg nekem – szól kipirulva, – hogyan kell verset csinálni?
– Semmi sem könnyebb annál – feleli Lajos.
– Igazán?
– Szavamra mondom.
– Hát hogyan?
– Az ember elővesz egy darab papirost, meg egy ceruzát. Azután belégondolkozik a szívébe...
– És leírja.
– Leírja a szíve gondolatát.
– Hát csináljunk egy verset! – mondja Juliska tapsolva.
– Csináljunk.
– Én írom.
– Én meg diktálom.
Juliska ceruzáért és papirosért fut. Maga elé teszi. Gyöngéden végigsimogatja a tenyerével.
Az asztalra könyökölnek, és egymás szemébe néznek.
– Diktálhatok?
– Diktálhat.
– De úgy, ahogy érzek?
– Úgy, ahogy érez.
– Mert verset írni másképp nem lehet.
– Leírom, ahogyan mondja.
– Hát írja:
Ébren vagyok? Vagy álmodom...?
Gondolkodom, gondolkodom.
– Ébren van Lajos, ébren – jegyzi meg Juliska, gyorsan írva a szavakat.
– Ébren? Szebb vagy, mint az álom,
Kis Juliskám, gyöngyvirágom!
– Ezt nekem mondja? – kérdi Juliska elpirultan.
– Természetesen, ha nincs kifogása ellene.
– Nincs, Lajos.
– Mert verset csak a pillanat hatása alatt lehet írni, és én így mindig azt diktálom, ami a pillanat hatása alatt felfakad a szívemből.
– Ó, ez gyönyörű vers! Folytassa.
– Lelkem drága gyöngyvirága.
Ülj le mellém a díványra.
– Igazán azt akarja?
– Bizony, a vers érdekében...
– A vers érdekében?
– Ha nem ül ide, akkor a vers félbeszakad.
– Inkább odaülök.
A díványra szökken. Térdére helyezi a papirost, és várakozó tekintettel néz Lajosra.
– Így, így nézz rám kék szemeddel;
Mennyországos kék egemmel!
Hadd fogjam meg a kezedet...
– Akkor mivel írjak?
– Azután írja. Most csak nyújtsa a kezét, hogy a verset ki tudjam egészíteni.
– Itt van.
Lajos csakugyan megcsókolja a kis kezet.
Juliska zavartan néz rá.
– Írja hát: Rácsókolom a lelkemet.
– Vagy úgy? Majd elfelejtem, hogy a verset írni is kell.
Lefirkantja a hiányzó sort, azután ragyogó szemmel néz Lajosra, várva a folytatást.
Lajos nekimelegedve, érzéssel mondja:
– Liliomszál! Gyöngyvirágszál!
Ha nekem egy csókot adnál...
– Reménylem, ezt nem komolyan mondja?
– A vers kívánja, Juliska.
– A vers kívánja?
– A vers.
– Igazán kívánja az a vers?
– A legkomolyabban.
– És anélkül nem lehet folytatni?
– Honnan vegyem hozzá az érzést?
– De furcsa ez a verscsinálás, Lajos!
– Azt hiszem, szép vers lesz.
– Igazán?
– A csók érdekes fordulat benne. Nem igaz?
– Még nem tudom.
– Hát...
Juliskát gyöngéden átölelve a szemébe néz.
Juliska lesüti a szemeit.
– Jaj – így rebeg –, nem szabad Lajos.
– Miért ne volna szabad?
– Meglátnak.
– Magunk vagyunk.
– Lát a jó Isten.
– Itt a pusztán, kánikulában?...
– Mindenütt jelen van.
– Hát akkor minek tanította az embert csókolni?
– Az igaz, Lajos.
– Hát...
Pillanatnyi csend. A szobában minden mozdulatlan. Mátyás király a padlás felé néz. A vén fali óra az árnyékban ballagdál.
– Az ablakon nem lát be valaki?
– Nem Juliska, csak a leánderek.
Juliska arca odasimul a Lajos arcához.
– Elég, elég, valaki jön!
Felugrik a leány. A papirost magával ragadja.
– Nem jön senki. Maradjon, édes Juliska.
A leánynak pipacspiros arca megfordul az ajtóban. Ujját az ajkára téve, ragyogó tekintettel susogja:
– Holnap folytatjuk... a verset.