Ernyicsén csak a Vajdai-családnak volt magyarországi ismerőse. Hunya tisztelendő úr szerint valahol Pécs környékén.

− A Vajdainénak éltek arra valami rokonai, de nem tudni pontosan, hol. Baranyai aprófalvak: ezek nevét a fene se tudja megjegyezni. Mánfa? Márfa? Orfű? Martfű? Alig lehet őket kibogozni egymásból. Ha az Atyaúristen odalátogat, maga sem tudja, merre van pontosan.

− Nem mintha csak ez lett volna furcsa bennük – mondta Karagoly Imre, a Tengernagy presszó tulajdonosa. – A Hunya egészen vad dolgokat is képzelt köréjük. De maradjunk csak a tényeknél – Karagoly a pult mögött állt, onnan mutatott az egyik, sarokba állított asztal felé. – Mindössze két nő volt, aki a presszóba járt beszélgetni. De közülük is a Vajdainé volt az egyetlen, aki az ura elől menekült – Karagoly káposztalevet kezdett szűrni egy műanyagpalackba.

− Nemcsak az ura volt a baja! – mondta Filvig Andrásné, akit néhány órával később kérdeztünk. Ő volt a Tengernagyban Vajdainé beszélgetőtársa. – Hanem a fiai is: mindhárom kisebb-nagyobb fickó. Túl sokat hallgatta őket.

− Méghogy túl sokat! – nevetett fel Kapory Oszkár, Ernyicse polgármestere, és ujjaival idézőjeleket mutatott. – Persze, mindenkinek betelhet a hócipője, hogy cifrábbat ne mondjak – jobboldali pofazacskójában közben (szokása szerint) dohányt rágott. – De nem kedvtelésből hallgatjuk a nőket, ahogy ők se abból hallgatnak minket. Egyszerűen csak, mert tudjuk: meghülyülnénk egymás hangja nélkül.

Hunya tisztelendő úr jól ismerte a beszélőviszonyt az asszonyok és az uraik közt.

− Az ernyicsei férfiaknak, legyenek akármilyen idősek, szokásuk, hogy nőknek csak magukról képesek beszélni. – A sekrestye asztaláról felemelt egy rózsafüzért. – De ez nem egyirányú: inkább úgy kell elgondolni, mint ezeket a golyókat a füzéren – két ujjával megfogott egy vastagabb golyót. – Innen indul a beszéd. Majd megjár egy-két kisebb golyót: ezek legyenek az ernyicsei asszonyok – egyenként végigtapogatta őket, mígnem egy újabb vastag golyóhoz ért. – Aztán ismét eljut egy férfihoz, mivel cserébe az ernyicsei asszonyok csak az uraikról tudnak beszélni.

− El is felejtenék az uraink a maguk dolgát, ha mi nem jegyeznénk meg mindent, amit hozzánk beszélnek – szögezte le Filvigné. – De tudják, ezzel nincs semmi baj, ha mondjuk egy lány és egy feleség jut egy férjre és egy fiúra. Szét lehet osztani a férfiak gondját-baját egymás közt. De Vajdaiéknál három kisebb-nagyobb férfi jutott egy nőre. Egy apa és két fiú.

− És akkor kilyukadunk ide – Hunya megfogta a keresztet rózsfüzérje végén. – Ez lehetnék kis szerénytelenséggel én. Ha hozzám egyszer beérkezik, akkor bármilyen irányba indulhat tovább a szóbeszéd – Hunya felkacagott. – A Filvigné mondta is, hogy én vagyok az egyetlen férfi Ernyicsén, aki mindig csak másokról beszél – elkomorodott az arca. – De látják, ez így megy, egészen addig, amíg mindenki meg nem tud mindent – leengedte rózsafüzérét az asztalra. − Ha valaki ebből csak úgy ki akarja venni magát azzal, hogy nem hallgat a férfihangokra… Az vagy megőrült, vagy nem is ernyicsei.

Kapory Oszkár nagyokat harapott a jobb pofazacskójában tartott dohánydarabokra.

− Vajdainéról és az egész Vajdai családról azt se tudtuk, hogyan kerültek Ernyicsére. A román határ felől nem jöttek, és arra se mentek soha. Egyszer csak itt teremtek! – Kapory kézbe vette a dohányvágó kést, újabb dohánylevelet tett maga elé az asztalra, aprítani kezdte. – Ha pedig Magyarország felől jöttek, nem tudom, hogyan mászhatták át vagy kerülték meg a nagy tölgyfát a város határában – Kapory kezében megállt a kés. – Már akkor is azt mondtuk: biztos átrepültek a tölgy fölött!

− Repültek, vagy a Vajdainé csettintett egyet, és hipp-hopp, itt teremtek! Én bármit el tudok képzelni! – mondta Hunya tisztelendő úr – Nem az a lényeg, pontosan hogyan kerültek ide! Hanem az, hogy aki nem Románia felől érkezik Ernyicsére, az, higgyék el, csak boszorkány lehet!

Hunya tisztelendő úr ezen állításával nehezen lehetett vitázni. A tölgyfát mi is többször megvizslattuk. Amilyen magas, amilyen széles: a madár is éhen pusztul, mire átrepüli.

Filvigné szerint Hunya tisztelendő úr legnagyobb baja az volt, hogy nem ismerte Vajdainét.

− A Hunya engem is elkönyvelhetne idegennek, boszorkányosnak, akárminek. De rólam legalább annyit tud, hogy azért nem beszélek a férjemmel, mert megőrült: ő sem akar hozzám, sőt a tisztelendő úrhoz sem beszélni! Zsike pajtásné – ahogy Filvigné becézte Vajdainét – viszont teljesen tiszta aggyal ódzkodott attól, hogy akár egy szót is váltson a Hunyával. Nem hiányzott neki még egy férfihang, beszéljen az akármiről is.

− Nem mintha érteném, miért kérdeznek annyit Ágicától! – kiabált felénk Karagoly a Tengernagy presszó pultja mögül, mialatt Filvig Andrásnét kérdeztük ki. – Nem mintha újakat mondhatna hozzám képest!

Filvigné szeme villámokat szórt Karagoly felé.

− Talán azt is tudod, kedves Imre, hogy miről beszélgettünk Zsike pajtásnével?

Karagoly hangosan felkacagott.

− Kell arról mondani bármit? Nem mintha Vajdainé egy-két mondatnál többet beszélt volna magáról. Aztán már csak azt csinálta, ami neked tetszett: kérdezett. A te nyelved pedig végre pöröghetett kedved szerint!

Kapory nemrégiben arról is hallott, hogy a Vajdai-gyerekek különös lényekké váltak.

− Herman és Ulrik, a két Vajdai-fiú, úgy hírlik, mágiába kezdtek. Átváltoztak egymásnak – oldalra fordította fejét, a bal arcfelét mutatta felénk. Mélyen beesett a pofazacskója ezen az oldalon. – Ez még csak hagyján, de egy idő után az anyjuk és az apjuk alakját is kedvük szerint cserélgették, és a múlt nyár végére senki sem tudta, hogy pontosan ki-kicsoda náluk.

Kapory információi szokás szerint Hunya tisztelendő úrtól származtak.

− Én akkortájt kezdtem igazán felfigyelni Vajdaiékra – mondta Hunya, és a rózsafüzér golyóira mutogatott. – Nem lehetett eldönteni róluk, hogy melyik családtag melyik: hol lenne helyük ezen a füzéren. A Hermanra, az Ulrikra vagy a szülők nevére: Jánosra, Erzsikére egyszerre ugrottak, ha mertek egyáltalán ugrani. Sokszor csak szótlanul mind összébb és összébb tömörültek egy kupacba: senki sem mert jelentkezni a megszólításra.

− Ebből a meséből annyi biztos igaz, hogy a két gyerekről: Hermanról és Ulrikról senki nem tudta megmondani, melyik-melyik – bólogatott Karagoly. – Nem mintha nagyon hasonlítottak volna egymásra. De szintúgy nem mintha két ilyen név közt bárki akarna bármilyen különbséget tenni.

− Pedig ebben csakugyan volt még valami furcsaság! – vágott Karagoly szavába kapkodva Filvig Andrásné. – Zsike pajtásné ezért szakadt el otthonról! Nekem úgy mondta: rá kellett találjon magára a sok férfibeszéd közt. Jelentsen ez akármit is.

Karagoly a pult mögött összecsapta a tenyerét.

− Tényleg, Ágicám?! Na, csak van a fejedben valami homályos ismeret erről a nőről. Nem mintha tudnánk, pontosan mi a rákfene is az! Egyáltalán te tudsz róla bármi biztosat, azonkívül, hogy nem akart férfiak közt élni?

Filvigné válaszolni akart, de megakadt a nyelve. Talán csak tettetni akarta a töprengést, de a plafonra a mélázott.

− Ez a boszorkány! – fortyogott Hunya tisztelendő úr. – Nemcsak, hogy nem a román határ felől jött. De meg is akart fosztani minket Romániától.

− A Vajdainé, ahogy múlt az idő, arra használta csak az Ágicát, amire való – mondta Karagoly, és a presszó faliórájára nézett. – Na, most már idő van! – eltette a hűtőbe a leszűrt káposztalevet. Mire visszafordult, már a káposztapálinka volt a kezében. – Szóval Vajdainé az Ágicánál, nem mintha meglepő lenne, afféle matematikai dolgokról kérdezett.

Bólintottunk: való igaz, a Filvig-házaspárból került ki a város két legelismertebb matematikatanára.

Filvig Andrásné fellélegzett, amikor megkérdeztük, hogy Vajdainé mire is volt kíváncsi. Beszélni kezdett. Keveset mondott, de a nyelve mindvégig pörgött.

− Annyi volt a lényeg, és ezt nem szeretném túl hosszan fejtegetni, de tényleg, ha a lényegre kíváncsiak, akkor annyi, hogy bizonyítható-e, hogy valami nem létezik, valamilyen számszaki módszerrel. És hát persze, hogy bizonyítható!

Karagoly a pult mögött lehúzta a negyedik kupica káposztapálinkáját, és Ágica felé szólt.

− Én csak az elismerésem fejezem ki Vajdainénak, hogy bármit megjegyzett ilyen beszédtempó mellett.

Kapory a kezeire nézett, mindkettő üres volt, felhúzta a szemöldökét. Titkárnőjétől később megtudtuk, hogy mostanában csak akkor nyugodt igazán a polgármester, ha a szája mellett a keze is tele van rágódohánnyal.

− Meglepett a Vajdainé, amikor egyszer elhívott a Tengernagyba – Kaporynak szinte préselnie kellett a szavakat az ajkán kifelé. – Nem is gondoltam, hogy egy nő be meri oda tenni a lábát. De úgy voltam vele: ezzel végül is megtisztel! Mégiscsak előbb akar engem hallgatni, mint a Hunyát.

A Tengernagyban este hatig tartott az alkoholtilalom. Karagoly állítása szerint azért, mert ha már az otthoni szúnyogirtásért fizetnek, azt mindenki végezze becsülettel a munkaidőben.

− Amíg nincs pálinka, szinte nincs is miért eljönni hazulról! – mondta Karagoly, és hat után tíz perccel kitöltötte nekünk az első kupica pálinkát. Ő is ekkor ivott a nap folyamán először. – Érezni benne a lilakáposzta édeskés ízét, el is felejti az ember, hogy marja a torkát! – Karagoly töltött mindannyiunknak egy újabb kupicával. – Az egész városban csak Koszi pajtás – ahogy Karagoly becézte Kaporyt – akar leszokni róla. Akkor sem ivott, amikor a Vajdainé lehozta őt ide.

Kapory enyhén könnyezni kezdett.

− Igen, a lilakáposzta, akár léként, pálinkaként, vagy csak úgy savanyítva sokszor bekavart abba, hogyan forog az agykerekem – szájüregének jobbfelén pattantak a zápfogak. – Vajdainével, főleg azok után, amiket a Hunya tisztelendő úr összehordott róla, csak olajozottan kattogó fejjel akartam beszélni.

− Vajdainé a terítőre szorította Koszi pajtásom kezeit. Koszi pajtás mocorgott a székén, ez mindenkinek feltűnt. Nem mintha bárki akart volna bármit tenni velük – mondta Karagoly, és megvonta a vállát.

Kapory a szemeit törölgette.

− Ő beszélt. Ez volt az első, ami meglepett. Egyből magához ragadta a szót azzal, hogy bebizonyítja: nem élhetünk a román határ mellett. Ezt higgyem el neki: írd és mondd!

Filvigné, miután megvárta, hogy Karagoly kinevesse magát a gyors beszédén, kicsit sem lassítva folytatta.

− Statisztikát kell készíteni. Akkor van erre szükség, ha a maga teljességében nem tudunk valamit megmérni, csak néhány elemét ismerhetjük az adott dolognak, ezekből kell valahogyan becslést adni. Zsikének csak ezt kellett megértenie. Ha meg akarjuk mérni a létezést, vegyük úgy, mint egy eseményt az időben, amihez valószínűséget rendelünk – hátrahúzta a nyelvét, kissé megmozgatta, nehogy begörcsöljön. – Nem ismerjük pontosan az időt: nem tudjuk, hány évből áll eddig! Épp ezért azt sem tudhatjuk, mekkora szeletében élünk biztosan a román határnál, és mekkora szeletében biztosan nem. Jobb híján vegyük úgy, hogy minden egyes pillanatban ugyanakkora valószínűséggel élünk ott.

− Már nem emlékszem pontosan, miket mondott nekem – lihegett Kapory, és kifújta az orrát. Sok dohánymorzsa a barnás váladékban talált kiutat a polgármester szájüregéből. – Akkor se értettem igazán. De abban valahogy biztos voltam, hogy csak igaza lehet. Semmit nem tudtam ellene mondani, az bizonyos!

− Zsike pajtásné tehát úgy gondolhatott az időre, mint az évek egy bizonytalan nagyságú halmazára – fejtegette tovább Filvigné. – Tudja, a matematikában szeretjük a véletleneket, mert furcsa módon velük lehet a legbiztosabban számolni. Épp ez a véletlen tud adni egy megbízható eljárást: a lényege ebben a logikában, hogy ha véletlenszerűen ismerünk egyes éveket, akkor, ha belőlük sokszor, megint csak véletlenszerűen újra meg újra kiválasztunk azonos méretű, kisebb csoportokat, azokkal jól közelíthetjük azt, ami az összes évet figyelembe véve valóban létezik.

− Szorította a kezem terítőre. A jobb mutatóujjammal pedig a terítő kis kockáira bökött. Közben nem engedte, hogy levegyem a tekintetem a szeméről – mondta Kapory. Üres bal pofazacskójából ki-bezihált a levegő.

− Vegyük az elérhető évek számát tizenhárommilliárdnak. Csakugyan véletlen, hogy mi pont ennyit ismerünk, nem lehet bebizonyítani, hogy ne lenne az. – Filvigné metszőfogai összekoccantak, kis híján megharapta a nyelvét. – Nézzük, hogyan becsülhetjük belőle azt az időt, amit a román határnál töltött a városunk: vegyünk a tizenhárommilliárdból véletlenszerűen és végtelenszer mondjuk ezer elemből álló csoportokat. Átlagoljuk ki őket: melyik csoportban hány olyan évet találunk, amikor mi itt vagyunk, Románia pedig a határ túloldalán? A legeslegtöbb esetben nulla ilyen év van.

− Olyasmit mondott, hogy gyakorlatilag esélytelen, hogy bármikor is mellettünk létezzen Románia – mondta Kapory, arcára fájdalmas grimasz ült ki.

− Nos, igen – vágott a szavunkba Filvigné, mikor egy lélegzetnyi szünet közben elmondhattuk neki, amit Kaporytól hallottunk. – Egy ilyen gondolatsor végén erre juthat az ember: nem ismerjük az összes évet, amit ismerünk, abból pedig csak arra tudunk következtetni, hogy mindegyik pillanatban eszméletlen pici valószínűséggel vagyunk a román határnál.

− Elenyészően kicsi ez a valószínűség – mondta Kapory, miközben egész arcát eltakarta zsebkendőjével. – Ezt bizonygatta: elenyészően kicsi – megremegett a karja.

− Vajdainét tényleg akkor láttuk először több mint három mondatot egyben beszélni – ismerte el Karagoly a harmadik pálinka előtt. – Nem mintha bármikor is sokat akartam volna tőle kérdezni.

− Egyszer szólt úgy istenigazából hozzám. De akkor se szóhoz, sőt szinte lélegzethez se hagyott jutni – mondta Kapory, és a kendő alatt sunyin egy újabb maroknyi dohányt csempészett a szájába.

Mire elhallgatott, elrántottam tőle a kezemet, de szerintem kicsit hagyta is.

− Egymás mögött mentek ki az ajtón. Elől a Vajdainé, utána három lépéssel Koszi pajtás – Karagoly egy mozdulattal a mosogatóba seperte mindhármunk kupicáját. – Én ennyit tudok mondani erről az egészről!

− Dülöngéltem utána, mint egy lesántult doberman – próbálta artikulálni a hangzókat Kapory, majdhogynem hiába: a jobb arca zsibbadt volt, a szájüreg baloldalában pedig alig tudott bármilyen akadályba ütközni a kiáramló levegő. – Vajdainé jobbra indult, a Szérű utca felé. Én a másik irányba néztem, a román határ irányába. Kinyújtottam a kezem: olyan volt, mintha egy mozdulattal át tudnék nyúlni az egész országon. Talán Ploiestinél át is futott a kezem egy olajfúrótornyon. Csoda, hogy nem karcolt meg!

Filvigné láthatólag kifulladt a hosszas okfejtésben, így magának is adott néhány másodpercnyi gondolkozásidőt.

− Jó, elfogadhatom, hogy talán tényleg senki nem ismerte itt Vajdaiékat. Én se. És? Attól még félni kellett volna tőle?

− Visszafordultam Vajdainé felé. Utánakiabáltam: tudhat bármit, de biz’ isten, akkor ő sem létezik! – Kapory leeresztette a zsebkendőt az arca elől. A magánhangzókat lihegte. – Ő csak felkacagott. És ledobta a kabátját. Kibukkantak alóla a fekete szárnyak. És elszállt! Én csak a kezeimet nézegettem. Higgyék el, ahogy mondom: félperc múlva nem láttam őket.

Karagoly hosszan tapsolta Filvignét.

− Ez az, Ágicám! Nem mintha nehéz lenne, de csak ennyit kell megérteni! Minek félni olyantól, amiről azt se tudjuk, miféle? Féljünk csak attól, amitől tudjuk, hogy félni kell! Nem mintha nem lenne ilyenből elég sok.

Karagoly kibaktatott a pult mögül, és Ágica mellé, a mi asztalunkhoz ült.

− Itt éltünk a határon – szögezte sztoikusan Hunya tisztelendő úr. – Ezzel volt, aki jól megvolt, akadt, aki nem – elmosolyodott. – És persze a Sandal Balázs, aki a lóügyletek miatt annyit járt át a határon, hogy már azt pletykálták róla, netán szeretőt tart Romániában, ha ugyan nem vette feleségül lovastul, mindenestül az egész országot! – a tisztelendő úr keserűen lebiggyesztette az ajkát. – De mindent egybevéve: ha nincs Románia, maguk meg tudják mondani, hogy egyáltalán hol vagyunk? Magyarország ez? Mert magyarországi emberből eddig csak a Vajdaiékat láttuk. Azok meg, úgy látszik, elvitték a románokat is!

− Hunya tisztelendő úr valahogy úgy van Koszi pajtással, hogy lassanként már csak egymásnak hisznek – mondta az asztalunknál Karagoly. – Koszi sok mindent láthatott aznap éjjel. Leszokás közben nem tudni, ki mit képzel be magának. Nem mintha a sok káposzta ne lenne hasonló hatással az emberre!

Filvigné arca mosolyra fordult.

− Tudok még egy dolgot Zsike pajtásnéról: Pellérd. Az a baranyai település, ahol a rokonaik laknak!

Karagolyra nézett, huncut vigyorral.

− Nem mintha hallottam volna valaha róla, de rendben, Ágicám, te nyertél! – válaszolta Karagoly, és próbált ugyanolyan huncutul nézni Filvignére. – Cserébe az első kör pálinkát a ház állja neked.

Ágica vigyora egyre szélesebb lett, ahogy Karagolyhoz beszélt.

− Van egyéb kérdeznivalód?

Karagoly felröhögött.

− Na, Ágica: ritkán kérdezel, de akkor is csak azt várod, hogy kérdezzenek!

− Vajdainé elrepült: biztos szállt utána az egész család is! – Kapory arca jobb oldalában a fogsorát nyaldosta, úgy tűnt, fennakadt egy kis dohánydarab. Ez megakasztotta a figyelmét, egy óvatlan pillanatra kereken nyitva felejtette a száját. Gyorsan a bal arca elé húzta zsebkendőjét, és fogpiszkálót vett elő. Egy pislantásra beláthattunk a szájüreg bal oldalába: hiányzott onnan az összes foga.

− Koszi pajtás a dohányzást magyarázza a Vajdainé-üggyel – mondta Karagoly, és egykedvűen bólintott. – A rágási kényszer mindig előjött belőle, ha ideges volt. Ahogy ő mondja: ha nem rág ilyenkor, azt se hinné el, hogy létezik, vagy hogy ő mint Kapory Oszkár létezik. Nem mintha meglepő lenne: a vajdainés este után pont ez a probléma kattogott a fejében. Két nap múlva viszont azt mondta, a kezét is újra látni kezdte a dohányaprítás közben.

− Misén mostanában senkit nem látok a Vajdai-családból – mondta Hunya tisztelendő úr. Felemelte még egyszer a rózsafüzért, és kerekre kibontva tartotta felénk. – Bár, ha ezt a kört nézzük: valójában sose fordultak meg Ernyicsén.

− A román határról nemigen tudok mit mondani, eddig sem jártam arra – rándított a vállán Filvigné.

 – Nem mintha nem volna jobb így, hogy nem tudjuk, van-e még Románia, vagy nincs – fűzte tovább Karagoly. – Nem ismerjük: hát akkor minek félni tőle? Vagy attól, hogy van, vagy attól, hogy nincs – az asztalra csapott, széles vigyora majdhogynem mind a negyvenkét fogát kivillantotta. − De mintha mindenki pontosan annyit tudna Romániáról, mint Vajdainéról! Vagy bárkiről egész Ernyicsén.