„…menekülés, de most már hazafelé…”
Mostanában, öregedőben, élénk olvasói mohóság születik bennem, amikor kézbe veszem valamely kortárs költő összes művét tartalmazó kötetét. Fellendülőben lévő kiadói gesztusnak nevezném ezt a kínálatot, ha gyakoribb lenne; mindenesetre örüljünk annak, ami megvalósul. Jelen esetben a Suhai Pál poézisét tartalmazó gyűjteménynek (Suhai Pál: Casanova visszanéz. Összegyűjtött versek. Napkút Kiadó, 2020). A mohóságot a műveket kísérő szövegek keltik bennem; nem először találkozom ama gyakorlattal, hogy a szerző a gyűjteménybe fűzi az egyes kötetekről született visszajelzéseket, kritikákat, recenziókat, reflexiókat, s még a korabeli fülszövegeket is, a kiadói szerkesztők ajánlásait; bőséges képet alkothat így ki-ki arról: mikor milyen visszhangot vert – ha vert – a költő munkássága. Én épp ilyenkor bővíteném a lehetőséget, miként Kabdebó Lóránt megtette ezt egy Szabó Lőrinc-összkiadással, amikor is a versek keletkezésének körülményeiről faggatva a költőt sok érdekes és még több megdöbbentő „mikrokorrajzot” rögzített „verslábjegyzetként” az utókor számára. Miért fontos ez? Suhai esetében magam mindenképp érdekesnek gondolnám mind a szerző olykori döntéseit a csönd, a kivárás okairól, mind az időnkénti kiadói visszautasítások vagy épp „csak” elnapolt megjelenések tartalmi-fogalmi indokláseszközeinek fölelevenítését. Bizony, ha már a kánonok spontán képződéséről, kimódolt képzéséről s ez vagy az elavulásáról, szavatossági idejéről vitázunk oly hevesen, akkor nem árt elidőzni azok sorsa fölött, akik e kánonok fogaskerekei közé szorulva hozták létre önmaguk írói-irodalmi arcképét.
A múltat s a közelmúltat feldolgozó új kánonenciklikák elemző vizsgálatához nem csupán nagymértékben hozzájárul, de abban úgyszólván megkerülhetetlen a Suhai-életmű. De ha azt írom vele kapcsolatban, hogy nemzedéki vallomás, akkor látja-e, láthatja-e mindenki ezt a nemzedéket? Amikor azt olvassuk, hogy „kijár nekem a szegénység külön világa”, akkor fölrémlik-e bennünk Benke László, Halász Imre és mások, egy egész partra vetett nemzedék sorsa, elhanyagolt költészete? A Suhai-összkiadás külön érdeme, értéke, hogy rávetül fénye egy korszak poézisének teljességére éppúgy, mint a fájóan hiányzó életmű-reprezentációk pótlásának igényére. Mert lehet-e a ma olvasóit úgy új kánonra tanítani, hogy szinte zárójelben vettünk búcsút Apáti Miklóstól, Szepesi Attilától, Veress Miklóstól? Az utóbbi névvel be is eveztünk Suhai pályakezdésének idejére, hiszen ők ketten szerzőtársak A magunk kenyerén című, irodalomtörténetté lett antológiában (1971), de ott van abban még többek között Vasadi Péter, Bertók László, Dobai Péter – hol maradt mindeddig az ő életművük teljességének gyűjteménye? Tudom, vannak erős válogatások, Bertóktól egész komoly, no de csak mennyiségben is meghaladta annak negyedét-harmadát legutolsónak bizonyult roppant erős korszaka.
Tudom: mindezt Suhai Pál költői arcképe előtt elmondani legalábbis furcsa. De ahogyan senki, úgy ő sem önálló sziget. Bár leginkább szigettenger az, amiről szóltam, s aminek atlaszát, mi több, személyekre szabott, részletes bédekkereit úgy hiányolom.
Suhai költészete így, együtt szembeötlően pazar, dús, sokfelé induló s ágazó – önálló életre alkalmas metaforikus sorokkal. Lássunk néhányat mutatóba: „Legyen a kérdés felelet: / a nemre mondj nemet”; „Egymással, akár a férget, ha / özönlenek, / irtsad a verset: a legnagyobb mindet / eméssze meg”; „Csupán annyi reménységgel, / hogy ne legyek árva: / berobogok Európa / veled a halálba”; „Piszkos öregkort, oszlást, szégyent hoz csak a végzet: / áldassék a virág, mely csontom benövi”; „Így fuss te is: egyhelyben / minden irányba”. De üssük föl bárhol e vaskos kötetet, vagy haladjunk sorjában, a föntebbi definiálás érvényessége úgy lesz egyre erősebb és fokozottabban időt álló – miként ez a valódi költészet egyik – ha nem a – lényege. A mutatis mutandis fölismerésének hiábavalósága, hisz mindez egyben delicta futura – eljövendő bűneink lenyomata. Nescia mens hominum fati sortisque futurae (sorsát és jövőjét emberi lélek nem látja), mondta Vergilius, ám ez épp a költőkre nem vonatkozik. Sem Vergiliusra, sem – esetünkben – Suhaira. Mert „csikorog fejem fölött / a bakancsos idő”, jegyzi fel a hatvanas évek vége felé, majd immár mindmáig lecserélhetetlen utcatábla a nem sokkal később illeszkedő sor: „E paradicsomi tájon / vicsorgó angyalok mutatják utam.” Egy nagy és erős költői korszak reprezentatív képviselője Suhai Pál, akinek Casanova visszanéz című kötete megmaradásra méltó életműösszegzés. Mondhatni: méltóságos mű a parnasszusi magányhoz. Ha csak a kánonenciklisták másképp nem rendelik.
Ha már összegzést említettem, a szerző három új, figyelemre méltó kötettel is jelen van a boltok polcain; a fönti mellett található tőle egy helyenként újszerű nyelvi és művelődéstörténeti adalékokkal frissített Zrínyi-összes, valamint egy hozzánk közelebbi történelmi korszak lenyomatát feldolgozó „levélregény – levélesszé” műfajú kötet. Itt most az utóbbira vessük vigyázó szemünket, annál is inkább, mert témája – miként a szerző írja kötete ajánló soraiban – „az elmúlt évszázad legsötétebb évtizedét” eleveníti föl, ám a módszer, a ráközelítés akárha eme gyakori Zrínyi-mottó jegyében történne: „Nem másra használ eleink tündöklése nekünk, hanem hogy égő szövétneknél, fényes fáklyánál futjuk a mi életünk pályáját, nem lehetünk sötétben, sem mi, sem az mi cselekedeteink.”
Befelé élt élet, ez a kötet címe, s az alcím mindent világossá tesz: Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből”, 1945–1950. A szerző a fülszövegben precízen ír arról, hogy „A magyar történelem elmúlt évszázadának mérlege hol erre, hol arra billen aszerint, hogy éppen melyik véres húsdarabot dobják a serpenyőbe”. Elegendő e mondatból két szót – elmúlt évszázadának – kiemelnünk ahhoz, hogy értsük és jogosnak véljük a föntebbi Zrínyi-hivatkozást. Történelmünk múltba, jelenbe s jövőbe forduló lapjai tele vannak zivataros kihívásokkal, olyan embert próbáló feladatokkal, melyek során bízvást csak remélhetünk, ám a remény gyakorta kevesebb a cselekvésnél. Tennünk kell, döntenünk kell, s majd az utókor – ha lesz erre ideje – elvégzi a mérlegelést. Ha elvégzi.
A Suhai által megjelölt kor kapcsán mindez várat magára. Marad a tűnődés az ember sorsa fölött, aki végül csak annyit tehet, hogy élhetővé teszi, ha mást nem, önön tehetetlenségét. Elfogadja, tűri, s kitart a legmélyebb szenvedésben is az élet szeretete s szerettei élete mellett. Ahogyan idősebb Suhai Pál tette erről tanúskodó leveleiben. Az utóbbi évtized kutatásainak és a Gulag-emlékévben különösen fölszaporodó tényfeltáró közléseknek köszönhetően – azok ismeretében – is írhatom: rendkívül gazdag tapasztalati élményt jelent ez a levélgyűjtemény, nem kevésbé az a vissza- és kivetülő fájdalom, amit hozzáadott értékként kell kezelnünk. A szerzőnek apja leveleivel folytatott utólagos, költői dialógusa révén apa és fia kapcsolatáról is vall a kötet; a fiúról, aki évekig várta haza édesapját, majd mégsem tudta magát túltenni a veszteségen, a csalatkozáson. Ebben sem egyedi sors az ifjabb Suhaié, sok költőnk életrajzában olvashatjuk: a háború árvája, félárvája. Ám itt, még e kötetben is fölrebben az árvaság gyógyíthatatlan, egy életen át tartó haragja, kínja, a legendák elutasításának súlya: „megváltatlan szülők fia, / nem ismerem a kegyelmet”. Forduljunk ennek valamelyes megértéséért a költőhöz, hiszen „költő vagyok, megástam síromat”, írja, és tudja már: „Új arc hajol a régi arc fölébe: / hitek hitetlen nemzedéke”. Az ember nem ítélkezik az édesapa fölött, nem ismervén a részleteket, s ez a nem-ismeret súlyos vallomás a kibeszélhetetlenség terhéről. Vajon a pokolból megjövőnek előbb azt kellene beismernie: már korábban is „rosszkor volt rossz helyen”? Számunkra ez a levélesszé egyik legfontosabb olvasata. Suhai nem enged a szituációban rejlő lehetőségnek, nem kever tényeket fikciókkal, ám – ha kell – élesen, ha kell, szelídebb szavakkal mondja ki önön ítéletét egy rossz politikai döntésekkel terhelt kor és annak társadalma fölött. Konklúzióit szépen és elegánsan fogalmazza meg. Joggal érezhetjük úgy is a sorokat olvasva: a költői én előzménytörténete ez, beavatás ars poeticája világába.
De térjünk vissza a levelekhez: páratlan vallomássor ez az emberről. Arról, aki még ott, a pokol elképzelhetetlen kínjai között élve is az otthont vigyázza; ha kell, szeretettel, ha kell, szigorral szól az otthoniakhoz, súlyt ad szavainak a gondoskodás, és kétségbevonhatatlanul közli akaratát, tudva, hogy nem ismerhet, nem láthat át minden hazai körülményt. De haza fog térni. Vallja és hiszi ezt. Miként azt, hogy addigra minden lecsendesedik, a kor kiküzdi magából ismét a csöndes türelmet, élünk tovább úgy, ahogyan addig. No de csak úgy lehet? – kérdi a gyermek. Maga elé teríti a levélköteget, és olvasni kezdi a sorokat: „...ha jól viseljük magunkat, azoknak fényességénél mindjárt minden ember meglát: ha rosszul, úgy sem kerülhetjük az ujjal való ránk mutatást.”
Suhai Pál: Casanova visszanéz (Összegyűjtött versek). Napkút Kiadó, 2020; Suhai Pál: Befelé élt élet. Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből”, 1945 – 1950. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021
