Ugrás a tartalomra

„…menekülés, de most már hazafelé…”

Suhai Pál visszanéző és összegző műveiről

Mostanában, öregedőben, élénk olvasói mohóság születik bennem, amikor kézbe veszem valamely kortárs költő összes művét tartalmazó kötetét. Fellendülőben lévő kiadói gesztusnak nevezném ezt a kínálatot, ha gyakoribb lenne; mindenesetre örüljünk annak, ami megvalósul. Jelen esetben a Suhai Pál poézisét tartalmazó gyűjteménynek (Suhai Pál: Casanova visszanéz. Összegyűjtött versek. Napkút Kiadó, 2020). A mohóságot a műveket kísérő szövegek keltik bennem; nem először találkozom ama gyakorlattal, hogy a szerző a gyűjteménybe fűzi az egyes kötetekről született visszajelzéseket, kritikákat, recenziókat, reflexiókat, s még a korabeli fülszövegeket is, a kiadói szerkesztők ajánlásait; bőséges képet alkothat így ki-ki arról: mikor milyen visszhangot vert – ha vert – a költő munkássága. Én épp ilyenkor bővíteném a lehetőséget, miként Kabdebó Lóránt megtette ezt egy Szabó Lőrinc-összkiadással, amikor is a versek keletkezésének körülményeiről faggatva a költőt sok érdekes és még több megdöbbentő „mikrokorrajzot” rögzített „verslábjegyzetként” az utókor számára. Miért fontos ez? Suhai esetében magam mindenképp érdekesnek gondolnám mind a szerző olykori döntéseit a csönd, a kivárás okairól, mind az időnkénti kiadói visszautasítások vagy épp „csak” elnapolt megjelenések tartalmi-fogalmi indokláseszközeinek fölelevenítését. Bizony, ha már a kánonok spontán képződéséről, kimódolt képzéséről s ez vagy az elavulásáról, szavatossági idejéről vitázunk oly hevesen, akkor nem árt elidőzni azok sorsa fölött, akik e kánonok fogaskerekei közé szorulva hozták létre önmaguk írói-irodalmi arcképét.

A múltat s a közelmúltat feldolgozó új kánonenciklikák elemző vizsgálatához nem csupán nagymértékben hozzájárul, de abban úgyszólván megkerülhetetlen a Suhai-életmű. De ha azt írom vele kapcsolatban, hogy nemzedéki vallomás, akkor látja-e, láthatja-e mindenki ezt a nemzedéket? Amikor azt olvassuk, hogy „kijár nekem a szegénység külön világa”, akkor fölrémlik-e bennünk Benke László, Halász Imre és mások, egy egész partra vetett nemzedék sorsa, elhanyagolt költészete? A Suhai-összkiadás külön érdeme, értéke, hogy rávetül fénye egy korszak poézisének teljességére éppúgy, mint a fájóan hiányzó életmű-reprezentációk pótlásának igényére. Mert lehet-e a ma olvasóit úgy új kánonra tanítani, hogy szinte zárójelben vettünk búcsút Apáti Miklóstól, Szepesi Attilától, Veress Miklóstól? Az utóbbi névvel be is eveztünk Suhai pályakezdésének idejére, hiszen ők ketten szerzőtársak A magunk kenyerén című, irodalomtörténetté lett antológiában (1971), de ott van abban még többek között Vasadi Péter, Bertók László, Dobai Péter – hol maradt mindeddig az ő életművük teljességének gyűjteménye? Tudom, vannak erős válogatások, Bertóktól egész komoly, no de csak mennyiségben is meghaladta annak negyedét-harmadát legutolsónak bizonyult roppant erős korszaka.

Tudom: mindezt Suhai Pál költői arcképe előtt elmondani legalábbis furcsa. De ahogyan senki, úgy ő sem önálló sziget. Bár leginkább szigettenger az, amiről szóltam, s aminek atlaszát, mi több, személyekre szabott, részletes bédekkereit úgy hiányolom.

Suhai költészete így, együtt szembeötlően pazar, dús, sokfelé induló s ágazó – önálló életre alkalmas metaforikus sorokkal. Lássunk néhányat mutatóba: „Legyen a kérdés felelet: / a nemre mondj nemet”; „Egymással, akár a férget, ha / özönlenek, / irtsad a verset: a legnagyobb mindet / eméssze meg”; „Csupán annyi reménységgel, / hogy ne legyek árva: / berobogok Európa / veled a halálba”; „Piszkos öregkort, oszlást, szégyent hoz csak a végzet: / áldassék a virág, mely csontom benövi”; „Így fuss te is: egyhelyben / minden irányba”. De üssük föl bárhol e vaskos kötetet, vagy haladjunk sorjában, a föntebbi definiálás érvényessége úgy lesz egyre erősebb és fokozottabban időt álló – miként ez a valódi költészet egyik – ha nem a – lényege. A mutatis mutandis fölismerésének hiábavalósága, hisz mindez egyben delicta futura – eljövendő bűneink lenyomata. Nescia mens hominum fati sortisque futurae (sorsát és jövőjét emberi lélek nem látja), mondta Vergilius, ám ez épp a költőkre nem vonatkozik. Sem Vergiliusra, sem – esetünkben – Suhaira. Mert „csikorog fejem fölött / a bakancsos idő”, jegyzi fel a hatvanas évek vége felé, majd immár mindmáig lecserélhetetlen utcatábla a nem sokkal később illeszkedő sor: „E paradicsomi tájon / vicsorgó angyalok mutatják utam.” Egy nagy és erős költői korszak reprezentatív képviselője Suhai Pál, akinek Casanova visszanéz című kötete megmaradásra méltó életműösszegzés. Mondhatni: méltóságos mű a parnasszusi magányhoz. Ha csak a kánonenciklisták másképp nem rendelik.

Ha már összegzést említettem, a szerző három új, figyelemre méltó kötettel is jelen van a boltok polcain; a fönti mellett található tőle egy helyenként újszerű nyelvi és művelődéstörténeti adalékokkal frissített Zrínyi-összes, valamint egy hozzánk közelebbi történelmi korszak lenyomatát feldolgozó „levélregény – levélesszé” műfajú kötet. Itt most az utóbbira vessük vigyázó szemünket, annál is inkább, mert témája – miként a szerző írja kötete ajánló soraiban – „az elmúlt évszázad legsötétebb évtizedét” eleveníti föl, ám a módszer, a ráközelítés akárha eme gyakori Zrínyi-mottó jegyében történne: „Nem másra használ eleink tündöklése nekünk, hanem hogy égő szövétneknél, fényes fáklyánál futjuk a mi életünk pályáját, nem lehetünk sötétben, sem mi, sem az mi cselekedeteink.”

Befelé élt élet, ez a kötet címe, s az alcím mindent világossá tesz: Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből”, 1945–1950. A szerző a fülszövegben precízen ír arról, hogy „A magyar történelem elmúlt évszázadának mérlege hol erre, hol arra billen aszerint, hogy éppen melyik véres húsdarabot dobják a serpenyőbe”. Elegendő e mondatból két szót – elmúlt évszázadának – kiemelnünk ahhoz, hogy értsük és jogosnak véljük a föntebbi Zrínyi-hivatkozást. Történelmünk múltba, jelenbe s jövőbe forduló lapjai tele vannak zivataros kihívásokkal, olyan embert próbáló feladatokkal, melyek során bízvást csak remélhetünk, ám a remény gyakorta kevesebb a cselekvésnél. Tennünk kell, döntenünk kell, s majd az utókor – ha lesz erre ideje – elvégzi a mérlegelést. Ha elvégzi.

A Suhai által megjelölt kor kapcsán mindez várat magára. Marad a tűnődés az ember sorsa fölött, aki végül csak annyit tehet, hogy élhetővé teszi, ha mást nem, önön tehetetlenségét. Elfogadja, tűri, s kitart a legmélyebb szenvedésben is az élet szeretete s szerettei élete mellett. Ahogyan idősebb Suhai Pál tette erről tanúskodó leveleiben. Az utóbbi évtized kutatásainak és a Gulag-emlékévben különösen fölszaporodó tényfeltáró közléseknek köszönhetően – azok ismeretében – is írhatom: rendkívül gazdag tapasztalati élményt jelent ez a levélgyűjtemény, nem kevésbé az a vissza- és kivetülő fájdalom, amit hozzáadott értékként kell kezelnünk. A szerzőnek apja leveleivel folytatott utólagos, költői dialógusa révén apa és fia kapcsolatáról is vall a kötet; a fiúról, aki évekig várta haza édesapját, majd mégsem tudta magát túltenni a veszteségen, a csalatkozáson. Ebben sem egyedi sors az ifjabb Suhaié, sok költőnk életrajzában olvashatjuk: a háború árvája, félárvája. Ám itt, még e kötetben is fölrebben az árvaság gyógyíthatatlan, egy életen át tartó haragja, kínja, a legendák elutasításának súlya: „megváltatlan szülők fia, / nem ismerem a kegyelmet”. Forduljunk ennek valamelyes megértéséért a költőhöz, hiszen „költő vagyok, megástam síromat”, írja, és tudja már: „Új arc hajol a régi arc fölébe: / hitek hitetlen nemzedéke”. Az ember nem ítélkezik az édesapa fölött, nem ismervén a részleteket, s ez a nem-ismeret súlyos vallomás a kibeszélhetetlenség terhéről. Vajon a pokolból megjövőnek előbb azt kellene beismernie: már korábban is „rosszkor volt rossz helyen”? Számunkra ez a levélesszé egyik legfontosabb olvasata. Suhai nem enged a szituációban rejlő lehetőségnek, nem kever tényeket fikciókkal, ám – ha kell – élesen, ha kell, szelídebb szavakkal mondja ki önön ítéletét egy rossz politikai döntésekkel terhelt kor és annak társadalma fölött. Konklúzióit szépen és elegánsan fogalmazza meg. Joggal érezhetjük úgy is a sorokat olvasva: a költői én előzménytörténete ez, beavatás ars poeticája világába.

De térjünk vissza a levelekhez: páratlan vallomássor ez az emberről. Arról, aki még ott, a pokol elképzelhetetlen kínjai között élve is az otthont vigyázza; ha kell, szeretettel, ha kell, szigorral szól az otthoniakhoz, súlyt ad szavainak a gondoskodás, és kétségbevonhatatlanul közli akaratát, tudva, hogy nem ismerhet, nem láthat át minden hazai körülményt. De haza fog térni. Vallja és hiszi ezt. Miként azt, hogy addigra minden lecsendesedik, a kor kiküzdi magából ismét a csöndes türelmet, élünk tovább úgy, ahogyan addig. No de csak úgy lehet? – kérdi a gyermek. Maga elé teríti a levélköteget, és olvasni kezdi a sorokat: „...ha jól viseljük magunkat, azoknak fényességénél mindjárt minden ember meglát: ha rosszul, úgy sem kerülhetjük az ujjal való ránk mutatást.”

 


Suhai Pál: Casanova visszanéz (Összegyűjtött versek). Napkút Kiadó, 2020; Suhai Pál: Befelé élt élet. Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből”, 1945 – 1950.  Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.