Reggel

– Maga miért néz ki ilyen rosszul ma reggel? – érdeklődött tapintatosan Béla. – Nem volt éjszakás, vagy igen?

– Nem aludtam jól.

– Nem tudott elaludni?

– El tudtam, meg tudtam volna hosszabban is aludni, de a szomszédban már kora reggel kezdték a perpatvart, én meg nyitott ablaknál alszom.

– Be kell csukni az ablakot, babácska.

– De harmincöt fok van! – tiltakozott Ani. – Ki alszik ilyen kánikulában csukott ablaknál?

– A másik szomszédjuk meg a lábszomszédjuk úgy alszik.

– Ezt honnan veszi?

– Az egyiknél térköveztem, a másiknál meg, tudja, akinek mindig elszökik a német juhásza, és autóval üldözi, bejárati ajtót cseréltem. Szidták a Laciékat. Olyan kellemetlen volt! Nem szeretem, amikor azt kell hallgatnom, hogy valaki másokat szid.

– Biztos elegük van az állandó veszekedésből. Az egy dolog, hogy az ember hallgatja, ahogy az anyjuk a négy gyerekkel ordít. Megértem, mert a férje szétrágta az idegeit. Persze akkor is sajnálom a gyerekeket. De azt végighallgatni, ahogy az asszonyt az ember kínozza, na, ez a kellemetlen! – háborgott Ani.

– Elhiszem, babácska. Ki kell hívni a rendőrséget, ennyi.

– De avatkozzak be?

– Apám is kínozta az anyámat, és senki nem avatkozott be. Merthogy a magánügyük. Meg féltek is apámtól.

– De azt nem látom, hogy verik egymást. Csak verbálisan agresszív a férfi.

– Akkor fölösleges. Csak akkor csinál valamit a rendőrség, ha vér folyik. Úgy érti, hogy verbálisan agresszív, az azt jelenti, hogy szapulja az asszonyt?

– Felidegesíti, és amikor a nő kiborul, akkor lehülyézi, és elmondja idegbeteg állatnak. De kölcsönös, mert ma is ez volt a téma.

– Micsoda?

– Hogy a férfi felpiszkálta a nőt valamivel, ezt még nem hallottam, mert halkan kezdi. Aztán a nő erre ráharapott, akkor kezdődtek a szokásos körök. Azt ordítja az ember: „Miért kell már megint elmenni?” Mire a nő: „Miért, én már nem csinálhatok semmit?” A faszi: „Persze, máshol csinálsz, csak itthon nem akaródzik. Mindenkinek a bolhás macskája meg rohadt dögje fontosabb, mint én!”

– Nahát, de alávaló! – vágott közbe Béla – Pedig ez milyen dolgos asszony. Egy szál gaz nincs a kertben, meg az árokparton sem. Még a füvet is ő kaszálja az árokban! Én a szégyentől meghalnék, ha férfi létemre a feleségemnek kellene az árokpartot rendben tartani.

– Hát ő nem hal meg a szégyentől, látja. Messze nem olyan, mint maga, hogy az összes volt feleségénél meg szeretőjénél nyírja a füvet.

– Miért ne nyírnám, babácska? – vette föl a kesztyűt Béla.

– Nem beszólás. Csak mondom, hogy ez meg a másik véglet. Na, mindegy, szóval azt hallom reggel, hogy ordít vissza a nő: „Nem fontosabb. De neked semmi nem jó, amit csinálok. Én nem csinálhatok jót!”, mire a férfi: „Biztos kefélsz az állatorvossal!”, „Dehogy kefélek! Te elmebeteg vagy!”, ordítja a nő.

– Zsák a foltját megtalálta! – összegezte Béla.

– Nem egészen. Pont, hogy egészen nem illenek össze! Én azt nem értem, hogy egy nő, aki valószínűleg ADHD-s, minek megy hozzá egy intellektuális fejlődési zavaros ürgéhez! Az egyik folyton tesz-vesz, jönne-menne, a másiknak meg megalszik a sör a szájában. Nem illenek össze.

– Úgy érti, hogy valami hiba van a dobozban?

– Milyen dobozban? Elment az áram?

– Jaj, nem, babácska! Hanem hogy de jó maguknak, művelt embereknek, hogy mindenre van egy címkéjük. Nem kell annyit gondolkodni. De én, akármennyit gondolkodok, nem jutnak eszembe ilyen találó szavak, csak olyasmik, hogy idióta, vadbarom meg vadállat. Amúgy mi az az adihali?

– Az ADHD? Figyelemzavaros hiperaktivitás. De maga félreért engem. Én nem megbélyegeztem és leminősítettem őket ezzel. Sőt, nem is diagnosztizáltam. Csak úgy, magánemberként, a sejtésemnek és sajnálkozásomnak adok hangot. Évek óta hallgatom őket, semmi igényük nincs a magánéletre, mindent ordítva beszélnek meg.

– Persze, minek is strapálná magát, babácska, nem a szihológusuk.

– Pedig egy párterápiát már össze tudnék rakni, ha még lenne értelme – mondta Ani a nyugalom felé sodródva.

– Ne, babácska! Csak hadd veszekedjenek, aztán majd én megvigasztalom ezt a szegény asszonyt!

– Vigasztalja! De van két gyereke ettől a pasitól.

– Ez nem ettől van, hanem az előző férjétől.

– Az nem lehet! Számoljon utána. Nyolc éve van itt a nő, a gyerekek meg szerintem kisebbek. A két nagyot meg az ura hozta. A két kis szőke közös gyerek.

– Nekem egy ilyen szép, talpraesett nő még két gyerekkel is kéne – erősködött Béla.

– Ez az – kapaszkodott bele Ani a témába –, hogy ezt nem értem. Hogy egy ilyen nő miért megy férjhez egy ilyen, finoman szólva, egyszerűen behuzalozott férfihoz.

Béla hallgatott, tört a csokiból, amit a szék hátára akasztott bevásárlószatyorból halászott ki. Ani csak pár évig volt kollégista, de még mindig a szék hátára akasztotta a szatyrát, a törölközőket száradni meg a nyitott szekrényajtókra, amelyeket Béla előszeretettel és káromkodását visszafogva fejelt le. De a véletlen csokoládénak mindig tudott örülni, és egy-egy szekrényajtós találka után a szék hátához járult vigasztalódni.

– Hosszú történet ez – kezdett bele, de rögtön az órájára is pillantott, és fölugrott. – Mennem kell, babácska! Várnak a Gösserék.

– Mégis üzletel velük?

– Ááá, nem – mentegetőzött Béla.

– De azért elmondja, miért ment hozzá?

– A pénzért, babácska. Elment tőle az előző ura, nem volt pénze, nem volt hol laknia, aztán gondolta, hogy az asztalos Laci jól keres majd.

– És csalódott?

– Nem ebben, jól is keres. De majd legközelebb mesélem el – mondta Béla, farzsebébe gyűrt egy tábla csokit, és hosszú léptekkel elsietett.