A kabát

Volt egy bordó nyári ruhája. Étcsokoládészín hajához semmi nem illett úgy, mint ez a ruha. Szeretett táncolni. A férjével hetente jártak tánciskolába. Utána leültek az épület melletti kiskocsma teraszán, megittak egy korsó sört. Általában hallgattak. A testük kibeszélte magát a tanfolyamon, több mondanivalójuk már rég nem volt. Nem haragudtak, nem bántották egymást, csak elfogytak a hétköznapokban. Eszter egyik barátnője tanácsolta, hogy próbálják ki ezeket a spanyol táncokat. Olyan, mint egy jó vérátömlesztés. Egyik alkalommal, amikor kiléptek az utcára, nem volt nyitva a kiskocsma. Megkönnyebbültek. Tudták, hogy ez volt az utolsó estéjük. Sokszor elképzelte már ezt a pillanatot. Álmodott is róla. Zihálva, sírva ébredt, de most egy könnycsepp sem tűnt elő a szeméből. Meg sem közelítette a könnycsatornát. Halnia kell, ami álmában már elpusztult. A válóper utáni vasárnap, amikor mások élvezték a családi ebédet, ők akkor vitték le az ebédlőasztalt az albérlet második emeletéről. Valahol a két szint között csúszott le róla az a terítő, amit az esküvőre horgolt Eszter édesanyja. A volt férj anyósa. A férfi rettegett tőle. Senki nem szereti, ha tükröt tartanak elé. Folyamatosan. Állandóan. Az elveszett terítőre ötvenhárom perc múlva talált rá a felső szomszéd. Kifelé menet bedobta a szemetesbe. Hétfő reggel szállították az utcából a hulladékot, de éppen előtte nyitotta fel valaki a kukát: a környék Kálmánja − a gyerekek Mikulásnak hívták. A szakálla és a zsákja miatt. Meglátta a terítőt, kivette. Éppen beleillett a gyűjteményébe. Kálmán ezelőtti utolsó rongyszerzeménye egy autószerelőé volt. Legalábbis azt hitte, mert annyi roncs, darabokra szedett autó állt az udvarban, ahol ráakadt. Abban a pillanatban, amikor elhagyta, akkor is egy régi, mustárszínű Skoda 120-ast próbált összerakni a férfi. A rongy kiesett a bénult kézből, majd ő is a rongy után. Agyvérzés vitte el. Kálmán pár óra múlva járt arra, amikor már minden elcsendesedett. A bámészkodók is hazahordták már a történetüket. Lesz mit mesélni a családnak. Kálmán felvette az árván maradt szövetdarabot. Különös érzéke volt a magány kiszagolására. Kötelék volt köztük. Tényleg illett a horgolt terítő a sorba.

Aznap este a városi piac bejáratával szemben aludt egy padon. Egészen kellemes idő volt. Nem fázott annyira. Szerette a kabátját. Akkor sem vette le, ha nagy volt a meleg. Olyan zseb-hátán-zseb-forma darab. Mindenkinek kellene egy ilyen. A feneketlen, varrott résekbe gyűjtötte a magányt. A sok magára hagyott rongyot. Úgy érezte, hogy már a húsához nőtt mind, beszőtték az erei. Leszaggatni sem lehetne már róla. Mint egy plusz végtag vagy egy új szív, amely táplálja a létfontosságú szerveket a testében. Gondosan a pad alá gyűrte a zsákját, összehúzta magán a kabátot. Fázott a tarkója, futkosott rajta a hűvös levegő, majd lefelé a gerincén. Nem szokta meg, hogy csupasz az a rész. Pont ma szánta meg az öreg Frici bácsi az utcában. Hogy majd ő rendbe szedi egy kicsit. Levágja a haját. Jól megkopasztotta a nyakát is. Nem érezte igazán komfortosnak, de a kabát gallérját éppen erre találták ki. Egy mozdulattal felcsapta a tarkójára, és már futott is a meleg a csigolyák mentén. Éjjel kettő felé riadt fel. Három imbolygó árnyék nyúlt el előtte. Na mi van öreg? – ordították. Kell a friss levegő, mi? Mi a fasznak vagy így beöltözve, te szerencsétlen? Van vagy harminc fok még most is. Aztán majd ennyi ruhát hugyozol össze itt, a padon. Hallod? Hogy nézel ki? Te okádék!

Az egyik árnyékból egy láb indult meg. Kálmán összehúzódott. Gömbölyűre, ahogyan a sünök. Jól ismerte az ilyen helyzeteket. Tudta, hogyan védje a fejét a rúgásoktól. Aztán az árnyakból kezek nyúltak elő, mint egy polip a zsákmányát, úgy fonták körbe. Belekapaszkodtak a gallérba. A hideg újra utat talált a gerincen. A végén már hárman rángatták. A gombok erősen tartottak. Tartották az erek, a létfontosságú szervek, a szövetek. A kabát nem engedett. Összeszorult a nyakon. Aztán a test nem engedelmeskedett többé. Az izmok elernyedtek, a tüdő kiengedte az utolsó bent tartott lélegzetet. Az árnyak hirtelen ugrottak arrébb. Hallod?! Tényleg összehugyozta magát! – röhögtek még, talán le is köpték a testet, mielőtt beleolvadtak a sötétbe.

A parkoló, amit a lány keresett, összességében egész kellemes hely volt. Fák rejtették el a várost. Éppen csak pár helyen volt látható, hogy emlékeztesse, nem távolodott túl messze az életétől. Nem volt híve a nagy ívű változásoknak. Rettegett mindentől, ami nem a megszokott mederben folyt. Fejlett kreativitással verte át saját magát. A környezetét nem mindig sikerült. Ilyenkor indult el világgá. Rendszerint ebbe a parkolóba. Kedd délelőtt nem volt nagy forgalom erre. Ilyenkor csak okkal jön ide az ember. Néhány magányos futó kocogott el mellette. Nem néztek egymásra, talán csak az előttük haladó sarkát figyelték. Ütemet adtak egymásnak. Vagy ki-ki magának. Párlépésnyire hangos szóváltásra lett figyelmes. Két óvatos lépés múlva került a szeme elé az öltönyös úr. Bordó, csíkos nyakkendője elegánsan simult a mellkasára. Széttárt kezei értetlenséget tükröztek. Bizonyosan nem azt kiáltotta, hogy engedjétek hozzám a gyermekeket. Pedig a lány megesküdött volna, hogy valami hasonló mondatot hallott. De nem engedték hozzá a gyermekeket. S az úr összetörve rogyott térdre. Érezte, ahogy a kezei ólomnehezékké válnak. Hatalmas súlyú, vastag tönkként nyúlt az előtte állók felé. Nem emelték fel. Kedden délelőtt csak okkal jön ide bárki. A könyörületnek semmi dolga nem volt ma erre. A takarásból két kisfiú szaladt ki. Az unokák. Utánuk a szülők. Az úr nem tudott mozdulni. Talán azt hitte, hogy megállíthatja az időt. Nem csordogál tovább az ereiben sem. Az egyik kisfiú megállt. Hátranézett. Megszületett a gondolat a fejében. Mély levegőt vett, végtagjaiban megfeszültek az izmok, fordult a csípő. A lány is vele lélegzett. Ölelésre emelkedtek a karok. Elindult a láb, nem volt, ami visszatartsa. Csak egy. A kéz, ami utána nyúlt. A hatalmas lendületet visszarántó mozdulat minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Az úr egyedül maradt. A sötétben. Rágörgették a hatalmas sziklaajtót. Életében már nem tudott kijönni. A lány sokáig állt ott. Talán levegőt sem vett. Szemeivel próbálta összekötni az urat a gyermekkel. Többször lejárta ezt az utat. Mintha ezzel kötelet húzhatna közéjük. Olyan elszakíthatatlan-félét. A tekintete megtorpant egy barna kabáton. A szülők kezéből esett ki. Kicsit várt még. Érezte, hogy nem léphet be a kötél helyére. Amikor a család elhajtott a város felé, a lány felvette a kabátot, és az úr elé állt. Csendesen, mintha alvót takarna be, ráterítette vállára. A gyűjtemény első darabját.