„Olykor jó volna hinni a csodában”

Szilágyi István új kötete, A hóhér könnyei nyolc novellát tartalmaz, ezeknek fele korábban megjelent az Utunkban és a Helikonban. Az írások nem állnak kapcsolatban egymással, önálló egység mindegyik, és hangulatukban, stílusukban, nyelvezetükben is különböznek, viszont mind rejtélyesek és elgondolkodtatók. A kötet a szerző sokszínű írásművészetét tárja elénk. Változó a narráció is, hol az író mesél, hol az egyik szereplővel mondatja el a történetet, a választott figura sajátos nyelvhasználatával, amely lehet archaikus, népies vagy a mai köznyelvet követő. A helyszín általában Erdély, az idő több évszázadot ölel fel. Szilágyi István nagy emberismerő, mesterien ábrázolja az erényeket, gyarlóságokat és a különböző viselkedésformákat az egyes élethelyzetekben, akár a régmúlt alakjait idézi meg, akár korunk embereit: a mérhetetlen és érthetetlen közönyt (A végállomáson leszállsz), a határtalan lelkesedést és tettvágyat (Hadban), az őszinte segíteni akarást (Nagyapám nem huligán), az otthon utáni vágyakozást (Az emlékezés göröngyein), a leszerelt kiskatona útkeresését (Víkend), az aggodalmat egy szeretett személyért (Karácsony Menyőben), az ember vívódását önmagával (A hóhér könnyei) és a felhőtlen boldogság érzését (Higgyünk a csodában?).

A bevezető novella, A végállomáson leszállsz kafkai hangulatú: egy végtelenbe vesző vonatutazás Erdélyben. Főszereplője egy névtelen, vak öregasszony, akiről az író rövid balladai bemutatása mindent elmond: „… ült, de nem anyókásan gubbasztva, hanem mereven… Arca földomlás, fönn két földből kitépett fa gyökereinek ürege látszik. Kendője őszi felleg. Ezt a kendőt feketéből: fekete éjszakai vizekből tilolták szürkére naptalan nappalok; vagy fehérből: fehér márciusi havakból fakították szürkére holdtalan esték.” A történet sejtelmes és borzongató, az asszony szinte túlvilági jelenség, az időtlenség látszatát kelti. Az első fülkében ül, majd végighalad a vonaton, és az ott ülő férfiaknak egy-egy epizódot mesél az életéből, akik szó nélkül, sorban leszállnak a következő állomásokon, amíg az asszony egyedül nem marad a kalauzzal. Úgy tűnik, mintha a vonatozás az asszony életútját követné, és mindegy lenne, hol száll le. A vak nő nem kér segítséget, de viselkedéséből és szavaiból érződik, hogy rászorulna. Minden megálláskor várjuk, hogy az egyik leszálló a segítségére siet, de ez nem következik be, sőt a kalauz is magára hagyja, és a végállomáson egyedül kászálódik le a vonatról, majd elindul a semmibe, és belevész a tájba. Az utasok közönye szinte tapintható.

Két régmúltat idéző novellát emelnék ki a kötetből, amelyek ellentétes életérzéseket közvetítenek, és két portrét vázolnak fel. Az egyikben lelkes, tettvágyó fiatalember, a másikban pedig egy hivatalától megcsömörlött, magában kételkedő, idősödő bíró áll a középpontban.

A Hadban a török időkbe kalauzolja az olvasót. Sikolya, a fiatal deák perspektívájából tárul elénk egy korabeli magyar katonai tábor élete. Az írás az ifjú lelkes beszámolója feletteseiről, Bancsy hadnagyról és a félistenként tisztelt Botár nagyúrról, akit egyszerűen csak úrként emleget. A novella tárgya egyetlen epizód, egy csata, amelynek időpontját nem tudjuk, csak a helyét. A katonákért rajongó árva fiú olyan élményszerűen eleveníti fel a törökkel vívott ütközetet, mintha maga is ott lett volna a csatatéren, pedig csak a visszatért vitézek ejtettek róla néhány szót. A hadnagy és a kapitány hős a szemében. A csata a korabeli katonák hétköznapjainak része, neki viszont valami nagyszerű dolog, amiben még nem vehet részt, mert „Deáknak helye, tisztje a táborban vagyon.” A katonák jellemzésére elég egy találó mondat, máris előttünk állnak: „… az ÚR fegyverkovácsok verte ábrázata” vagy „Bancsy úr végre igazi önmaga lehet. Ez az ő kedve szerint való, a rohanva támadás…” A novella a hősiesség mellett megható példája annak is, hogy ezek a harcban edzett parancsnokok milyen emberségesen bántak katonáikkal.

A másik történelmi elbeszélés, A hóhér könnyei a Rákóczi-szabadságharc utáni korba vezet, főhőse „Tekintetes Tompay Vajtha Mátyás úr, nemes Kraszna vármegye rendes bírája”, aki „sohasem szívlelte bűbájosok, babonások, boszorkányfélék szentenciázását”. Már ez az első mondat jelzi, hogy a bíró maga sem tartja helyesnek a boszorkányégetést és hasonló törvényi eljárásokat, de hivatalánál fogva kénytelen alkalmazni ezeket. A mindentudó narrátor elbeszélésének fonalát a két főszereplő, Tompay bíró és Tsomor deák dialógusai szakítják meg. A bíró kételkedni kezd a korábbi boszorkányperekben hozott ítéletei jogosságában, deákjával előkeresteti a régebbi periratokat, és kérdései alapján tőle várja a megerősítést, hogy helyesen ítélkezett. Szeretné a lelkét megnyugtatni, s közben szinte az őrületbe kergeti a deákot, aki egyre jobban belelovalja magát a horrorisztikus ügyekbe, rémálmok gyötrik, míg végül nem tud különbséget tenni álom és valóság közt. Az író archaikus nyelvet használ, népies szavakkal vegyítve, ezáltal is elénk varázsolva a megjelenített időt.

A múltidézés után térjünk vissza korunkba, a Nagyapám nem huligán című, vallatást parodizáló írással, amelynek narrációja is egyedi, ugyanis egyoldalú párbeszédre épül, mert csak a válaszokat látjuk, de belőlük kiolvashatók a három ponttal jelzett kérdések. A hiányos párbeszéd az iskolaigazgató és egy hetedikes diák közt zajlik, tárgya jelentéktelen dolog: a fiú sofőr nagyapja sajátos módon vesz elégtételt a szolgálati kocsiját lefröcskölő és elnézést sem kérő külföldieken, luxusautójukat elárasztja vízzel. A fiú persze viccesnek találja az esetet, de igyekszik komolyan válaszolni az igazgatónak, és védi a nagyapját. Az igazgató kérdései vallatásnak hatnak egy felnagyított ügyben. A gyerek úgy próbálja irányítani a párbeszédet, hogy a legjobb színben tüntethesse fel nagyapját, ezért mindig eltér a tárgytól. Az egész helyzet groteszk, hiszen a két szereplőnek nincs közvetlen köze az esethez. A „vallatás” végül a fiú vicces mondatával zárul: „De szerencsére strandszezon volt…”

A kötet utolsó darabja, a Higgyünk a csodában? feloldja a korábbi komor hangulatot. A bevezető írás halált megidéző sötétsége teljesen eltűnik. Ez a novella a fény, a szépség, a boldogság, a ragyogás egy röpke pillanatképbe sűrítve. Kezdősorai költeménybe illők:

„Menni készül a nyár, érkezőben az ősz.

Menni készül a nap, közeleg az alkonyat.

A levegő nem mozdul, a tó tükrén higanyos csillámlás lebeg.”

Az író egy kirándulás, horgászás közben átélt kedves élményt mesél el egyes szám első személyben. Nincs jelentősége a tér és idő megjelölésének, bármikor és bármely folyóparton lejátszódhatott volna a mókás kis eset az egyik partról a másikra úszó, bátor mókusról, aki nem adja fel. A zárásként leírt mondat („Olykor jó volna hinni a csodában.”) az egész kötetre vonatkozik. Ezt a csodát illusztrálja a könyv külső megjelenése is, amelynek borítóján Páll Lajos Március című festménye látható, egy hegyvidéki táj a maga tavasz eleji sokszínűségében.

Szilágyi István: A hóhér könnyei. MMA Kiadó, Budapest, 2021.