Mesélő erkélyek

Kiülni az erkélyre számára olyan öregasszonyosnak tűnt – talán azért, mert a mellettük lévő ház erkélyén délelőttönként kinn ücsörgött egy idős néni, hogy ott levegőzzön –, később azonban hamar megszerette. Annak a lakásnak, ahol gyermekkorában lakott a szüleivel, nagyon huzatos volt az erkélye, ott nem lehetett kinn üldögélni: nyolcadik emeleti lakás, közel a Duna-parthoz, a kilátás szép, de mindig fújt a szél, és – ahogy az anyja nevezte – a terasz csak késő délután kapott napot.

Amikor összeköltözött a barátjával, a körúton béreltek egy másfélszobás lakást, ahol akkora volt a forgalom miatt a zaj és a szmog, hogy meg sem fordult a fejükben kiülni az erkélyre. Miután férjhez ment, és egy lakótelepen vettek ingatlant, akkor meg az zavarta, hogy az erkélyeket túlságosan közel építették egymáshoz. Főleg az alattuk lakó család bizonyult nagyon hangosnak, minden veszekedésük felhallatszott, de még olyankor is hangosan beszéltek, amikor éppen nem civakodtak. Zavarban volt, nem akart még véletlenül sem hallgatózni, de a szomszédasszonynak éles, sivító hangja volt, a férje is kieresztette öblös, mély hangját, amikor előadta a mondókáját, és a gyerekek is akkora hangzavart csaptak, hogy inkább visszavonult, valahányszor a másik család kinn élte a maga életét a balkonon. Persze szerette az erkélyt, mindig beültette muskátlival, hamar megszáradtak ott a ruhák, és tárolónak is használták, ott tartották először a babakocsit, majd a bicikliket.

Évekkel később új lakásba költöztek, ahol az erkély nagyobb volt, mint az eddigiek. Az első két évben olyan sok időt vett el a felújításokkal járó hercehurca, hogy alig jutott ki a balkonra. Aztán megbetegedett, a műtét után nagyon sokáig lábadozott, akkor szokott rá, hogy kinn szívjon egy kis friss levegőt. Az utcájukban nem járt sok autó, de a közeli kisboltokba gyakran hoztak árut. Nézte a járókelőket, hallgatta az alulról beszűrődő zajokat. Az erkély napos volt, szélcsendes. Rájött, hogy mennyi apró élvezet van még a világon. Nézelődött, elgyönyörködött a fán éneklő madárkákban, megbámulta a citrommagról nevelt növényen mászkáló bogarakat. Nem szórt a madaraknak morzsát, tudta, hogy férje nem szeretné, ha odaszoktatná őket. Figyelte a kutyasétáltatókat, egy idő után megismerte őket. Amikor már lemehetett a boltba, és tehetett kisebb sétákat, délután még akkor is kiült az erkélyre. Reggel nyolc és kilenc között sétált le a boltba, de csak tejet vett meg kenyeret, a nehezebb dolgokat a férjére hagyta. Néha eszébe jutott a nagymamája, aki naponta járt a piacra, és az apja mindig mondogatta, hogy ez a kis séta mennyire sokat segített abban, hogy a nagymama olyan sokáig megőrizte az erejét. Ő sem akarta elhagyni magát, ha nem kellett boltba mennie, elsétált a postára vagy az újságoshoz. Néha a boltból hazafelé a játszótér melletti padon olvasta el az újságot. Mások is üldögéltek ott.

Délután már nem szeretett lemenni, az ebédet házhoz szállították, főznie sem kellett, mégis, még egy kis mosogatástól is elfáradt. Mosott elég gyakran, de ha nagyon gyengének érezte magát, akkor a teregetésre már a férjét kérte meg. Vasalni is csak apródonként vasalt, két-három darab után mindig le kellett ülnie. A mosógépet soha nem hagyta ott, ha elindította, mindig megvárta, amíg lejár, addig nem ment sehová, pedig tudta, hogy a lánya bátran otthagyja, és másoktól is hallotta már ezt. Ő viszont félt attól, hogy éppen akkor történik valami − kicsúszik a cső, vagy egyéb baj szakad rá hirtelen −, nem akart eláztatni senkit. A sütőt sem hagyta soha bekapcsolva, még akkor sem, ha két-három óráig sült a hús, ő valahogy mindig nyugtalankodott volna, hogy éppen akkor üt ki tűz, amikor ő nincs otthon. Amíg várta, hogy a mosógép lejárjon, vagy a sütőben elkészüljön az étel, kiült az erkélyre.

Lassan megismerte a többi erkélylakót. Nem voltak olyan sokan, mint ahogy az ember várta volna, pedig ebben az új lakóparkban szinte minden lakáshoz tartozott erkély. Mondta is az ügynök, amikor lakást kerestek a férjével, hogy mindenki erkélyes lakást akar, aztán sokan csak lomtárnak használják a balkont. Ezt ő is megfigyelte. Egy kis téren laktak, négy emeletes házban, velük szemben hosszú, hatemeletes épület állt, jobbról és balról pedig további négyemeletes társasházak határolták a parányi játszóteret. Voltak kör alakú erkélyek, oválisak, négyszögletesek, pirosak, kékek, zöldek.

Az egyik szemben lévő erkélyen zöld, vízlepergető vászonnal letakart motorbiciklit tartottak, elég hatalmasat, betöltötte a teret. Nem sokat látta a lakót. Ha nem volt ott a motor, akkor tudta, hogy a tulajdonos elment kirándulni. Ilyenkor azon tűnődött, hova is mehetett, egyedül ruccant-e ki vagy a barátaival.

Egy másik erkély, szintén szemben, tele volt szekrényekkel, valószínűleg a régi konyhabútor elemeivel, zsúfolásig pakolták a sok kacattal, mozdulni is alig lehetett. „Biztosan nincs szívük kidobni a feleslegessé vált holmikat” – gondolta, valahányszor odatévedt a szeme.

Balról, az egyik alsóbb erkélyen egy kutya lakott, ott volt rezidenciája. Sokszor megugatta a járdán elhaladókat, főleg akkor csaholt élesen, amikor másik kutyával sétáltak arra, talán irigyelte a másikat, amelyik vidáman ugrándozott, szimatolt, amíg ő fenn kuksolt.

A harmadik erkélyen, jobbról csak néha látott egy fiatalasszonyt, aki sietve kiteregetett, vagy beszedte a parányi ruhákat, rugdalózókat. Mintha magát látta volna, ahogy aggódva igyekszik vissza a babához.

A negyedik erkélyt, szintén jobbról, csak eggyel feljebb, egy férfi használta sűrűn, ott cigarettázott. „Bizonyára ki van tiltva a lakásból” – gondolta, ha meglátta. A férfi, aki elég nagydarabnak tűnt, és fiatalkora ellenére kopaszodott, soha nem sietett vissza, ha már elszívta a cigarettáját, még ráérősen könyökölt az erkély korlátján, és nézelődött. Elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye, s néha oda is köszönt neki, ami nagyon jóleső érzéssel töltötte el, mert ő volt az egyetlen, aki nem vonult rögtön vissza, mint az a nő szemben, aki valahányszor meglátta, hogy ő is kinn áll, besietett, visszahúzódott a csigaházába. Kíváncsi volt, az asszony miért olyan morcos. Talán megromlott a házassága, vagy a gyerekével van valami gond az iskolában, talán anyagi nehézségei adódtak? Ki tudja? Csak sajnálta, hogy mindig olyan feszült és ideges.

Szemben lakott még egy kövér öregúr is, aki szintén gyakran telepedett le az erkélyén lévő kényelmes karosszékbe, komótosan elővette a pápaszemét, és újságot olvasott, sokszor csak egy fehér trikót viselt, és ha nem az újságjába mélyedt, akkor egy bögréből ivott valamit, talán kávét.

Az öregúr melletti balkon gyönyörű volt, tele virággal, késő tavasztól még egy pálma is állt kinn, a falra is szereltek fel virágtartót, abból valami futónövény csüngött alá, úgy festett az egész, akár egy üvegház, ám csak ritkán látott ott valakit, olyankor is egy középkorú, testes asszonyt, aki meglocsolta a virágokat, levágta az elszáradt leveleket. Lehet, hogy neki meg nincs senkije, azért ápolgatja a növényeit ilyen nagy szeretettel? Ez az erkély azért tetszett nagyon, mert a legtöbb balkonnal ellentétben szabad maradt a rács. Az emberek általában műanyaggal vagy náddal takarták el az erkélyük alsóbb részét, hogy minél kevésbé lehessen belátni. Sok helyen napernyőt vagy vászontetőt szereltek fel, ami nemcsak az erős naptól, de a kíváncsi szemektől is védte a lakókat. Akadt olyan balkon is, ahol hatalmas tujákat raktak ki cserepekben, amelyek eltakarták az egész teret. Hiszen így ők sem látnak ki! − gondolta. Nem hiányzik nekik? Az az erkély a sok muskátlival, színes petúniával olyan volt, mintha egy mesebeli házikó része lenne, és sokkal tágasabbnak, levegősebbnek tűnt, mert nem takarta el semmi.

Felettük lakott egy család, ahol a kisfiú gyakran kiszaladt az erkélyre, ha meglátta a kukásautót, tetszett neki a sárga villogó a tetején, élvezte, hogy a hatalmas jármű felemeli és kiborítja a szemetesek tartalmát. A kisfiú, kedves, szőke gyerek, integetett a kukásoknak, minden előítélet nélkül, jókedvűen, azok pedig visszaintegettek neki.

Még feljebb egy népes família élt, akik valahányszor megbüntették a fiukat, mindig az erkélyre küldték ki, ő pedig gyakran hallgathatta, hogy ott bömböl a gyerek. Nem értette, hogy van szívük ilyet tenni a szülőknek, mindig azt érezte, nem bírná elviselni ezt a sírást, akármilyen rossz fát tett is a tűzre az a kölyök, megbocsájtana.

Sok erkélyre kis asztalkát helyeztek ki műanyag székekkel, de egy helyen, egy nagyobb balkonon még nyugágyat is látott. Neki is vett a férje egy kis, összecsukható asztalt a széke mellé. Ott üldögélt, olvasott, keresztrejtvényt fejtett, de gyakran leengedte a kezéből a könyvet, és csak nézelődött, hagyta, hogy a gondolatai szabadon csapongjanak.

És volt még egy erkély, ahol többször látott egy elegáns férfit, öltönyben, nyakkendőben, ahogy a mobiljáról telefonál, egyik beszélgetést bonyolítja a másik után. Milyen furcsa – töprengett –, hogy nem öltözik át. Hazaérkezett, de mintha csak pillanatokra tévedt volna oda, mintha máris indulna a következő üzleti útra. Vajon kikkel beszélget? Hány üzletet köt meg a telefonján keresztül? Na, ő biztosan nem azért jön ki az erkélyre, hogy megcsodálja a felhők táncát, meghallgassa levelek susogását! Inkább azért, hogy a sok beszéddel ne zavarja a családtagjait, akik talán éppen tévét néznek…

A legjobban azt szerette, amikor április végén, május elején jólesőn simogatta a napsugár, még a csontjait is átjárta a meleg. Véget ért a fűtési szezon, a lakás kihűlt, de ha sütött a nap, akkor kinn egészen átmelegedett, mert volt már ereje a napnak.

A második műtét után még jobban legyengült, már a boltba sem járt le, minden házimunka fárasztotta. Egyetlen kapcsolata a külvilággal az erkély maradt.

Amikor meghalt, a hozzátartozói több füzetnyi novellát, hosszabb elbeszélést találtak, amelyeket az erkélyen üldögélve írt. Nem tudták, mihez kezdjenek az írásokkal, nem értettek belőle semmit.