A Lukács-tanya

Ismeretlen volt a vidéken a tanyavilág, akár a satuba csíptetett anyagdarabok, úgy szorultak be a falvak a meredek dombok szűk völgyeibe, a távolból fölmerengő havas sem volt alkalmas végleges letelepedésre, ott a kaszálókon és a legelőkön rönkfákból összeácsolt boronaházak nyújtottak alkalmi menedéket hideg, záporeső és vadállat ellen.

A Lukács család mégis kiszorult a puha, meleg faluból, a felső határ két patakja közt, a torkolatok táján állt a hosszú, pajtaszerű, szalmafödeles ház, távolról erdőfoltnak látszott a bensőség, annyi volt az udvaron és a kertben a gyümölcsfa. A gazda, az öreg Lukács Lőrinc ésszerűen fölparcellázta a ház körül kialakított birtokot, ahol legjobb volt a talaj, oda vetett kendert, és ott veteményezett a felesége, hátul búza, törökbúza, pityóka termett, minden közel és kéznél volt, ahogy átlépték a családtagok a ház küszöbét, már a munkahelyükön voltak, szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, gyomláltak, még a nőszemélyek is tudtak kaszálni, játék volt nekik a munka, mert robosztus volt minden Lukács, nagycsontú, magas növésű, erős izomzatú, a természetük sem volt túlságosan csendes, hirtelen gerjedt haragra mindenik, még a testvérek közötti villongás sem végződött mindig kék foltok, dagadt szemöldök nélkül, azt mondták róluk, hogy forró a vérük. Fennmaradt az is a falu emlékezetében, hogy a Nagy Háború idején, amikor elvitték a lovakat, és elhajtották vagy levágták az igás állatokat, a Lukács legények megragadták a rudat, kettő még a járomba is bedugta a nyakát, és felszántották a földet.

Őstermelők voltak. Az állatok ellátták a családot tejjel, sajttal, túróval, vajjal, íróval, a kender és a gyapjú ruházattal, csak petróleumért és sóért jött be ritkán a faluba valaki. Kivétel a táncmulatság volt, ha muzsikáltak a cigányok az udvarokon, a csűrökben, mert tánctermük nem volt, a nagybőgő brummogása kihallatszott a Lukács-tanyára, olyankor megpezsdült a sűrű, forró vérük, s jöttek, mint darazsak a mézre.

 Mindenki tudta, de senki sem beszélt róla, miért száműzte a falu a Lukács családot. Nem jó szándékból költöztek ki a mezőbe, Kétárokba – így hívták ezt a határrészt –, egy regruta bálon a nagy erejéről és lobbanó természetéről híres Lukács Boldizsár megölte a falu legszebb lányát, Farkas Rozikát. A vidám, könnyen kacagó, édes beszédű Rozit.

Ősi hagyomány írta elő, ha tánc közben lekéri a lányt egy másik legény, azt oda kell adni. Még a jegyest, még a feleséget is. Ha megtagadta, kihívták az udvarra vagy csűr háta mögé, s már villant is a kés, a bicska. Vért kívánt ez a vétség. A lekérést nem lehetett megtagadni.

S egyszer mégis megtörtént. Rozival táncolt Boldizsár, hivatalosan még nem voltak jegyesek, de a falu összeadta őket, szép pár, gyönyörű pár, mondták, az Isten is egymásnak teremtette őket.

Bodó Jánosnak kellett berukkolni másnap, őt búcsúztatta a falu, már alaposan felöntött a garatra, kicsit tántorgott, amikor megragadta Lukács Boldizsár karját, és mondta:

– Szabad?

Mint vulkánból a láva, úgy buggyant ki Boldizsár szájából a káromkodás:

– Akurvaatyaúristennekse!

Medve-turkálta méhraj zúdul úgy fel, ahogyan felzúdult a táncoló gyülekezet. Az asszonyok szájukhoz kapták a kezüket, hogy elfojtsák a sikoltást, a férfiak dörmögő, mély hangon mordultak nagyot, s tapogatták meg azt a zsebüket, amelyikben a bicskát tartották. Nem csoda, ősi szabály ellen vétett a Lukács legény.

– Akkor gyere ki! – ordította Bodó János.

– A kurva anyádba is hívhatsz, oda sem megyek!

A besorozott legény kirántotta a csontnyelű bicskáját, s döfött. Olyan gyors volt a Boldizsár keze, mint a villám, a levegőben ragadta meg a bicskás kéz csuklóját, és birkózni kezdtek. Bikaerős volt Bodó János is, dulakodtak vadul, elhalt a zene, leálltak a táncosok, középen csak a két dühös legény viaskodott, mellettük a lány, Rozi. A Lukács-virtus fölülkerekedett, kicsavarta a bicskát a János kezéből, s hatalmas erővel akarta mellen szúrni az ellenfelét. Rozi közbevetette magát, s a szúrás az ő nyakát érte. A legvastagabb ütőért.

Mint szökőár, úgy spriccelt magasba a vér, a gyönyörű lány, mint eldobott menyasszonyi csokor, zuhant le a földre, s néhány perc múlva meghalt. Döngölt agyag volt a csűr padlózata, beitta a habzó vért, Rozi drága vérét, s a folt örökre megmaradt. Csak ásóval lehetett volna eltüntetni, de erre a házigazda, Veress Albert nem volt hajlandó. Igaz, táncmulatságot sem engedélyezett soha többé sem az udvarán, sem a csűrjében.

A falu azzal szegett szabályt, hogy nem feketében, hanem hófehér ruhában, fején mirtuszkoszorúval temette el Rozit.

Lukács Boldizsárt sokévi börtönre ítélte a törvényszék, aztán lassan kifakult az emléke, az a hír járta, átvitték a börtönből a bolondok házába, ott is a zárt osztályra, három gondozót rendeltek melléje, hogy ne törjön össze mindent. Éjszakai lázálmaiban vagy Rozihoz imádkozik, könyörög, mert meghibbant agyában összetéveszti Szűz Máriával, vagy, más éjszakákon, mocskos, útszéli szavakkal szidja Bodó Jánost.

A törvényszéki ítéletnél súlyosabb volt a falu döntése. A bíró összehívta a tanácsot, órákon keresztül egyezkedtek, vitatkoztak, végül kimondták, hogy a Lukács család leszakadt a falu fájáról, idegen test lett, nincs keresnivalójuk a közösségben. A vadak között a helyük, menniük kell, mert a legszigorúbb parancs ellen vétett Boldizsár. De száműzetés dolgában csak a népítélet dönthet.

– Hívjuk össze a falu minden lakóját – szólt végül a bíró. – Mondja ki a nép, akar, vagy nem akar együtt élni a Lukácsokkal. Ha nem akar, akkor szedjék a sátorfájukat, s hurcolkodjanak ki a faluból.

A nagygyűlésen senki nem állt a Lukácsok mellé. Az aprócska főtéren, a bíró háza előtt, lehajtott fejjel, de felemelt jobb kézzel szavazta meg mindenki, távozzanak Lukácsék, mert a meggyilkolt lány szelleme visszajár, kísérteni fog, az is lehet, fehér asszony lesz belőle, akkora rontást hozhat, nem éli túl a falu.

De más rendet is ismertek az emberek. Éhhalálra senkit sem szabad kárhoztatni, ezért kimondták, legyenek tanyasiak. Szigorú volt a falu, de irgalmas.

Minden gazda azon törte a fejét, hogy kaphatná meg a Lukács család egy tagban a teljes birtokát. Végül hosszas tanakodás után Kétárokban hasítottak ki egy határrészt, ehhez össze-vissza kellett cserélgetni a földeket, végül kialakult a tanyabirtok, még a ház felépítésében is segédkeztek, kalákával húzták föl azt, s amikor kész volt, lovas fuvarosokat rendeltek ki a hurcolkodáshoz.

Így lett a legényvirtus miatt tanyalakó egy család.

Más esemény, nagyobb botrány nem zavarta meg a szelíd, békés falu mindennapjait, folyt az élet tovább, csecsemők születtek, házasságok köttettek, az öregek, ha eljött az óra, felültek a Szent Mihály lovára, méltóságosan, ünnepélyesen kísérték ki őket Kupásdomb oldalában létesített temetőkertbe, a körforgás törvénye szabott meg mindent.

Különös, furcsa kapcsolat alakult ki falu és a Lukács tanya között. A múló idő és a feledés homályba borította az eseményt, kiszínezett történetek születtek, amelyeket öreg asszonyok rekedtes hangon megénekeltek, már nem Farkas Rozit siratták, hanem minden lányt és minden asszonyt, akik áldozatai lettek a férfikomiszságnak.

Egy idő után zavaros és homályos lett az is, miért kell gyűlölni a Lukácsokat. Sokan voltak, nagycsalád volt a Lukács család, Boldizsáron kívül még öt legény, utolsónak született egy szem lány, Mariska, de neki, mivel a gyilkosság után jött a világra, nem kérhettek keresztszülőt a faluból. Csak távoli vidékekről hoztak asszonyt a fiatal testvérek, az öt legényből öt család lett, kitoldották a házat, hangyabolyhoz hasonlított az udvar, ha mind kigyűltek az ajtók elé, de senki soha hozzájuk a lábát be nem tette. Ha valakinek mégis dolga volt velük, legtöbbször a fogatok miatt, mert híres fuvarozók voltak a Lukács legények, rátette a könyökét a látogató az alacsony lészakapura, s bekiáltott a házba, kijött a keresett személy, megegyeztek, megkötötték az alkut, de ennél több nem történhetett. Rozi vére ráfeketedett, rászáradt a lelkükre.

Matuzsálemi kort ért meg az apa, az öreg Lukács, a szakállát is megnövelte, ami nem volt szokás errefelé, fáradt, merev mozdulatokkal tett-vett az udvarán, a kertjében, a szántóföldjén reggeltől estig, azt mondták róla, soha nem fog meghalni. A feleségét eltemette, de a legnagyobb gondja megmaradt:

– Mi legyen a lányával, Mariskával?

Már-már vénlánynak számított, a faluból nem jöhettek ki hozzá a legények az ősi harag miatt, ő sem mehetett más falvakba férjet fogni, pedig híres szépség volt, pirospozsgás arc, gyönyörű, barna haj, ami majdnem a térdéig ért, dereka a sok munka ellenére karcsú, csupán a beszéde volt gyér és akadozó, napokon keresztül szót sem szólt hozzá senki. A sógornői féltékenyek voltak rá, mert az apa, a családfő bálványozta, számára Mariska volt a földi istennő, a fiútestvérei a napi munkával voltak elfoglalva, már a táncmulatságokból is kivénültek, s Mariska nem mehetett egyedül.

Maradt az ősi, fájdalmas lépés, a cselédség. Falusi lányok, ha nem mentek túl korán férjhez, városi urakhoz szegődtek, s vagy felszívódtak ott, vagy visszatértek a szülői házhoz, igen gyakran kisbabával a karjukon.

Mariska két évig tartotta a kapcsolatot az apjával, a testvéreivel. Néha írt, szép kerek betűket kanyarított rendszerint irka lapjára, nagy nyomtatott betűkkel írta rá a címet a kopertára: Angyalos-tanya, Lukács Lőrinc gazdának.

Két év után megszakadt a kapcsolat Mariskával. Hiába üzentek neki a vásárba járóktól, hiába kerestették fuvarosokkal a régi helyén, ahol szolgált, nyoma veszett.

Aztán megjelent a Lukács tanyán egy nadrágos úr, mégpedig a falu híres szélhámosa, a kisbíró fia. Félbemaradt ember, kicsapták a gimnáziumból, mert nem fért a nyakára sem a tanulás, sem a fegyelem. Ahogy mások, ő is rákönyökölt a lészakapura, s szólította az öreg Lukácsot.

− Tudja-e kéd, Lőrinc bá, hol van a maga lánya? Személyesen találkoztam vele, használtam is. A kuplerájban. 

Az öreg a szívéhez kapott, szólni nem tudott, úgy dőlt el, mint egy kivágott fa az erdőben.

Nem halt meg. Bevánszorgott a házba, gyertyát gyújtott, s pogány fejét alázatra hajtotta. Egész éjszaka imádkozott.

Másnap reggel a színben találták meg a családtagok.

Szederjes arccal, kilógó nyelvvel, vastag istránggal a nyakán lógott a két lába a levegőben.