„A túsztárgyaló halott”
A hamvasi bölcselet és a weöresi teljesség felé törekvés hatja át Halmosi Sándor három kötetből álló versgyűjteményét. A triptichonként egymásba nyúló, összekapaszkodó írások három egymást követő év termései. A szerző tudatosan építette fel ezeket a munkákat, középpontba állítva a kihívásokkal, kísértésekkel küszködő embert, valamint a gyarlóságot, a bizonytalanságot – mindazt, ami a létezés pillanatától foglalkoztatja a nemegyszer zsákutcába tévedő (vagy éppen tudatosan vétkező) isteni teremtményt.
Az első kötetben (Napszálkák, 2020) a szétesőben lévő, bomlásnak induló világ alapjait próbálta feltárni. Az illeszkedési pontokat kereste. A kapcsolatokat. A megmaradás feltételeit. Rávilágítva, hogy a fejlődést hirdető, kísérletező – ugyanakkor folyton kételkedő, mindent megkérdőjelező – ember ugyanazt az utat járja kétezer éve. Bedől a kufárok szavának, nem tanul a példákból, és egy agymosott, menthetetlennek tűnő világot épít.
A második könyv (Neretva, 2021) az idő fogságában élő, egyre türelmetlenebbé váló, az isteni szabadságot folyton átértelmező teremtmény önpusztító valóságába kalauzol, amelyben az ember a madáchi végzetszerűség útját járva a lélek kiszáradásának irányába halad, ahol már „Minden ing alatt dögcédula” lapul. Innen indul Halmosi magányos Buddhaként át a tű fokán, miközben a mélységet keresi. A lélekmélyet, ahonnan rést találhat a világosság felé.
A most megjelent, Katharok című kötet alapját a mottóként megfogalmazott őszinte szembenézés képezi: „Nem vagyunk tiszták / És nem vagyunk tökéletesek.” Mindezt tovább mélyíti a trilógia korábbi köteteiből is kiolvasható felismerés, miszerint valahol „Kisiklottunk” (Allergén).
A nyitóciklus (Puszta kézzel) tükröt állít a vétkeit, tévedéseit, mellékvágányait felismerő, s a maga teremtette mocsárból való kimeneküléshez a teremtőtől újra és újra lehetőséget kapó ember elé, aki azonban még mindig a mentségeket keresi: „Fájdalmas Krisztus és könnyező / Madonna arccal tesszük, amit teszünk. / A kevés jót, a sok gyalázatot. / Néha tudjuk is, hogy mit cselekszünk. / Néha tényleg könnyezünk. / Van, hogy megnyílik a föld. / Van, hogy leszakad az ég. / Egyre gyakrabban mosunk kezet. / Egyre hangosabban tévedünk” (Könnyező Madonna arccal). Az őszinteség, a beismerés, a terhek teljeskörű vállalása még nem érlelődött meg. A kiskapuk keresése, a felelősség áthárítása, önmagunk tisztára mosása zajlik. „Hévíz buzog fel bennünk lelkiismeret / helyett. Mossuk kezeinket” – írja Halmosi a ciklus címadó versében (Puszta kézzel). Pedig „Gyalázatunk nem mérhető fogalom” – teszi hozzá (Az Öregisten haragja).
Az ember ugyanis önmaga veszélyforrásává vált. „Biológiai fegyverek vagyunk. Sújtás” (Kistotál), és ennek tagadása az önpusztítás felé vezet. Ezért kell „Kiteregetni a világ összes szennyesét” (A kútmérgezők lázadása).
Egyfajta dacot és szembenállást sugall a következő ciklus címe (Katharok). Az egyház eretnekké nyilvánította francia albigensekre utaló elnevezés egyben új út keresését is szimbolizálja. A hagyományostól, a bevett szokásoktól eltérő, ám mégsem harcosan lázadó, csupán a valóságot másként szemlélő egyént állítja középpontba. A kilátástalanság sem bizonytalanítja el őket. Eltéríthetetlenek. Konok elhivatottsággal teszik a dolgukat: „Lassan menetelnek. / Nem néznek hátra. / Nem néznek fel. / Nem néznek előre” (Lassan menetelnek). Néma beletörődéssel vállalják sorsukat. „Szárnyaik elnyelik a szidalmakat, / Felitatnák könnyeiket, / Ha lenne.” Szikrányi esélyük sincs, hisz még a remény lehetőségét sem teremtik meg: „Emberszabású / kövek között botladozunk, de nem nyújtunk / egymásnak kezet” (Amikor minden mosoly). Sorsuk mártírsors.
A ki nem nyújtott kéz visszatérő motívumként jelenik meg a címadó versben is, ahol az eretnek nézeteket vallók megsemmisítése okán föllobbantott máglya fénye nem megfélemlít, nem elriaszt, hanem – minden kín és fájdalom ellenére – beletörődést és reménybeli megváltást sugároz: „Két tisztátalan a máglya láttán magába roskad. / Az a kis makula, a nem elviselhető. És a ki nem / nyújtott kéz, a gondolatban letépett körmök. / A glória, mi a fejünkre nő” (Katharok).
A katharok nem kérdőjelezik meg a sorsszerűséget. A megtisztuláshoz áldozatvállalás és szenvedés kell. „De nem segít a vergődés, / a felkavart sebek, a hörgés, a csúszás / a nyálkás padlón, a sebek mutogatása, / az áldozatok hegyei, gyalázatunk teregetése, / mindhiába. Még egy teremtés, talán” (Mert úgyis kicsorbul). Így viszonyulnak a világhoz korunk katharjai is: „Jeltelen sírok vagyunk, / jelölt testekben. Érintés nélküli, / mindenmentes lelkek. Nem vezetjük / az áramot. Nem várunk kegyelmet” (Érintés híján).
Úgy viselkednek, mint a Megváltó, aki „Mindennap leszáll a keresztről. /… / Megmosakszik, hogy újra le lehessen / köpni” (Mindennap). Erről már a harmadik ciklus (Fények között a bűn) versei adnak számot.
Számba vehetjük a világ nagy népirtásait. Amikor a tömeggyilkosok reflektorfényben fürödtek, áldozataik pedig gyalulatlan fogpiszkálóként álltak sután, várva az elkerülhetetlent. Túlfényeztük a jelent. Eljátsszuk azt, „amikor még / emberek voltunk” (Fények között a bűn). De az ember önmagából kivetkezett. Lélektelenné vált. Ez az igazi krízisállapot. „A léleknek, mint tudjuk, textúrája van. / A testnek, szegénynek, csak ez az egy lelke” (Nincs itt semmi látnivaló).
A zárószakasz (Ha lenne még időnk) címe az emberi lét behatároltságát rajzolja meg. Az idő rövidsége nemcsak sürget, de kérdőjeleket is felvet. Hogyan éljük meg mindennapjainkat, amikor egymásra (és önmagunkra) sincs időnk? „Nem tudom, mi az az emberiség, / és hogy kell őt szeretni. Nézni, / hogy melyikünk ketrece jobb? / … / Nehéz egy embernél többet megszólítani, / és látni mindenkiben a képmást. / Olyan csendes a tér a zsibvásár után. / És olyan magányos az eldobott szemét” – panaszolja a költő (Nem tudom).
A befejezetlenség – a befejezhetetlenség – képzete mardossa az alkotót. A teljesség hiánya. A rések, a hiátusok. „Ha lenne még időnk, megmutatnám neked /… / az embert, amikor nem szörnyeteg” – írja (Ha lenne még időnk). Ezzel egyúttal kifejti azt is, hogy az ember eredendően nem a világ tönkretételére született. Csak rossz lóra ült. Rosszul használta a rábízott környezetet. És önmagát is. A rádöbbenés okozta trauma, a mardosó lelkiismeret szólal meg az alábbi sorokból: „Minden percünk mulasztás. / Minden mulasztás egy élet” (Hateha).
Világosan kirajzolódik a probléma: „Minden távolság bennünk van” (1 Kor 13). A felelősség tehát a miénk, hiszen megkaptuk a krisztusi segítséget. Élünk-e vele? Tudunk és akarunk-e ebben a szellemben gondolkodni és cselekedni?
A töprengésre egy üres oldalnyi időt hagy a szerző – ahogy tette ezt korábbi köteteiben is. Hogy aztán a záróversben talányos mondattal indítson el a tisztulás felé: „Kiköpött és emberhalászokká tett minket / a végső idő, száraz csutkán lifegő szemekkel / keresünk fogást magunkon, de a lélek / nem kér belőlünk” (Tisztul).
Ez az a pillanat, amikor felismerjük, hogy saját magunk túszai vagyunk… Fölmerül a kérdés, hogy mi lehet a következő lépés, hiszen egy korábbi versből (A lélek soványságáról) már tudjuk: „A túsztárgyaló halott”. Magunkért kell tehát helytállni – a magunkban kiépített (vagy belénk ültetett) stigmákkal szemben is.
Sorskérdésekről szólnak Halmosi Sándor versei, korunk problémáit vetítik elénk múltbéli történésekbe csomagolva – de folyamatosan jelenidejűségben gondolkodva. Mindezt fölösleges pátosz nélkül teszi, a tőle megszokott szikár, egyszerű mondatokkal. Verseihez Fábián István izgalmas grafikái gyújtanak lámpást.
Halmosi Sándor: Katharok. Gondolat Kiadó, Budapest, 2022.
