Thomas Mannt idézi az egyik verstűnődéséhez átemelt mottóban Hegedűs Gyöngyi: „Istennek nincsenek történetei.” Istennek valóban nincsenek történetei. Mi magunk vagyunk a történet, akik epizodistaként szerepet kaptunk a rendezői álmok kiteljesítésében. Hegedűs Gyöngyi ezt a ránk testált szerepet – a megélt valóság felszisszenő pillanatait – osztja meg az olvasóval legújabb kötetében.

Gyerekkorom már-már elfeledett emlékeit ébresztette fel Mezey Katalin közelmúltban ismét kiadott meseregénye, ami az életműsorozat darabjaként megújult külsővel látott újra napvilágot.

Fölmerülhet a kérdés, hogy sokszorosan fölpörgetett életünkben van-e még helyük a meséknek. Korunk ifjúsága fogékony-e a megélt valóságtól távoli világra, ahol három nap egy esztendő, sárkányok és boszorkányok testesítik meg a gonoszt, és a főhősnek minduntalan kemény próbákat kell kiállnia?

Napjaink zsongó világában helyét kereső, keresztutak sűrűjében tévelygő, önmaga elé is akadályokat állító, s közben civilizációs viszketését vakargató ember kétségeit, tapogatózó próbálkozásait vetíti elénk Halmosi Sándor új versgyűjteménye.

Ha kulcsszavakat kellene keresni Mezey Katalin novelláskötetéhez, akkor az egyik feltétlenül a kiszolgáltatottság lenne, hiszen szinte valamennyi írásában jelen van az az emberi dráma, ami a függőséget állítja középpontba – képviselje ezt a hatalom, a munkahelyi főnök, a rigolyás szomszéd, a járvány, vagy legyen szó csak szimpla családon belüli alárendeltségről. Az említett negatív érzelem mellett azonban markánsan megjelenik a szeretet biztonságérzetet, kapaszkodót, reményt nyújtó pólusa.

A történet középpontjában egy kamaszkorú iskolás kislány áll, aki most készül kilépni a látszólagos gondtalanság világából: a nyolcadik osztály befejezésével pályaválasztásra készül, döntéseket kell hoznia, s halványan bár, de már megérinti a szerelem romantikája is.

​​​​​​​A hamvasi bölcselet és a weöresi teljesség felé törekvés hatja át Halmosi Sándor három kötetből álló versgyűjteményét. A triptichonként egymásba nyúló, összekapaszkodó írások három egymást követő év termései. A szerző tudatosan építette fel ezeket a munkákat, középpontba állítva a kihívásokkal, kísértésekkel küszködő embert, valamint a gyarlóságot, a bizonytalanságot – mindazt, ami a létezés pillanatától foglalkoztatja a nemegyszer zsákutcába tévedő (vagy éppen tudatosan vétkező) isteni teremtményt.

Oberczián Géza kitűnő könyve lebilincselően izgalmas kalandregénynek is felfogható, ökológiai-politikai krimiként is megállja a helyét, ugyanakkor környezetvédelmi kiáltvány is, figyelmeztetés, amely élőhelyének védelmére szólítja fel a világot. A cselekményszövés a hagyományostól eltérő, hiszen minden epizódnál egy-egy szereplő áll a középpontban, s a vele történtek, az általa megtapasztaltak adják az újabb fordulatot. Mindig csak apró rések nyílnak, de így válik igazán izgalmassá a mű.

Hézagpótló munka Medvigy Endréé. Egyrészt egy elhallgatott nemzedék jeles alkotóira hívja fel az olvasóközönség figyelmét úgy, hogy tárgyilagosan feltárja a velük szemben felvetett problémákat is, másrész irodalmunk kordokumentumnak tekinthető műveit veszi górcső alá. Kendőzetlen, korrekt bemutatásra törekszik.

Emlékszem, kölyökkoromban gyakran mondogatta: „Tanuld meg, fiam, kétféle ember van, a rendes ember, meg a komonista.” Így mondta: „komonista”. Az ő ellenérzései a negyvenes-ötvenes évekből táplálkoztak. Kuláknak nyilvánították. A nép ellenségének. Bevitték a községházára. Megverték, megalázták. Elvették a földjét, amit két keze munkájával kapart össze.

Beszélhetünk fizikai értelemben vett világosságról, a sötétség és világosság isteni szétválasztásáról vagy szellemi megvilágosodásról – mindegyikhez teremtő szándék és eszköz kell. Még akkor is, ha bibliai értelemben Isten maga a világosság. Talán ez motiválta Viola Szandrát, amikor legújabb verseskötetében használt (de nem elhasznált) fényforrásaink nyomába eredt.

Farkas Árpád fontosnak vélte kimondani, hogy a kereszteződésekkel és zsákutcákkal terhelt élet – és a számtalan forgalmirend-változás – nem egészen azt eredményezte, amire vágyott. Messzire jutott, de maradtak be nem járt utak, mezők, ligetek. És maradtak leküzdhetetlen távolságok is.

Halmosi Sándor póztalan költő. Nem díszíti túl a mondanivalóját. Szikár, köznapi szavakat használ. A sziklamászó bátorságával nyúl az egyszerűhöz, a természeteshez.

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…
angyalt mímel a foltozott üstre.

Formailag sokszínű, de nem modernkedő, sokkal inkább a klasszikus hagyományokat folytató, izgalmas gyűjteményt tett az olvasó elé Farkas Wellmann Éva, amelyben a lehetőségek és a felelősség fontos tételei a gondolkodásnak. Még ebben az elszürkülő, elgépiesedni látszó korban is – amint azt a Halotti beszéd parafrázisában plasztikusan megfogalmazza a szerző.