Hogyan neveljük szakácspalántánkat?

A szakácspalántát eleinte a napfénytől elzárva, kizárólag mesterséges fénnyel megvilágított, zárt konyhában tartsuk, és ügyeljünk rá, hogy rendszeresen locsolgassuk egy kis langyos, fűszeres zsiradékkal, mert hamar kiszárad. Szakácspalántát tartani sok türelmet, kitartást és megfelelő rátermettséget követelő feladat. A szakácspalánta nem játék, semmiképp ne adjuk ajándékba kisgyermekünknek, mert a gyerekek nem alkalmasak a gondozására. Megfelelő odafigyelés mellett azonban akár kitűnő mesterszakácsra is szert tehetünk, akinek az ínyencek a csodájára járnak, versengenek a főztjéért, és aki sokféle módon képes meghálálni odaadó gondoskodásunkat.

A szakácspalánta félénk lény, nehezen szelídíthető, bizalmatlan, ezért sok időre és türelemre van szükség az egészséges felnőtt példány kineveléséhez. Legjobb egyedül tartani, alapjában véve a magányt kedveli, és félénksége ellenére is fennáll a veszély, hogy, ha összezárják egy másik szakácspalántával, rátámad, kibelezi, felaprítja és darabjait lefagyasztja későbbi felhasználás céljából, vagy friss rostonsültet készít belőle, a csontjából pedig fűszeres erőlevest főz, amit aztán jó étvággyal elfogyaszt.

Erre a viselkedésre a tudomány mai állása szerint nincs magyarázat, egyes spekulatív elméletek szerint a szakácspalánta már ifjú korában is erősen védi a saját életterét (ez felnőttkorára domináns jellemvonássá válik), míg mások úgy vélik, a szakmai féltékenység teszi agresszívvá az egyedeket.

Fontos megemlítenünk a szakácspalánta táplálkozási szokásait. Fő jellemzője a teljes kiszámíthatatlanság és rendszertelenség. Sokszor egész nap, ébredéstől késő estig képes megállás nélkül járni-kelni, szimatolni és főzési kísérleteket tenni a konyhában rendelkezésére álló edényekkel és alapanyagokkal, hiszen ezt a fajt elsősorban a mások etetése iránti kényszeres ösztön hajtja. Lényegében minden tettét ez vezérli. Némely példány emiatt már fiatalon is hajlamos egy-két kávéval kihúzni a napot, más egyedek viszont álltukban, szeletelés, aprítás közben óránként bekapnak egy kis répavéget, egy falat nokedlit, egy darabka kolbászt, mikor mi akad a kezük ügyébe. Noha az éhséget bámulatra méltóan jól tűrik, késő délután felé egyre ingerültebbek, türelmetlenebbek lesznek, ilyenkor csapkodni, veszekedni kezdenek, megharapják a konyhalányt, belerúgnak a macskába, ordítoznak a konyha más lakóival, vagy ifjú korukhoz képest megdöbbentő cifrán káromkodnak. Gazdájuknak ezt a pillanatot kell lesni, mert ezek a jelek árulják el, hogy szakácspalántájuk éhes, és sürgősen meg kell etetni. Az etetés tehát empátiát igénylő feladat, de roppant hálás is, mert nincs szívmelengetőbb annál a könnyekig megható látványnál, amikor a kiéhezett szakácspalánta nekiesik a babgulyásnak, a milánói makaróninak vagy bármely egyéb tartalmas, laktató és az éhséget gyorsan elverő, noha, valljuk be, rendkívül hizlaló, szénhidrátdús eledelnek.

A megfelelő körülmények között nevelt szakácspalánta néhány év elteltével robosztus alkatúvá növi ki magát. Izmos karján, hátán és mellkasán habverőt, húsvágó bárdot, botmixert, szuvidálót és gőzölgő ételektől roskadozó asztalt ábrázoló tetoválásokkal kivarrt példánnyá fejlődhet. Ekkorra levetkőzi ifjúkori félénkségét, és már a szabad levegőre is bátran kiereszthetjük, abban a biztos tudatban, hogy csak a legközelebbi bio-piacig vagy a mindig friss húst tartó kedvenc henteséig, esetleg a halárusig megy csak. Ha a konyhája stratégiailag jó fekvésű, akkor ezekről a kiruccanásokról egy-másfél órán belül rendszerint vissza is tér a zsákmányával. Attól nem kell tartanunk, hogy elkóborolna, sokkal erősebb ugyanis benne a főzés iránti vágy.

Ebben a korban már etetnünk sem kell, mert teljes mértékben kifejlődik a mások etetése iránti kényszeres ösztöne, és nem veszi jónéven, ha valaki őt akarja táplálni. Mivel a felnőtt, kifejlett szakács szinte megállás nélkül szeletel, aprít, habot ver, süt, főz, ételkölteményeit művészien rendezgeti a tányérok garmadáján, főzőversenyekre jár, desszertjei tündérkertet idéznek, és mivel alig alszik, leülni is csak ritkán ül le, és roppant rendszertelenül táplálkozik, még nagy odafigyelés mellett is csak ritkán éri meg a magas kort. Rendszerint fakanállal a kezében rogy a konyha krumplihéjjal és fonnyadt salátalevelekkel beszórt padlójára, és rövid haláltusa után kimúlik. Egyetlen vigaszunk, hogy kedvencünk általában nem szenved sokáig, a szíve gyorsan felmondja a szolgálatot.

Szeretetteli gondoskodással és törődéssel mégis elérhető, hogy szakácsunknak hosszú élet jusson osztályrészül. Többféleképpen is kényeztethetjük. Vegyük rá, hogy helyezze magát kényelembe, és olvassunk fel neki néhány Jamie Oliver-receptet. Ezeken rendszerint könnyesre kacagja magát. Kérjük meg, hogy pihenésképpen írja meg az emlékiratait, vagy írjon szakácskönyvet. Addig is ül, és nem főz feszített tempóban. Lessük áhítattal, ha konyhai anekdotákkal szórakoztat minket, és kacagjunk szívből a poénokon, akkor is, ha már százszor hallottuk a derűs kis történetet, amikor az egyik vendég fogsora véletlenül a tányérra esett, ezt sem a pincér, sem a konyhalány nem vette észre, és a maradékkal együtt a kukába kaparták, majd később úgy kellett kikotorni a lerágott csirkecsontok közül. Ismétlem, nevessünk szívből ezeken az ártatlan történeteken, mert öreg szakácsunknak nagy örömöt szerzünk vele.

Ha kitartó türelemmel, gondoskodással és törődéssel sikerül elérnünk, hogy hű szakácsunk ágyban, párnák közt, végelgyengülésben múljon ki, a halotti tort rendezzük meg kedvenc tartózkodási helyén, a konyhában, a vendégeknek tálaljuk kedvenc ételeit, és sírjára állítsunk márvány Michelin-bábut.