Madách és Márai – szubjektív vallomás

Grosschmid Péter különleges felmenőket tudhat a magáénak: leszármazottja mind a Madách, mind a Márai családnak. Írásából megismerhetjük, miként kapcsolódott össze a két család sorsa, és hogy mit jelent két neves család közötti kapocsnak lenni. Vajon hogyan fér meg az ősi magyar família és a szász bevándorlók hagyománya a leszármazottakban?

Hogy miként is kapcsolódik Márai Sándor Madách Imréhez, valamikor kamaszkoromban vált világossá számomra. Azt addig is tudtam, hogy a nagymamám leánykori neve Madách volt, hiszen a csesztvei temetőben gyakorta látogattuk a Madách-felmenők sírjait. Addigra tudtam, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja ebből a családból származott, és valami belső büszkeséggel gondoltam erre a tényre, amiről nemigen beszéltünk, afféle családi titok volt, olyan tudás, amelyet nem illik kiteregetni. Aztán megtudtam, hogy létezik valahol a távolban egy magyar író, rokonom, akit Márai Sándornak hívnak, és róla még kevésbé beszélünk, mint a földesúri család tagjairól. Márai a kommunizmus elvi és megingathatatlan ellenségeként „indexen” volt Magyarországon, könyveit nem adták ki, az antikváriumok polcairól is száműzték, a hivatalos irodalomtörténet az akkoriban szitokszónak számító „polgári” jelzővel illette, és néhány sorban elintézte. Tehát a családi titkok közé számított, hogy az író fiatal korában ugyanazt a családnevet viselte, amit apám és én, és nemesi előnevén vált híressé.

Márai nagybátyja mérnök volt, világjáró, és viszonylag későn szánta el magát a nősülésre: harminchárom évesen ismerte meg az akkor tizennyolc éves nagyanyámat, akivel hamarosan össze is házasodott. Márai így írt erről a kapcsolatról: „...meg is nősült; finom és csendes Nógrád megyei leányt vett el, a legnagyobb magyar klasszikus drámaíró leszármazottját, s gyermekkoromban több nyarat töltöttem az irodalomtörténeti hírű nógrádi kastélyban és parkban, ahol az ős, e nyugtalan lelkű, s férfikora alkonyán félőrült magyar zseni drámai költeményének sorait skandálta. Ez az irodalmi rokonság valamilyen olimposzi dicsfénnyel övezte szememben nagybátyámat.”

Ez volt az a pont, ahol a két család története összekapcsolódott. Számomra pedig e kapcsolat jelképe Csesztve lett, a Madáchok egykori birtoka, gyermekkorom nyarainak színhelye, nagyszüleim otthona.

Amikor először jártam Csesztvén, ötéves lehettem. Fogalmam sem volt róla, ki volt Madách Imre. Izgalmas volt az utazás, apámmal buszra szálltunk az Engels téri buszpályaudvaron, a jegyünket Dimitrov-pusztáig váltottuk. Ez valahogy viccesnek tűnt, mert Pesten a Dimitrov tér közelében laktunk, a Belgrád rakparton, amit pesti nagymamám következetesen Ferenc József rakpartnak hívott, és persze a nevezett teret is Fővám térnek. Mondanom sem kell, hogy Dimitrovról sem tudtam többet, mint hogy bajuszos bácsi volt, akinek a szobra a téren állt.

A busz a megálló előtt magas, visító hangon dudált, a kalauz pedig hangosan szólított fel leszállásra, és segített kivenni apám nagy hátizsákját a csomagtartóból. A buszmegállótól nem messze lovaskocsi állt; kocsisa, meglátván minket, leszállt a bakról, elénk sietett, és mielőtt elvette volna apám kezéből a hátizsákot, leguggolt elém, jól megnézett, aztán azt mondta: „Szóval te vagy Péterke. A nagyságos asszony már nagyon vár.” Felszálltunk a kocsira, a Jóska bácsiként bemutatkozott kocsis pedig megrántotta a gyeplőt, és szép lassan elindultunk a hegynek felfelé. Majdnem egyórányi kocsikázás után feltűnt a később olyan sokszor látott jegenyesor, aminek a végén már ott volt a kert, majd a kert végén a falusiak által csak kastélynak nevezett kúria. A szekérzörgésre alacsony, sötét ruhás néni lépett ki a házból, segített leszállni a kocsiról, aztán szorosan magához ölelt, és a fejem simogatta. Apám kezet csókolt neki, és magázva szólította meg. Én mindenkit tegeztem, természetesen frissen megismert nagymamámat is, és ez így is maradt mindvégig.

Akkoriban persze azt sem tudtam, hogy 1955-ben a nagyságos asszony megszólítás valami idejétmúlt, régről megmaradt, de a helyiek részéről teljesen elfogadott szokás volt.

Nagymamát a rokonok Aliz néninek szólították, a falubeliek, ha egymás közt beszéltek róla, „Asszonkának” nevezték. Igazából és iratai szerint Márai Grosschmid Károlyné volt a neve, született Madách Alice. Szóval Madách. Ennek számomra csak évekkel később lett jelentősége, amikor kiskamaszként feltárult előttem a család múltja. Addigra már tudtam, hogy valaha nem csak a kúria három szobájában élt a família, és nem lakott ott még három helyi család, valamint ólak és a bennük élő állatok sem voltak a ház körül. Nagymama régen nem saját kezűleg etette a tyúkokat, nem ő hordta be a fát a konyhába, hogy befűtsön reggel a csikómasinába, amin a tea és a mosdóvíz is melegedett, nem ő gondozta a veteményeskertet, és húzta vödörszámra a vizet az öreg kútból. De megtanulta mindezt, és zokszó nélkül végezte a ház körüli mindennapi teendőket, miközben ellátta idős édesanyját, csak hogy továbbra is szeretett falujában élhessen, ahol született, és pár év megszakítástól eltekintve élt.

A házba először a konyhán keresztül léptem be. A helyiség bal oldalán volt a tűzhely, előtte nagy kosárban felaprított tűzifa, alatta pedig egy másik kosárban egy nagy, barna tyúk ült, oldalra fordított fejjel pislogva figyelte, hogy nem vagyok-e veszélyes. Középen rozzant barokk asztal szolgált ebédlőasztalként, a fal mellett kredenc, liszteshombár és egy fiókos szekrényke. Kicsit beljebb kamraként szolgáló folyosó, onnan nyílt nagymama szobája. Falszomszédja egy két szobában élő parasztcsalád, akiknek a „lakásába” a padlásfeljáró mellett vágott ajtón keresztül lehetett bejutni. Nagymama szobájából nyílt Ómika, vagyis a dédanyám szobája. Sarkában zöld cserépkályha, amit eredetileg a folyósóról lehetett fűteni, de a háború utáni átalakítás után már a belső oldalára szerelt vasajtón át gyújtották be reggelenként. A kályhát később, amikor végleg eldugultak belső füstjáratai, a helybeli plébános lelkes közreműködésével tisztították ki és rakták át.

A következő, és nagymama lakásában az utolsó helyiség a ház mértani középpontjában levő nagyszoba volt. Ennek a helyiségnek azon kívül, ahol Ómika szobájából beléptem, két ajtaja is volt: az egyik a verandára nézett, a másikon keresztül vadszőlővel és futórózsákkal körbevett kis teraszra léphettem, onnan pedig már a kert varázslatos és meg nem unható világába juthattam.

A nagyszobán túl még két család lakott, a veranda pedig egy folyosóba torkollott, aminek a végén volt az illemhely. Közönséges falusi „pottyantós”, de a ház belsejében elhelyezve.

Ez az épület volt a Madách-kúria, egy ideig Madách Imre otthona, amit a falusiak csak a „kastély” névvel tiszteltek.

A fordulópontot 1964 jelentette, Madách halálának százéves évfordulója. A hivatalos kurzus felfedezte a nagy költőt. A házból kiköltöztették az ott lakó családokat, a parkot körülkerítették és rendbe hozták, a ritka fákat kis névtáblákkal jelölték meg, újakat is ültettek, rózsabokrokkal díszítették az utak szegélyét, és az épület két szobájában emlékmúzeumot alakítottak ki. Nagymamám lett a múzeum gondnoka, aki ezért tiszteletdíjat kapott, és többé lakbért sem kellett fizetnie államosított otthonában, mert lakását szolgálativá minősítették.

Én abban az évben ismerkedtem meg közelebbről Az ember tragédiájával és írójával. Segítettem a múzeum bemutatásában, később már a szerény kiállítás önálló tárlatvezetője lettem.

Madách az addigi családi titokból büszkén viselt kapcsolattá vált.

Márai más volt, róla továbbra sem beszéltünk másokkal. Könyvei ott sorakoztak apám könyvespolcán, néhányat el is olvastam közülük, de kamaszként terjengősnek, túl filozofikusnak találtam őket. Nem értettem, mi van ezekben az írásokban, ami veszélyt jelent az akkori rendszerre, mi az oka a hivatalos kultúrpolitika megvetésének, sőt félelmének. Jóval később jöttem rá, hogy a polgár szellemi szabadságvágya, a megalkuvást nem ismerő jelleme az, ami őt magát távol tartotta Magyarországtól, a magyar kulturális vezetés céljaiba pedig végképp nem illett bele a polgári életmód népszerűsítése.

Aztán úgy hozta a sors, hogy szerepeltem egy televíziós vetélkedőben, amelynek zsűrijében ott ült Karinthy Ferenc. Nevemet látván az adás előtt félig tréfásan megkérdezte: – Grosschmid, mint Márai?– Igennel válaszoltam, és a műsor után az író elmondta: ő személyesen ismerte Márai Sándort, és a külföldön megjelent művei közül is több a birtokában van.

Egy évre rá látogatói útlevéllel elindultam első nyugati utamra. A meghívóm egy távoli rokon volt, az útlevélkérelem beadásánál pedig nem kötöttem a hatóság orrára, hogy közelebbi rokonok meglátogatása is a terveim között szerepel. Így ismertem meg Münchenben Márai öccsét, Radványi Gézát, a Valahol Európában című film világhírű rendezőjét. Radványi feleségénél – ekkor már külön éltek –, az egykori szépségkirálynő színésznőnél, Tasnády Fekete Máriánál szálltam meg, aki abban az időben a Szabad Európa Rádiónál dolgozott.

A testvérek, Márai és Radványi nem voltak jóban. Állítólag még fiatal korukban vesztek össze valami, kívülálló számára lényegtelennek tűnő dolgon, ezt követően évtizedekig nem beszéltek egymással. A családi legenda szerint az akkoriban Olaszországban élő Márai hírét vette, hogy testvére megvakult. Vonatra szállt, és Münchenben becsengetett Radványihoz, aki széttárt karral üdvözölte őt, mire az író csak annyit mondott: – Géza, te látsz? – majd sarkon fordult, és elment.

Az ott töltött néhány nap alatt megismertem Géza élettörténetét, filmes karrierjét, és azt a tervét, hogy még egyszer szeretne magyar filmet rendezni. Ez aztán meg is történt, mert a ’70-es évek végén hazatért Magyarországra, és lehetőséget kapott régen dédelgetett forgatókönyve megrendezésére. 1980-ban mutatták be a Circus Maximust. Büszke voltam rá, hogy nekem annak idején Münchenben elmesélte az alakulóban levő történetet. Azon az úton jutottam hozzá Márai néhány, Nyugaton megjelent írásához, és egy évvel később valaki becsempészte számomra a Föld, föld című, frissen megjelent kötetet is.

Ez a könyv fordulópontot jelentett az életemben. Megmutatta, hogy Márai külföldön élve jobban érti a ’70-es évek konszolidált Kádár-rendszere relatív jólétének hamisságát, mint ahogy mi ezt itthon megéltük. Addig hittem benne, hogy a magyarországi viszonyok fokozatos javulása, az emberek lassú gyarapodása előbb-utóbb tényleg a nyugati demokráciák felé tendál, de Márai ráébresztett ennek a reménynek a hamis voltára. A mai napig hálás vagyok neki érte.

A rimaszombati televízió munkatársai, együttműködve szlovákiai magyar kulturális szervezetekkel a közelmúltban készítettek egy nagyon szép filmet Márai–Madách címmel, a két összekapcsolódó családról. A film forgatásához összegyűjtötték a fellelhető családtagokat, és engem is meghívtak mint az egyik élő kapcsot. A filmben sokan szólalunk meg, emlékeinkről, családi történetekről mesélünk sokféleképpen. Ami a megszólalásokban közös, a rokonság tudatos vállalása, a büszkeség a rokonokra anélkül, hogy az ő érdemeikből szeretnénk élni. Kamaszkoromban kaptam apámtól egy idézetet: „Az az ember, aki az őseivel dicsekszik, olyan, mint a krumpli. Ami értékes belőle, a föld alatt van.” A híres rokonsággal kapcsolatban azóta is ez az iránymutatásom.

*

Grosschmid Péter az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett vegyészdiplomát. Ezt követően volt kiadói szerkesztő, tudományos munkatárs, később a Kőbányai Gyógyszerárugyárban (Richter Gedeon) a vezérigazgató műszaki titkára. A budapesti Brit Nagykövetség kereskedelmi tanácsadója, majd 1993-tól 1997-ig és 2001-től 2006-ig a Magyar Köztársaság helsinki nagykövetségén tudományos és technológiai attasé, nagykövetségi tanácsos. Eközben az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság kommunikációs igazgatója.  Az elmúlt 12 évben több nemzetközi projekt és konferencia kommunikációs vezetője volt. Jelenleg a Kutatók Éjszakája projekt sajtófelelőse és a Rádió Bézs munkatársa.

Kapcsolódó anyag:

Márai–Madách. Dokumentumfilm. Rendezte: Szekeres Éva és Lichtmannegger László.