Farsangi tűnődések maszkban és maszk nélkül

Az új farsang beköszöntött,
Vígan lakjuk a Vízöntőt,
Dalra, táncra, maskarára
Legyél készen hamarjába,
Kiszabták a farsang hosszát,
Hamvazóra látod rosszát,
Mulassunk hát húshagyóig,
Míg farsangunk ki nem űzik.

Ha a farsangolás ősi rituáléit, a maszkos alakoskodást, kántálást, regölést, termékenység-varázslást, és a tél elűzéséhez, a tetszhalott természet föltámadásához kapcsolódó szentségparódiákat szemléljük, netán át is éljük tudattal-lélekkel, könnyen rálátunk ezek előzményeire is. A kultúrtörténeti előzmények fölfejtésében a kronologikus tudomány nem segíthet, hisz országról országra, tájegységről tájegységre, sőt, településről településre változott, hogy mikor áramlott át egy impulzus pogányságból kereszténységbe, kereszténységből pogányságba, faluról városba, városból falura, hogyan keveredett és ölelkezett egymással mindez… Épp szabálytalanságuk miatt szívfájdítóan gyönyörűek ezek az organikus folyamatok. És milyen titokzatosak! De most a kultúrtörténeti előzmények helyett nézzük az évkörieket!
A farsangot megelőző ünnep a karácsony, a Szent Születés ünnepe, az Istengyermek, a megtestesült Fény földre szállásának misztériuma. Karácsonykor megszületik Krisztus, farsangkor elűzetik a tél, és föltámad a természet, húsvétkor pedig föltámad a Megváltó. A farsangot megelőzően karácsonykor húzunk maszkot, legalábbis, ha betlehemezünk, és a pásztorokat jelenítjük meg. Maszkos pásztorok? Túl álbajuszon-álszakállon? Bizony! Aki nem hiszi, nézegessen képeket az interneten Székelyföldi betlehemes hívószavakkal, és lásson csudát. Olyan maszkok vannak a pásztorokon, hogy az avatatlan turista azt hiheti, térben-időben eltévedve busójárásba csöppent betlehemes helyett. Ám aki csak egyszerű, józan paraszti ésszel gondol bele látszólag rejtett kultúrtörténeti összefüggésekbe, látja, hogy a maszkos pásztorok nem is pásztorok, hanem a történelem előtti idők ősi hatalmasságai, akik egy roppant kötött koreográfiájú (föltehetően az égitestek évköri mozgására utaló) táncban leteszik botjaik, és meghajtják fejük a megszületett Istengyermek előtt. Rituális hatalomátadásról van szó. A farsangi maszkok természetesen jóval kisebb hatalmat képviselnek a láthatatlan világ hierarchiájában. A betlehemi pásztor maszkja az egész világon uralmat gyakorló entitást jelenít meg. A farsangi maszkok az egyes elemi lényeket, „helyi érdekű” szellemeket láttatnak. Rémisztőek, mégsem idegenszerűek. Organikusak, ismert lények elemeit tartalmazzák, akár a szörnyek Bosch pokolábrázolásain. Gondoljunk ismét a busómaszkokra. És vessük össze a látványt az egyházi művészet ördögábrázolásaival, a görögség szatírjaival, meg Pánnal… A pásztor maszkja elvont. A busóé konkrét: az életerő, a termékenység legszélsőségesebb, legelemibb formáit akarja láttatni. Óriási vigyort, grandiózus szarvakat, vérvörös pofát, bármilyen táplálékot földolgozni kész agyarakat, a jégsivatagot is megtermékenyítő párzószervet.
Hosszan lehetne taglalni a rítusok eredetét, s magukat a rítusokat is, de ezt megtette már a nemzetközi porondon anno Mihail Mihajlovics Bahtyin, hazánkban pedig a parodia sacrával és a maszkokkal kapcsolatban leginkább Szász Zsolt és Tömöry Márta munkássága említendő.
Most figyeljük meg azt a folyamatot, ami hazánkban legutóbb a paraszti kultúra kommunizmus alatti, tudatos megsemmisítésével vette kezdetét, és még napjainkban is tart. Ebben az áramlatban a közösségek föladják népviseletük, lemondanak régi tárgyaikról, szokásaikról. Ezek múzeumba, gyűjtőkhöz kerülnek, illetve kiüresedve, tartalmukat vesztve átszivárognak a posztmodern, gyökértelen ember évköri rítusokat majmoló, „hagyomány-maradékába”. Tudjuk, mert tapasztaljuk, hogy a Mennyből az angyalt karácsonykor még istentagadók is eléneklik puszta megszokásból, illetve farsangkor olyanok is zajt csapnak és maszkot öltenek, akik azt hiszik, hogy a tél szelleme vagy a tavasz föltámadása maximum valami számítógépes játék. És figyeljük meg, hányszor lejátszódott már ez a folyamat! A velencei karnevál maszkjai sem mai eredetűek, mégis óriási távolságban vannak attól, amit eredetileg ábrázolni akartak. Ahogy a magyar paraszti hagyományoknak sem Rákosiék alatt mentek neki először, hanem többek között a reformkorban is akadtak, bár jó szándékú, nem a pusztítás vágyában kiérlelt, mégis romboló hatású áramlatok a legfelsőbb és őszintén hazaszerető értelmiség részéről. Emitt az egyértelműen démoni hatás, kizárólag valami embertelen ősgonoszságtól motiválva, amott a jobbító szándékú nemtudás átka. Az ősbölcsesség, miszerint szemléljünk addig egy jelenséget, amíg rá nem jövünk, hogy mi mindenért érdemes békén hagyni, egyik esetben sem világítja át adott kor adott pozícióban lévő gyermekét. És a kétféle gesztus számtalan árnyalata játszódott le már számtalanszor a történelemben. Ezt azért fontos hangsúlyozni, hogy ne veszítsük el a reményt. Mert ami már sokszor megtörtént, az újra és újra meg fog történni pepitában, hisz a történelem még nem ért véget. Vagyis a halált föltámadás követi, kultúrtörténeti értelemben is.
Ezért fontos, hogy hagyományokat, rítusokat, rituális szövegeket újra és újra átgondoljunk, értelmezzünk, majd – lehetőség szerint – meg is éljünk. Az átélés ma sem lehetetlen: bárki meghallgathatja az interneten, hogyan regöl mondjuk egy Heinczinger Mika kaliberű énekmondó. Ehhez nem kell, úgymond, kiszakadni a jelenből. Napjaink énekmondói is abban élnek. A szabadság napjainkban belső szabadságot jelent. Fegyverrel kivívni az ilyesmit nem lehet – nehéz is volna ma szabadságharcot vívnunk, hisz évek kellenének, hogy megegyezzünk: kire lőjünk? A bankokra? A szilíciumvölgyre? A fogyasztói, konzumidióta társadalom egészére, elvégre leginkább így nevezhetjük néven azt az ördögöt, ami most hagyományaink, istenképünk és puszta ítélőképességünk elpusztítására tör? De mivel lőjünk egy fogalomra?
Nos: az atomot már lenyúlták, meg mégiscsak Krisztus harcos szolgái volnánk, nem hitvány zsoldosok, így maradnak a szellem fegyverei. Hallgassuk csak ezt az Ormánságból való áldást és termékenységvarázslást. Keresztény is, pogány is, magyar is, nemzetközi is (a szöveg elejét terjedelmi okok miatt elhagytam, de pár megfigyelésre így is alkalmas):

Száll az Isten a házadra,
Sereg angyalával,
Vetett asztalával,
Teli poharával.
Adjon az Úr-Isten
Ennek a gazdának
Négy kis ökröt,
Két kis béröst.
Aranyekét a földjébe,
Arany-ostort a kezébe.
Hejja, regi-rajta!
Ezt is mögengedte
Ez a nagy Úr-Isten.
A nyársam is űres,
A hasam is éhös,
Ki sajnálja szalonnáját,
Legyen az is éhös!
Kolbász, sódar, szalonna,
Akkora mint egy gerenda,
Jó vóna, ha vóna.
Kicsiny gyermek vagyok én,
Nagy szalonnát várok én,
Szalonna evésből
Szorgalmatost várok.

A szöveg folyamatosan játszik a hierarchikus síkokkal és nézőpontokkal. A legmagasabb mennyei szférákat szólítja a házra. Sereg angyalt egyetlen házra! Fontos, hogy a vetett asztal és teli pohár is mennyei tulajdon. Azt nem kéri a kántáló. Kérni a következő sorban kér, sőt követel: adjon az Úr-Isten ökröt, miegyebet. Az már a földi perspektíva. De az elején még nem kér, hanem kijelent: Száll az Isten a házadra, vetett asztalával. Ez azt jelenti: jó gazda, a mennyei szférák is nálad mulatoznak, most, tehát most (is) lehet tőlük kérni. Már amennyiben bírod a mennyei szintet! Vagyis az aranyekét és arany-ostort. Mert az Úr-Isten csak annyit tehet, hogy mögengödi (és bizony mögengödi, ha már egyszer eljött hozzánk házibuliba, hogy ilyen korszerűsködve summázzuk az eddigieket). Használni már nekünk kell tudni. Olyat ugye megint csak nem kér a kántáló, hogy az Isten tanítsa meg a gazdát szántani meg ökröt hajtani. A lehetőséget kéri. A részleteket nem kéri számon a mennyei szférán. Az ilyesmi normális esetben nem szokás. Szokás ellenben a következőkben visszatérni a profán részletekhez: kolbász, sódar, szalonna, éhség. Elkántáltuk, elregöltük, amit akartunk, áldást kértünk arra, amire dukál, most pedig ideje enni, és ezt nem szégyelljük bevallani. Éppolyan őszintén beszélünk felebarátainkkal, mint az Úristennel. Nekik is jár a nyíltszívűség. Hálát adunk, kérünk, aztán egy nézőponttal lejjebb tekintünk, és evésről-ivásról beszélgetünk. Aztán meg is cselekedjük. Olyan farsangi rigmust még nem találtak, amiben arra kéri a regős a gazdát, hogy mutassa meg az utat a budihoz, így tudományos magabiztossággal föltételezhetjük, hogy oda az érintettek eltaláltak maguktól. Aki pedig nem, azt is megsegítette valahogy az Isten.
Legalábbis szakralitás és profanitás itt tárgyalt határátlépési szabályainak értelmében.