Az első, ami eszembe jut Lőrincz P. Gabriella Történetek az árnyékból című vékonyka, ám annál töményebb novelláskötetéről, zsurnalisztikai közhely: kíméletlenül leszámol az igazságos, hősies háború mítoszával. A második: létezik még egyáltalán bárki fejében ez a mítosz a… bármelyik háború óta?

A kortársi frissességű, ám a tiszta forrásban fürödve kortalan zenei horizontú Sajba második lemezét hallgatom. A 2021-es, bemutatkozó Tűzkör sem volt épp afféle kudarckerülő, lakossági pop, de az idei Totem még vadabb, még bátrabb, még révülőbb, még inspirálóbb.

Van egy sajátos, korokon átívelő, stiláris metszéspontokon átevickélő, kortalan műfaj, amit a mai köztudat (közérzet, közjó, közszáj, közoktatás) méltatlanul nem használ ki. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy épp a közösség tudata van válságban és kisebbségben, míg a többségi helyet a mainstreamben dagonyázva önmagát fölmentő közrestség vette át.

– Mielőtt találkoztunk a budai Kelet Kávézóban, utánanéztem, mit csináltál itt legutóbb: Arcimboldo rémálmai, avagy az arc naturalizálása a modernitás kezdetén címmel tartottál előadást. Itt találok egy kapaszkodót sokrétű munkásságod szövetében, az ortodox ikont, ami szintén portré. Az ikonok és Arcimboldo reneszánsz furcsaságai között nagy távolság van. Te ezt hogyan hidaltad át, illetve milyen a viszonyod egyáltalán a portréhoz?

Ha hamisítatlan, kelet-közép-európai hangulatú könyvet keresünk a kortárs irodalmi dömpingben, akkor Bene Zoltán legújabb, Igazak című regényét a legjobbak között találjuk. Olyan ez az írás, mint egy blues ballada: finom hangolása oldja melankóliává a keserűen sötét tragikumot.

Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S.

Meglátok a könyvhéten egy magas, délceg alakot, olyan donkihótés figura – van az egész megjelenésében valami… patinásan avítt polgáriság? Kopott délcegség? Egyre tűnékenyebb, de annál jólesőbben méltóságteljes régimódiság? Apponyi Albert gróf ilyen a régi fényképeken. Őszszakállú szikárság. Futok, kiabálok:

– Szathmári István!

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.

Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig.

Jól kösse föl a gatyáját, aki manapság önreflektív prózát akar írni: akinek nem olyan izgalmas az életrajza, mint Faludynak (s ez kortárs elsőkötetestől nem várható el), netán nem művészkedi patológiás önpusztítását őrült látomásokká, mint Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy William S. Burroughs, annak marad az önmagába és olvasóiba vetett bizalom, hogy valamitől mégis elég érdekes.

 Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

Zorkóczy Zenóbia 1971-ben született Székelyudvarhelyen, színész, előadóművész, publicista.

Létezik már a karanténirodalom fogalma? Mindent fölcímkéző korunkban hadd létezzen csak, és mivel minden olvasó pontosan érti, mire gondolok – elvégre az utóbbi években is ezen bolygón élt – a definiálgatást mellőzve beszélgessünk inkább arról, mire is jó ez nekünk.

Milyen volt Székelyföld a világjárvány idején, hogyan gondolkodnak egy kis faluban a pálinkafőzdébe betévedő fehérnépekről, a kaszát ragadó színészről, az egyéni előadóművészből hogyan lesz író – a hónap alkotójával, az első tárcakötetetével debütáló Zorkóczy Zenóbia színésznővel Juhász Kristóf beszélgetett.

Mikor Sándor másodszor megszületett, halandó ember volt, a fájdalom rokona, a halál vőlegénye, és mindenki Sanyinak szólította. Nem emlékezett rá, hogy Trónkerülő Dalfelhő volt. Az volt a dolga, hogy rettegjen, vágyakozzon, és közben ordítson, suttogjon, vagy énekeljen, mint minden gyermek, asszony, férfi és öreg.

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

Az új farsang beköszöntött,
Vígan lakjuk a Vízöntőt,
Dalra, táncra, maskarára
Legyél készen hamarjába,
Kiszabták a farsang hosszát,
Hamvazóra látod rosszát,
Mulassunk hát húshagyóig,
Míg farsangunk ki nem űzik.