Egy szorítás az, hogy köszönjek, kettő pedig, hogy megint. Köszönök, mert Anya egyet szorított, aztán állunk az utcán, Anya és a tanító néni beszélgetnek.

Azt mondja a tanító néni, hogy fegyelmezetlen vagyok, nem figyelek órákon, nem csinálom meg a kötelező feladatokat, bámulom a plafont, vagy felállok, és mászkálok.

Nézek Anyára, hát, ez igaz, de aztán nem hallgatom tovább, mit mond a Csilla néni. Egy bozontos, fekete kutyát nézek, ahogy a gazdáját húzza, aztán egy néni megy el mellettünk, akinek a nyakán nagy kidudorodások vannak. Olyan, mint amilyenek a hörcsögök, ők tartják a magvakat a pofazacskójukban.

Hörcsög − mutatok a néni után, mire Anya megszorítja a kezemet, de ez ilyenkor nem az, hogy köszönjek, hanem hogy nem szabad.

Beteg a néni − suttogja Anya, még mindig szorítja a kezemet, izzad a tenyere nagyon, kihúznám a kezem a kezéből, de nem engedi.

Beteg nénihörcsög − mondom, Anya kétszer szorít, felnézek, hogy köszönjek-e, de ingatja a fejét, úgyhogy hallgatok.

Anya mérgesnek látszik, a tanító néni mosolyog, de nála ez azt jelenti, ha az osztályban csinálja ezt, hogy mindjárt megbüntet valakit.

Biztos, hogy nem jó, hogy mindig rosszat csinálok.

Menjünk − rántom meg Anya kezét, mert félek, Csilla néni beírja a feketét.

Anya szorít, susog, hogy legyek most csendben, Csilla néni meg azt mondja, fejlesztésre kellene mennem, és szívesen megadja a szakember telefonszámát.

Anya felírja a telefonszámot, kettőt szorít, köszönök: Csókolom.

Anya, mi az a fejlesztés? A fejjel csinálnak valamit? Lesztést? Mi az a lesztés?

Anya válaszol valamit, hogy a fejlesztés olyan, hogy jobb lesz tőle az ember, vagy ilyesmi. De nem értem, miért mondta ezt a fejlesztést Csilla néni Anyának, amikor Anyának nem kell jobbnak lennie, jó úgy, ahogy van. Csak néha mérges rám. A nővéremnek kellene sok-sok fejlesztés, minden napra, de őt pont nem ismeri a Csilla néni. Furcsák a felnőttek.

Mondom Anyának, hadd menjek majd el vele a fejlesztésre, mert kíváncsi vagyok rá, és legalább nem lesz egyedül.

Anya azt mondja, mindenképpen ketten megyünk, mert engem kell odavinnie a szakemberhez, hogy foglalkozzon egy kicsit velem.

Akkor most szagember vagy szakember? És hogyan foglalkozik majd velem? És miért? Anya, miért?

Azért, hogy jobban tudjak órákon figyelni, és megoldjam a feladatokat!

De én nem akarok figyelni órákon, és a feladatok se érdekelnek, és iskolába se akarok járni!

Anya, miért kell iskolába járni?! Vagy akkor mutasd meg, hogy kell jónak lenni, és akkor majd megpróbálom!

Apa azt mondja, amikor nála vagyok, hogy velem nincsen semmi baj, nem vagyok rossz. Azt is mondja, hogy a gyerekeknek sokat kell mozogni, és a szabadban kint lenni, mert ez a jó, ettől fejlődnek.

A Papával is szoktunk kirándulni. Olyankor csöpög ránk az égerfák ágairól a tajtékos kabócák buborékos nyálfészke, amit levélnedvből csinálnak, és amiben laknak a kabócagyerekek. Hablakásuk van, amit mindig újra kell habosítaniuk, főleg eső után.

A poloskákat nem szabad megijeszteni, mert abból csak a bűz van! A rablópoloskák húsevők, kiszívják a többiek belsejét! Más poloskákat is megesznek, nem zavarja őket, hogy a másik majdnem ugyanolyan, mint ők. Fuj!

Milyen lehet az, ha valakit megesznek? Például az oroszlán az antilopot. Biztos fáj! Jó lenne, ha csak egy harapást csinálnának a húsevők a többieken, akik ettől nem halnának meg, csak egy kicsit sziszegnének, mert fáj, de a kiharapott rész begyógyulna magától hamar. A rablópoloska meg csak pár szippantást csinálna a szipókájával, csak egy kicsit szívná ki mások belsejét, így ő jóllakik, és az áldozata is mehet tovább a dolgára. Dehát nem így van. Minden olyan furcsán van megcsinálva. Sokkal jobb is lehetne. Nem ártana valami fejlesztés.

Az biztos, nagyon biztos, hogy régen, nagyon régen gyerekek gyúrták sárból, kövekből össze a hegyeket, hordták vödrökben nagyon sokáig a vizet nagy gödrökbe, amiket ők ástak, hordták a vizet innen oda, onnan ide, hogy legyenek hatalmas, kék tengerek, szürke folyók meg tavak is. Ezek a gyerekek óriások voltak, de még így is sokáig tartott a játék, mire készen lettek. Akkor régen felnőttek még nem is voltak, csak gyerekek. Ez még a Paradicsom előtt volt, amit a Mama mesélt, akkor jelentek meg az első felnőttek: Ádám bácsi és Éva néni. Az első emberek, akik már nem gyerekek.  Kérdezem a Mamát, ők hány évesek voltak, és hogy férj–feleség voltak, vagy barát–barátnő? Azt mondja a Mama, hogy húsz és harminc év között lehettek, tehát akkor nagyon öregek voltak, és hogy Ádám sárból lett, Éva pedig az oldalbordájából, de ezt most így valahogy nem tudom, nem értem. Milyen borda. Bordásfal? Mutatja a Mama, hol van az embernek az oldalbordája.

Jaj, Mama, ezt ne, eltakarom a szememet. Ha onnan kijön valaki, egy másik ember, az rosszabb, mintha például megennének!

A Mama mesélte a dolgot a kígyóval, aki megkísérelte Évát.

Kísértetkígyó?

Isten figyelmeztette őket, hogy ne egyenek a kert közepén álló fa gyümölcséből, ami a tudás fájának a gyümölcse, de a kígyó rávette Évát, hogy mégis csak harapjon belőle. Éva harapott, okos lett, és adott egy falatot Ádámnak is. Akkor vették észre csak, hogy meztelenek. Most akkor ezért kellett elköltözniük a Paradicsomból?! Mert aztán az lett, hogy Isten mérges lett rájuk emiatt az okosság miatt, és akkor már nem maradhattak, pedig a Paradicsom az nagyon jó hely! Szép is, és nem eszi meg egymást senki!

Mama, a kísértetkígyó mérgeskígyó volt?

Szerinte nem volt az.

Honnan tudod? Ha például mérgesgombát evett a kísértés előtt, galócát, vagy egyébként lehetett úgy is mérges, hogy saját méregmirigye volt, mert ilyen is van. És például meg is marhatta az Évát!

A Mama összeráncolja a homlokát, most olyan, mintha ő is kicsit mérges lenne, mert egyébként olyan méreg is van, ami harag.

Jó, rendben, figyelek!

Tehát a kígyó rábeszélte Évát, hogy egyen a tudás fájának gyümölcséből. Éva beleharapott az almába, és olyan dolgokat tudott meg, amiket addig nem tudott. Ádámnak azért adott, mert nem volt irigy. Hadd tudja ő is a dolgokat! Sok tudásuk lett nekik hirtelen, de akkor már menni kellett.

Utána elváltak?

Nem váltak el, csak Isten kiűzte őket a Paradicsomból.

Ezt egyáltalán nem értem. Miért nem örült Isten, hogy az első felnőttek olyan sokat tudnak?

Egyébként a kígyók nem is olyanok... Csak mindenki fél tőlük. Lehet, hogy pont emiatt a történet miatt. Anya is fél, az osztályban a fiúk és a lányok is, a nővérem minden állattól fél. Fejlesztés kellene, hogy ne féljenek. Csak Apa és a Papa nem félnek semmitől. És én sem.

Ahogy a Papával megyünk felfelé a hegyen, látunk sziklákon mászókat. Vasak és kötelek lógnak a szakállas bácsikon, egy hosszú hajú néni is van közöttük, piros sisak van a fejükön, úgy kapaszkodnak a kezükkel és a lábukkal, mint a pókok a falon.

Nem rossz ez a hegynek? − kérdezem a Papát.

Meg különben gondolhatja azt a hegy például, hogy hát ő se mászik fel senkire, akkor rá miért. Főleg, hogy vasakat ütnek a szikláiba.

A Papa nem hiszi, hogy a hegy érzi, ki mit csinál rajta.

Hát, nem tudom.

Trappolunk hegyen-völgyön át, mint a katonák − mondom a Papának, erre ő azt válaszolja, hogy a katonák nem érnek rá nézelődni, csodálkozni, mint mi, szóval azért az más. Nagyon nehéz a felszerelésük, és félnek is, ha éppen háború van!

A katonák félnek?!

Mindenki félti az életét!

Megölelek egy tölgyfát az ösvény szélén, a rücskös kérgéről hangyák másznak a karomra. Zsebre rakok makkokat, otthon majd kiteszem őket a polcra. A Papa megtanította, hogy kell megismerni a tölgyfát, az égert, a juhart, de tudom, milyen a mogyoró, a csipkebogyó és a som is.

Szólok a Papának, hogy várjon meg, elmegyek a bokrok mögé pisilni. De olyat látok a bokrok mögött, hogy sikítok. A Papa odasiet, nézi ő is, amit én: a kitátott szájú német juhászt. A két első lába a levegőben, a hátsók a gödör felett lógnak. A nyakán kötél, a kötél lelóg, a kutyával együtt egy vastag faágról.

Papa!!

A kezemet a számra szorítom, nem akarok sírni.

A Papa magához ölel.

A német juhásznak nyitva van a szeme, olyan, mintha üvegből lenne. Vagy könnyes. Nyál szárad a bundáján.

Sokat szenvedhetett − ezt suttogja a Papa.

Papa, ezt valaki csinálta?!

A Papa bólint.

De ki, Papa, ki?!

Gonosz emberek − mondja, és levágja a kötelet a bicskájával.

A kutya a hátsó lábaira koppan, alig tud eldőlni, olyan kemény a teste.

A Cukira gondolok, a Papáék kutyájára, hogy valaki őt, így... Ővele ezt könnyebb is lenne megcsinálni, mert kicsi.

Jaj, baj van, Papa!! − mutatom a nadrágomat.

Átázott. Bepisiltem.

Semmi baj, majd a Mama kimossa!

Tudom, hogy a Mama mérges lesz, ha meglát, de most már mindegy.

Mitől keményedik meg egy halott?

Miért öl meg valaki egy kutyát?

Miért nem mennek a gonosz emberek fejlesztésre?

És Isten is menjen fejlesztésre, ha egyszer ő csináltatta a természetet gyerekekkel, ahol fáj, ha megesznek, ahol mindenki meghal, és baj az, ha valaki sokat tud!

Amikor elmondom a Mamának, miért pisiltem be az erdőben, veszekedni kezd a Papával. Amikor a Mama mérges a Papára, azt mondja neki: Bolond Istók!

Kérem a Mamát este, meséljen még a lélekről. Például, hogy meddig él.

A lélek örökké él!

Mi az örökké?

Az örökké ugyanaz, mint a mindig!

Nem tudom, hogy ez baj-e, de az biztos, hogy a Mama meg a Papa mindent tudnak, csak azt tudják rosszul, hogy Apa nem jó ember. Mert Apa jó ember.

Olyan szeleburdi vagy! − mondja nekem a Mama.

Az micsoda? A burdinak a szele? De Mama, mi az a burdi?