A kínai kisautók rejtélye és más történetek

A feladat adott – ismerd meg önmagad! –, csakhogy hiányzik a megoldókulcs. Erre a lehetetlennek látszó kihívásra vállalkozik Florin Irimia elbeszélője. Közeledvén a negyvenhez önmaga megoldókulcsát keresi a gyerekkorában, mintha az is ott lapulna valahol a tömbházak mögötti szőnyegporolóállvány tövében, magára hagyottan. Elveszett? Vagy eleve nem is volt? Az emlékekben nehéz teljességgel megbízni. Florin Irimia első, magyar nyelven is olvasható könyve A kínai kisautók rejtélye és más történetek (Misterul maşinuţelor chinezeşti) címmel a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában jelent meg Szonda Szabolcs fordításában.

A múltidézés közel sem merül ki a puszta önkeresésben. A negyven válogatott történet a rendszerváltás előtti világ léttapasztalatának, életképeinek lenyomataként is olvasható. Ebben segítenek azok a rendre feltűnő, sokaknak ismerős tárgyak, amelyekkel kapcsolatban szinte mindenkinek vannak személyes vagy közvetett élményei: vagy úgy, hogy magáénak tudhatta őket, vagy úgy, hogy mindig is áhítattal vágyott rájuk. Gyakran éppen maguk a tárgyak hívják életre az elbeszélést, legyen az bravúrosan elcsent Mercedes-csillag vagy külföldi út során vásárolt Volkswagen játékautó. Ugyanígy jellegzetesen sajátos a környezet is román és bolgár tengerparti nyaralásokkal, a piacon nyugati farmerrel seftelők képével, a majdnem elképzelhetetlen törökországi kirándulással. A tinédzserévek megpróbáltatásai, az első szerelmek és első szerelmi csalódások, családi problémák mindannyiunk gyerek- és kamaszkorának elmaradhatatlan velejárói. Ezen élmények felidézése, az alámerülés, önkeresés és felülvizsgálás hajtja mindvégig a beszélőt. Azt kutatja, milyen volt ez a gyerekkor, mi nem volt jó belőle, de az emlékekben nehéz teljességgel megbízni: „Másképp szólva, amit a következőkben olvasnak majd, nem igazán emlékirat, de nem is teljesen fikció. (…) mindegyik elbeszélés valami valósból indul ki, megvan a saját »igazságmagva«, de egyik sem zárul anélkül, hogy a képzelet valahol, valamiképp át ne kígyózott volna rajta. Azt hiszem, lehetetlen is, hogy ez ne következzen be, amikor egy ilyen úton indulunk el.”

A negyven rövid, idősíkokban ugráló történet majdnem mindenikét átszövi a széteső vagy már éppen felbomlott családi légkör hatása az egyénre. A gyerekfejjel meg nem értett történéseket, az apa folytonos párkapcsolati kudarcait, az anya olaszországi munka- és boldogságkeresését felnőttként próbálja újrakonstruálni az elbeszélő, kirakni, visszaépíteni, mint egy Rubik-kockát, remélve, hogy végre a helyére kerül minden, és újból összeáll a kép: „Az utazás végén rájöttem, mit is kerestem valójában. Saját magamat (…) és közben a szüleimet is. Azt kutattam, hogy miképpen érthetném meg őket, legalább valamennyire, és még inkább azt kerestem, hogy együtt láthassam őket.” Hasonló problémákat jár körbe Dan Lungu A kislány, aki istent játszott című regénye is, ahol szintén egy család széthullásáról, a gyerekkor hatványozott megpróbáltatásairól olvashatunk a rendszerváltás körüli időszakban. Annak ellenére, hogy a hangsúly eltérő pontokra helyeződik – az utóbbi esetében a rövid történetek többnyire az anya-lánya szólamok váltogatására épülnek –, hasonlóan meghatározó a szülő–gyerek, még inkább az anya–gyerek viszony és annak relációi. Florin Irimia kötetében az anyában csalódás emléke, a rémálom traumatikus lenyomata határozza meg a későbbi viszonyt, okozza az elhidegülést és a megértés lehetetlenségét. Mert mégiscsak bizonyos értelemben árulásról van szó: „Hát nincs minden veszve, édesanyám itt van, eljött, hogy kimenekítsen a förtelmes rémálomból, amit éppen átélek. (…) Amikor azonban odaértem hozzá, hirtelen felegyenesedett, hátranyúlt, előhúzott onnan egy hatalmas kardot, és csöppnyi tétovázás nélkül levágta a fejem.” Ahogyan az apa nap mint nap a házasságban, úgy az anya az álomban lesz csalóvá a gyermeke számára. A rémálmokban megjelenik a medvelét, a szárnyalás lehetetlensége, a gravitáció elleni küzdelem hiábavalósága. A hatalmas vihar előtt álló erdő lakói közül csak a hetvenkedő medve hány fittyet mindig a bajra. Az elbeszélő az álomban tapasztalja meg azt a valóságot, amelynek megismeréséig ébren kíván eljutni. Mi volt igaz a gyerekkorból, és miért volt az úgy igaz, ahogyan?

Florin Irimia regényének erőssége legfőképp sajátos elbeszélő stílusa, amiben az egyénről szóló beszéd érvényessége kibővül, túllép az autofikción. Az író-elbeszélő élményei sokunk tapasztalataival is rezonálni kezdenek olvasás közben. Jóllehet sajátos történetek, de csupán az elbeszélésükben, az elbeszélővel való megfeleltetésükben, miközben egyértelműen bennük van egy generáció élményanyaga, gyerekkora. Nemcsak a már említett Mercedes-emblémára, a nyugati autóra és űrlényszerű utasainak látványosságára, az idegen másik megtapasztalására gondolok, hanem magára a korszakra, amelyben egy nemzedék felnőtt és megszerezte alapvető élményeit.

Az állam és egyén kapcsolatáról is legalább annyira kifejező a legtöbb történet: „Az új lakásunkat neveztem így, egyelőre még épülőfélben van, a tömbházzal együtt, amelynek része, de már a miénk, mert a lakrészt »kiutalták« nekünk, azaz ideadta, megajándékozott vele az »Állam«, nem tudom pontosan, nem is érdekel, hogy történt.” A rendszer elleni, kamaszkori hippilázadás éppen annyira válik komolytalanná, mint amennyire nevetségesen reprezentálja magát a rezsim a cirkuszi jelenetben: „Előbb megjelent a színen kábé húsz kutya, hátukon ugyanannyi macskával, amelyek szájukban tartottak egy-egy egeret. Szaladtak néhány kört (…) Néhány percig úgy tűnt, mindegyikük kergeti a másikat (…) amíg egyszer csak láthatóvá vált, hogy szépen alakzatba rendeződnek, és kis testükkel kirajzolják a következőket: »Nicolae Ceaoșescu«, aztán: »Éljen a konumizmus«, végül pedig: »Éljen Romunia«. A közönségben ülők megtapsolták, ha nem is a szavakat, legalább az állatok erőfeszítését. Egyesek megengedték maguknak azt is, hogy nevessenek.”

Irimia regénye rámutat a teljes önmegismerés lehetetlenségére, arra, hogy hiába telik el annyi év, mégsem lehet az emlékekből kilépve rekonstruálni a kamaszkort, mert közben minden éppen úgy torzul el, ahogyan egy felnőtt visszatekintve, elnagyolva látja. A múlt pontos megítélésére nincsenek megfelelő eszközök, az elbeszélő gyerekkora a tárgyakban, a régi lakrészben és rémálmokban maradt zárványokként a jelenből már aktualitását vesztette, viszont éppen ez a távolság ad lehetőséget a szülő–gyerek viszony újbóli rendezésére, a megértésre és elfogadásra. Nem a tékozló fiú megtéréstörténete a regény, hanem a közeledésé.

Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek (Misterul maşinuţelor chinezeşti). Fordította Szonda Szabolcs. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.