Két novelláskötet után Erőtér címmel regénnyel jelentkezett Prax Levente, aki egyébként verseket is ír a maga egyéni, frappáns és nyers hangján. Új műve is különös, és nem túlzás, hogy kilóg a sorból...

Az orosz széplány valóban jó könyv volt. Annyira jó, hogy irigykedtem az íróra, de persze tudtam, hogy az orosz széplányról csak egy orosz író tud ennyire jó könyvet írni. Ma már nem is nagyon emlékszem rá – hiszen ez majdnem harminc éve történt –, csak az élményre. Azóta is lelkesen vásárolom a szerző, vagyis Viktor Jerofejev műveit, de szomorúan kell megállapítanom, hogy egyik sem éri el Az orosz széplány színvonalát. Lehet, hogy én lettem nyűgösebb, vagy a szép lány volt túl szép. Nem mintha a szerző többi könyve érdektelen lenne. Csak nem olyan. Főleg, hogy nem regény, ahogy ez a mostani sem az.

Valamikor a magyar középkorban bolyongunk remeteként a Pilis hegyei között, megriadt szarvasként vágtázunk az erdőben, mint kiéhezett ló térünk haza a királyi birtok istállójába, farkasokat űzünk, vagy farkasként menekülünk.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Gárdos Péter az Uramisten, Szamárköhögés, Hajnali láz című filmek után, utolsó filmjének, a szülei szerelmének igaz történetét feldolgozó Hajnali láznak sikeres regényfeldolgozását követően már nemcsak filmrendezőként, de íróként is nagy népszerűségre tett szert. A Semmelweis Ignác rövid boldogsága immáron ötödik, pontosabban szólva negyedik regénye (Hajnali Láz, Királyi játék, Hét mocskos nap, átdolgozva: Szemérmetlen történetek).

Már az Édesszájúak cím is sejteni engedi: a regény hősei nők lesznek, mégpedig fiatal nők. Nem is tévedünk, mert a millenniumi időkben (1893-94) játszódó mű középpontjában a négy Zimmerl lány: Teréz (Trézsi), Janka, Kató és Alojzia (Lola) története áll. Pontosabban a házasságszerzés, a férjfogás, ami az egyetlen tisztes életpályát jelentette a korszakban a nők többsége számára. A Zimmerl lányok viszont a jól prosperáló Stefánia úti vendéglős gyermekeiként ebből a szempontból egyszerre voltak könnyebb és nehezebb helyzetben hasonló korú sorstársaiknál.

Azon gondolkoztam, miért van az, hogy magyar szerző regényéről kevésbé szívesen írok elmarasztaló kritikát, ám ha külföldi író műve kerül a kezembe, akkor aztán nincs megállás! Adok neki jobbról-balról, míg csak padlóra nem kerül a szerencsétlen. Pedig hát valaki – méghozzá az idegen nyelvet és kultúrát remekül ismerő magyar személy –, lefordította ezt a bizonyos művet a mi csodálatos anyanyelvünkre, szerkesztő, vagy szerkesztők megszerkesztették, esetleg megnézte egy kontrollfordító is, egyszóval magyarok dolgoztak vele rogyásig.

Széthulló család egy széthulló társadalomban. Dióhéjban ez a magja Meri Valkama finn írónő első regényének. A családi tragédia nem függ össze a politikai rendszer megsemmisülésével, ez csak a történet halvány hátterét képezi, a két esemény véletlenszerűen kapcsolódik össze. Egy kulcsszó azonban mindkettőre érvényes, ez pedig a hazugság, amely pontosan úgy mérgezte meg a társadalmat, akárcsak az egy ideig benne élő családot. Az írónő célja nem igazán egy hazug rendszer leleplezése, sokkal inkább egy titok felfedése, amely darabokra törte a család életét.

Lawrence Durrell (1912–1990) angol költő, regény- és színműíró világhírű alkotása a négy egymással összefüggő kötetből álló Alexandria Quartet. A buja, érzéki tetralógia olvasók és kritikusok körében is osztatlan sikert aratott. Durrell későbbi regényei, a kétrészes Aphrodité lázadása és az Avignon Quintet viszont vegyes kritikát kapott.

Nehéz elképzelni, hogy két annyira különböző világnézetű, habitusú ember között, mint Leni Riefenstahl és Balázs Béla, vonzalom ébredhet. A német filmrendezőnő Hitler propagandafilmeseként híresült el, míg a magyar író, filmesztéta kora ifjúságától baloldali érzelmű, sőt hithű kommunista. Mégis, a 30-as évek forrongó Berlinében, ez is – mint szinte minden – lehetséges volt.

Annak ellenére termékeny regény- és esszéírónak számított, hogy viszonylag későn, az ötvenes éveinek derekán kezdett írással foglalkozni. Regényei közül több, például a Wolf Solent (1929), a Glastonbury Romance (1932), mai szemmel is komoly szépirodalmi értékkel bír.

Szabadka a múlt század 70-es éveiben, egy élénk képzeletű fiatal diák és Woland professzor ördögi praktikái. Majoros Sándor kisregénye mintha Bulgakov komor szatírájának könnyed, humoros parafrázisa lenne.

Nyers és érzékeny, meseszerű és emberi, transzilván, de helyen és időn túlmutató. Ezekkel a kulcsszavakkal jellemezném Miklóssi Szabó István sepsiszentgyörgyi író történeteinek világát. A Holdanya unokája című regényét, valamint Apja fia című posztapokaliptikus kisregényét ismertetem a továbbiakban.

Álmomban turbános férfit látok. Turbánja közepén fény jelenik meg, majd lassan körvonalazódik egy vörös rubin. A szemei, mint a fejében lévő kincstár ablakai: a drágakő színében kezdenek villogni, ahogy felém tekint. Értelmezhetetlen szavakat hallok, de a férfi szája nem mozog.

Közelebb akarok menni hozzá, de, amint lépnék, egy női arc képét látom a rubinfényben, mint egy hologram, mint egy szellem. Ekkor értem meg, hogy felesége érkezésére akar figyelmeztetni. Énkének ilyenkor nem szabad beszélnie.

A nyárra, mint a legforróbb évszakra asszociálva elsőként a vakáció, az utazás, a szabadság juthat eszünkbe. Csakhogy a nyár nem kizárólag az utazásokról szól. Mihez kezdjen a sihederkorba belépő gyermek, a szünidő cirka két és fél hónapja alatt, távol az iskola szigorától és a szülők óvó tekintetétől?

Ha hamisítatlan, kelet-közép-európai hangulatú könyvet keresünk a kortárs irodalmi dömpingben, akkor Bene Zoltán legújabb, Igazak című regényét a legjobbak között találjuk. Olyan ez az írás, mint egy blues ballada: finom hangolása oldja melankóliává a keserűen sötét tragikumot.

Egy alföldi kisvárosban valami rendkívüli történik: a fák idejekorán lehullajtják a leveleiket. Krusovszky Dénes új regénye pedig ennek a természetellenes folyamatnak jár utána.

A feladat adott – ismerd meg önmagad! –, csakhogy hiányzik a megoldókulcs. Erre a lehetetlennek látszó kihívásra vállalkozik Florin Irimia elbeszélője. Közeledvén a negyvenhez önmaga megoldókulcsát keresi a gyerekkorában, mintha az is ott lapulna valahol a tömbházak mögötti szőnyegporolóállvány tövében, magára hagyottan. Elveszett? Vagy eleve nem is volt? Az emlékekben nehéz teljességgel megbízni.

A templomról azóta (évekkel ezelőtt) lemosták, lekaparták a felírást, de latens nyoma most is fölsejlik. A fotográfia visszavetítését az eredeti helyszínre szántam, ám bizonyos technikai akadályok: nemcsak az ördög művei… Közben Szilágyi Rudi barátunk a lábszárára tetováltatta a fotón látható feliratot, amely kisvártatva (mostanság) lenyúzattatik, és más aspektusban fölkasíroztatik.