Összeroppant elme – a Minden másképp van című előadásról

Amikor valaki, akit ismerünk, sőt, akár szeretünk, idegösszeomlást kap, vagy még rosszabb, öngyilkosságot követ el, általános reakció, hogy hirtelen, előzmények nélküli csapásként kezeljük az esetet. Valójában egy hosszú és rettenetes folyamat eredménye ez, amiről beszélnünk muszáj. A Minden másképp van című színdarab témája éppen ez, ledönteni a tabut, és nyíltan beszélni arról, hogyan és miért jut el valaki addig a pontig.

Ahogy a színdarab csúcspontja, a „csigajelenet” is megfogalmazza: az összeomlást nem (csak) az adott sokkhatás váltja ki, sőt, olykor a sokkhatásra már nincs is szükség. Egy folyamatos lejtmenet, egyre mélyebbre és mélyebbre csavarodó spirál ez. Mint a csiga, amikor a veszély elől a házába húzódik, úgy húzódik be a személyiség a valóság elől a lélek mélyebb rétegeibe, míg aztán már eltéveszti a kijáratot, összekeveri a fentet a lenttel, és amikor végképp eluralkodik a kilátástalanság, akkor kitör, szétrobbantva maga körül minden stabilitást.

A Gyulay Eszter által rendezett színdarab egy túlpörgetett élet összeomlását és annak következményeit, környezetre való hatását mutatja meg. Különös, mennyire igyekszünk az első kisebb robbanás után azonnal elszigetelni az összeomlott embereket, sőt már előbb is kizárni azokat, akik éppen összeomlóban vannak (mint a hajléktalanokat). Talán önvédelmi mechanizmusként. Hiszen, aki próbált már helyére billenteni (függőség, túlterheltség, traumák miatt) széteső embert, megtapasztalhatta, hogy nagyon sok esetben – főleg, ha a támogatás nem szakmai oldalról jön, hanem baráttól, családtagtól – ezt csak azon az áron teheti meg, ha önmagát is feláldozza a gyógyulásért. És a siker még így sem teljesen biztos. Mert egyedüliként támogatni, türelemmel elviselni, tolerálni egy olyan embert, aki elengedte, elvágta a társadalmi normák, az erkölcs, a felelősség, az közösségi lét elvárásainak kötelmeit, szinte lehetetlen, összeomlásba sodor.

A darab egy sikeres, végtelenül ígéretes férfi és egy érzékeny, odaadó lány kapcsolatán keresztül mutatja meg, mit jelent egy ekkora teher. Annak, aki elszenvedi, és annak, aki segíteni próbál. A társadalom pedig hidegen elfordul, nem érti meg, valamiféle elhárítandó üzemzavarnak tartja a jelenséget, ami valójában saját hibás működésének tünete. Gyulay Eszter darabjaiban mindig komplex, gazdag, mélyen értett és átélhető gondolati háló bontakozik ki. Olyan látószögek, értelmezések bukkannak fel, amelyek hetekre lekötik az embert elmélkednivalóval. Ugyanakkor az előadások, mint ez is, tele vannak humorral, életigenléssel, életvidámsággal; a mögöttük megbújó tragédiák pedig ezáltal válnak mélyebbé, érthetőbbé, befogadhatóbbá.

A rendezőnő szeret beszélni az elmondhatatlanról, próbálja megértetni az értelmezhetetlent. Bevilágítja a sötét sarkokat, hogy lássunk mindent, a dolgok mögött lévő titkot.

Olyan témákat feszeget, amik megbolygatják a lelki egyensúlyt, a szó legpozitívabb értelmében. Mi a normalitás? – veti fel itt is. Az előadást nézve megérthetővé válik a tévképzetekbe való belerögzültség, a képzelt világba vetett hit. És felmerül a kérdés, egyáltalán mi a valóság. Tényleg az, amit mi normalitásnak hiszünk? Mitől vagyunk olyan biztosak? Ki mondja meg, mi az igaz, és mi nem? Kinek hiszünk el valamit, kinek nem? Miért pont neki, és miért nem másnak? Hol vannak a határok? Egyáltalán: nem azoknak van-e inkább igazuk, akik elvágják köteleiket, lerántják magukról az „egészség és illendőség” maszkját?

Ezekhez a kérdésekhez jól kapcsolódik a díszlet is. A növényzettel átszőtt bútorok miatt összemosódik a természet az ember építette dolgokkal, a kint és a bent, jelképezve, mennyire különválaszthatatlan a külvilág s annak értelmezése. Szimbolizálja azt is, hogy amikor elvész a belső kontroll, amikor már nem tud befolyásolni minket a külvilág, és csak a belsőnk irányít, akkor ősi, ösztönös motivációkhoz kerülünk közel. De milyen módon, milyen áron? A különböző helyszíneket ugyanaz a berendezés adja, ám a mindent átfonó indák mindig mást jelentenek. Néhol valamelyik szereplő lelkivilágát jelenítik meg, máskor a szerelmes nő növényszeretetének egyszerű eszközei. De bármi is legyen aktuális szerepük, mindig tökéletesen idomulnak a jelenethez.

Ugyanilyen komplex jelentésmezője van a zenének is. A citerán és kalimbán eljátszott dallam általában ugyanaz. Amikor megváltozik, törést jelez. Ha állandó, az hol a lélek nyugodt, ingerek nélküli békéjét szimbolizálja, hol a határt az őrület és a józanság között, hol a két szerelmes összekapcsolódását, hol egyszerű pótcselekvést a betegszoba magányában. A színdarabon uralkodó félhomály időnként kifényesedő pillanatai pedig tökéletes aláfestései a megjelenített hangulatoknak.

A darabot nézve leginkább talán az szúr szíven, hogy rádöbbent, mennyire végtelenül egyedül van az, aki szembekerül az általánosan elfogadott valósággal. Mennyire próbál társakat találni, rájuk erőltetni hitét, tovább szaggatva a kapcsolatait. A sikertelenség miatt egyre inkább elszigetelődik. Ez pedig tovább torzítja a világról alkotott képet, hiszen már megvitatni sincs kivel a kialakult valóságképet. Összetörik a tükör, amiben szembesülhetünk önmagunkkal.

Éppen ezért kell, hogy valaki végre beszéljen ezekről a témákról a ma színpadának nyelvén is. A rendezőnő irányítása alatt Marton Róbert és Soltész Bözse méltóképpen tesznek eleget remek alakításukkal a feladatnak. A színésznő elsősorban haja, időnként ruhája változtatásával jelzi, mikor párja, mikor intézeti ápolónője a főszereplőnek, a két karakter azonban teljesen más, egyikük kívülállóként, másikuk szerelmesként támogatja a beteget. Utóbbi segítsége hatékonyabb, ám áldozata is jóval nagyobb, kiégésének folyamata húsba mar.

A darab dramaturgiája külön figyelmet érdemel. Habár már az elején információt kapunk az összeomlásról, annak előzményei és következményei csak később derülnek ki. Az idősíkok egymásbafonódása, cserélődése tökéletesen jeleníti meg a lelki káoszt, miközben a szerelmes nő küzdelmét lineáris folyamatként követhetjük nyomon.

Az előadás nem ad feloldozást, hiszen, bár a férfi csaknem teljesen meggyógyul, felesége elindul lefelé ugyanazon a lejtőn, amin ő felfele mászik. Középen találkoznak ugyan, de nem tudhatjuk, hogyan tovább. Kérdések maradnak bennünk, megéri-e, mikor éri meg, kinek éri meg segíteni? Ki az, aki képes megfizetni ezt az árat? Te megfizetnéd azért, aki igazán fontos neked?

Aki találkozott már a témával, annak kihagyhatatlan az előadás.

(A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.)

Minden másképp van

B32 Galéria és Kultúrtér

Kulcsár Teodóra és Oravetz Dániel: Nem vagyok bolond, csak szkizofrén című műve alapján

Játsszák:
Marton Róbert, Soltész Bözse

Színpadra alkalmazta és rendezte: Gyulay Eszter