A végső dolgok

A tánc

Olyan ifjú. Van-e jogom
kimondani nevét? Gyermek,
nem szerelmet ajánlok
sebes lépteidnek, szemednek:
csupán egy öregember
kopár hódolatát, akit az idő
feszít keresztre. Fogd meg a kezem
a tánc egy pillanatában,
feledd lagymatag fogásom,
a kor megannyi száraz nyomát,
s vezess az ártatlanság
virágzó gallyai alá. Hajadból
hadd érezzem ismét az ifjúság illatát.

A végső dolgok

Néhány bútordarabom: egy szék,
egy asztal, egy ágy,
hogy imáimat elmondjam mellette,
s a parton gyűjtött,
csontszerű, keresztforma botocskák,
bizonyságai annak, hogy a természet
emlékezik a Megfeszítésre.
Egész éjjel az ablaknál ülök,
amely elég nagy ahhoz, hogy
bekeretezze a csillagokat,
amelyek nincsenek távolabb
mint a nekem nem csillogó 
város fényei. Napközben
a járókelők, akik nem éppen
zarándokok, benéznek az eső
rácsai közt, engem fürkésznek,
egy látvány rabját, engem, akit
szabaddá tett az apály s a dagály inga-törvénye;
azt, hogy a ma üres szív
holnapra csordultig betelhet.

Élettel betelten

Az öregember kiáll a hegytetőre,
s onnan lenéz, hogy felidézze
völgybéli napjait. Látja a csillámló patakot,
a felmagasló templomot, hallja a gyermekhangok 
foszlányait. Egy borzongás a húsban 
elárulja neki, hogy nincs már
túl messze a halál; meglapul, mint az árnyék
a hatalmas élet-ágak alatt. Kertjében gyógyfüvek nőnek.
Elhussan lassan a vércse, karmában 
áldozatával. Szagosbükköny-illatot
visz szerte a szél. A föld testébe 
belehasít a traktor ekéje. Amott az unokája 
szánt; ifjú asszonya süteménnyel,
teával és sötét szeme mosolygó pillantásával kínálja.
Rendjén van minden.

Házasság

Madártrillák
    heves záporában
láttuk meg egymást.
    Ötven elröppent év,
a szerelem pillanata
    egy világban, az idő
szolgálatába fogva.
    Ó, milyen ifjú volt;
lehunyt szemmel csókoltam 
    őt, és ámuló szemem
sokráncú arcára nyílt.
    Jöjj velem, mondta a halál,
egy végső táncban, hogy
    társam legyen. És hitvesem,
ki élethosszig egy madár
    tökéletes kecsességével
tett-vett a földi létben, 
    a távozásra szólító parancsot
tollpihénél aligha súlyosabb
    sóhajjal nyitotta fel.

Egy falusi templomban

Egy szót se szólva térdepelt,
csak a szél dala húzta még szomorúbbra
az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,
vagy a láthatatlan szárnyak suhogása.
Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.

Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve, 
s meglátta, amint a sötét töviskoronában
felizzik a szeretet, s a kiszáradt fán 
egy emberi test gyümölcse felaranylik.