A végső dolgok
A tánc
Olyan ifjú. Van-e jogom
kimondani nevét? Gyermek,
nem szerelmet ajánlok
sebes lépteidnek, szemednek:
csupán egy öregember
kopár hódolatát, akit az idő
feszít keresztre. Fogd meg a kezem
a tánc egy pillanatában,
feledd lagymatag fogásom,
a kor megannyi száraz nyomát,
s vezess az ártatlanság
virágzó gallyai alá. Hajadból
hadd érezzem ismét az ifjúság illatát.
A végső dolgok
Néhány bútordarabom: egy szék,
egy asztal, egy ágy,
hogy imáimat elmondjam mellette,
s a parton gyűjtött,
csontszerű, keresztforma botocskák,
bizonyságai annak, hogy a természet
emlékezik a Megfeszítésre.
Egész éjjel az ablaknál ülök,
amely elég nagy ahhoz, hogy
bekeretezze a csillagokat,
amelyek nincsenek távolabb
mint a nekem nem csillogó
város fényei. Napközben
a járókelők, akik nem éppen
zarándokok, benéznek az eső
rácsai közt, engem fürkésznek,
egy látvány rabját, engem, akit
szabaddá tett az apály s a dagály inga-törvénye;
azt, hogy a ma üres szív
holnapra csordultig betelhet.
Élettel betelten
Az öregember kiáll a hegytetőre,
s onnan lenéz, hogy felidézze
völgybéli napjait. Látja a csillámló patakot,
a felmagasló templomot, hallja a gyermekhangok
foszlányait. Egy borzongás a húsban
elárulja neki, hogy nincs már
túl messze a halál; meglapul, mint az árnyék
a hatalmas élet-ágak alatt. Kertjében gyógyfüvek nőnek.
Elhussan lassan a vércse, karmában
áldozatával. Szagosbükköny-illatot
visz szerte a szél. A föld testébe
belehasít a traktor ekéje. Amott az unokája
szánt; ifjú asszonya süteménnyel,
teával és sötét szeme mosolygó pillantásával kínálja.
Rendjén van minden.
Házasság
Madártrillák
heves záporában
láttuk meg egymást.
Ötven elröppent év,
a szerelem pillanata
egy világban, az idő
szolgálatába fogva.
Ó, milyen ifjú volt;
lehunyt szemmel csókoltam
őt, és ámuló szemem
sokráncú arcára nyílt.
Jöjj velem, mondta a halál,
egy végső táncban, hogy
társam legyen. És hitvesem,
ki élethosszig egy madár
tökéletes kecsességével
tett-vett a földi létben,
a távozásra szólító parancsot
tollpihénél aligha súlyosabb
sóhajjal nyitotta fel.
Egy falusi templomban
Egy szót se szólva térdepelt,
csak a szél dala húzta még szomorúbbra
az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,
vagy a láthatatlan szárnyak suhogása.
Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.
Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve,
s meglátta, amint a sötét töviskoronában
felizzik a szeretet, s a kiszáradt fán
egy emberi test gyümölcse felaranylik.
Ronald Stuart Thomas (1913. március 29. – 2000. szeptember 25.) korának legismertebb walesi költője, anglikán pap, aki spiritualitásáról és Wales elangolosítása elleni kiállásáról ismert. Költészeti Nobel-díjra jelölték 1995-ben. A walesi lelkipásztor-költő művészete sok éve foglalkoztatja Petrőczi Évát. Wales és Magyarország irodalmát sokan említik párhuzamosan, Arany János angolul is közszájon (és sok fordításban) forgó híres költeményétől függetlenül. „Számos tényező, de elsősorban maga az R. S. Thomas-i életmű bátorított fel arra, hogy ezt a jeles druida-bárdot »utó-puritánnak« merészeljem nevezni” – írja Petrőczi Éva a költő életművét bemutató tanulmánya bevezetőjében.
R. S. Thomas műveiből 2007-ben jelent meg magyar nyelvű válogatás Egy pap, népéhez címmel, Petrőczi Éva fordításában és előszó-tanulmányával.