Bár a Partiumban gyakran jártam, a szilágysági Kraszna méltán híres gótikus templomában, amely a 14. században épült, sajnálatos módon még nem. Hogy mégis tudok róla, az egy krasznai baráti lelkészcsalád tagjaival való kapcsolatunkon kívül az évszázadok óta református templomként szolgáló épület kazettás mennyezetének, s különösen is az egyik, sok művész (írók és fény-írók!) figyelmét felkeltő kazettának köszönhető.

Az öregember kiáll a hegytetőre,
s onnan lenéz, hogy felidézze
völgybéli napjait. Látja a csillámló patakot,

26. zsoltár

Ítélj felőlem, Jahve, ki feddhetetlen híved vagyok,
ki Benned bízom, hitem meg nem inog.
Vizsgálj meg, én Uram, és tégy próbára engem,
nem találsz vétket vesémben és szívemben.
Ismervén hozzám való jóakaratod,
én mindig hű embered maradok.
Cimboraságra nem hajlítanak a hamisság férfiai,
a rejtőzködők között nem fogok lappangani.
Gyűlölöm én a gonoszok csapatát,
elkerülöm a vétkesek asztalát.
Ártatlanságban mosom kezemet,
minden utam oltárodhoz vezet,

Már a templom
szakszerű leírása
fölragyog:
„román kor, s gótika elegye,
rézsűs bélletű
rózsaablakok.”

De az Árpád-kor óta
mennyi gyötretés:
először egy
hatalmas tűzvész,
majd később
a Sebes-Körös
mohó pusztítása,
az alapokig.

Aztán végül eljött
a templomgyógyítás
gyönyőrű kezdete.

Freskótöredékek,
javított feliratok,
egy csúcsíves
szentségtartó,
mint egy imára font kéz,
de kőből faragott…

A sorozat e most megjelent hatodik kötete valóságos telitalálat. Itt ugyanis a milleniumi évektől 1942-ig, a hitleráj irgalmatlan elburjánzásáig mutatják be a fejezetek a korabeli életet, s a vészkorszakot tárgyaló időszakban a Csengődi-rezidencia mint menedék jelenik meg. Az ekkor még gyönyörű, kreol bőrű, három idegen nyelvet elegánsan beszélő Rita, egy feltehetően a fővárosból elmenekült, már tapasztalt világutazó zsidó kisasszony – az ekkor még szintén ifjú dalia, Csengődi Kálmán szívszerelme – itt bújik el a német és honi nácik elől, kedvese nagyapja kisvilágában.