Nagy Gáspár és a kicsi Kinga első kézcsókja

 A fiamékhoz, Budakeszire autózva jól láthatóan előbukkan hófehér mellszobra a parkból. Ha későn, a villanyfénynél hazafelé tartok, ismét rám köszön fénylőn, fehéren. A település díszpolgára lett, helyi intézményeket neveztek el róla.
’56-ban, a forradalom idején kilencéves kisfiú volt, mégis ő írta meg 1984-ben az Örök nyár: elmúltam 9 éves című verset, senki más nem figyelmeztetett azok közül, akik akkor felnőttek voltak.  Az Új Forrásban meg is jelent, és az embereket felrázta a félelem bénaságából. Nagy Imre megidézése nevének kezdőbetűivel – el kell őt temetNI, és a gyilkosokat néven nevezNI – detonációként hatott. Belekiáltott a költő a nagy magyar csöndbe. A bosszúállók, az éberek is csak megkésve vették észre, hisz már megjelent, így a lapot gyorsan bezúzatták, őt pedig kirúgták a Magyar Írószövetségből, és eltiltották a közléstől. 
 „Nagy Gáspár verseivel fordítani tudott a nemzet sorsán.” Így értékelte jelentőségét az ország legfontosabb vezetője is, amikor a költő ötvenhét évesen végleg eltávozott közülünk. Mintha ezt a rövidre szabott életet ő maga jóval előbb megérezte volna. 1996-ban, egyik levelében ezt írta nekem:  
„… én eddig felelőtlenül nem gondolok a nyugdíjas éveimre, míg azok nem következnek el…” 
Ez bizony jóslat volt, de nem vettük komolyan.

Az első interjút a családi házuk teraszán, Budakeszin vettem magnóra. Igen érdekelt az egykori pannonhalmi diák, a befutott költő, amint éppen kiebrudalták az Írószövetségből és a közéletből is; vajon hogyan viseli el mindezt? Persze, tudtam, egyhamar nem jelenhet meg az írás, de gondoltam, kivárom, mint a Bethlen Gábor Alapítvány létrejöttének beharangozását is, ami egy éve már a fiókomban várakozott.
Kormos István fedezte föl Nagy Gáspárt, bemutatta az Élet és Irodalomban, ettől kezdve mindenhol közölték; elhivatottságában erősítette őt, a szerény embert. Így lassan, jóval később, se szeri, se száma nem volt az elismeréseinek: Móricz-, Radnóti-, József Attila- és Kölcsey-díj, és a Balassi Bálint-emlékkardot a Kossuth-díjtól alig egy év különbséggel vehette át. De ő kiebrudaltságán sem kesergett egykor. Ezt a levelét pedig így fejezte be: „… De reméljük, lesz újság is hamarosan; jön a tavasz – s még jóra is fordulhat ez a bús magyar élet!”  Egész lényével reményt sugárzott, s ezzel nagy jót tett az újságírói hangulatunknak.
Kormos korunk ünnepelt költője volt, az ő verses meséin nőttek föl a gyermekeink, a Móra Kiadó főszerkesztőjének köteteiből olvastunk föl nekik esténként. (Vackor, „a lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó” kalandjait és Weöres Sándor zenélő  verseit.)
Talán 1991-ben történt, hogy a fejemre zuhant az előszobában egy régi dosszié, benne megsárgult kéziratokkal, Kormossal  készült,  jóval korábbi interjúmmal. 1973-ban adtam le közlésre, és most észrevettem azokat a bekezdéseket, amelyek akkor hely hiányában nem jelentek meg az Új Tükörben. Jellemző Gazsira, az ő hálás lényére, hogy amikor kötetet szerkesztett a mesteréről, még az én írásomról sem feledkezett meg. Majd átadta a megjelent kötetet nekem. Örültem, mert ritkán adatott meg akkoriban, hogy kötetben jelenjek meg.    
Ő, a kollégákkal ellentétben (Ma­gyar­országon nem volt divat az újságíró szakmában a kollegiális elismerés), figyelte és értékelte megjelenéseimet, s erre olykor utalt is biztatón. 1987. de­cember 14-i leveléből idézve: „Kedves Éva! Láttam szép és tartalmas írását az előadóművészet 'állapotáról' – hát bizony siralmas a helyzet, magam is így látom.” S még egy példa 2000-ből: „Kedves Éva! Köszönöm jó szavaidat, melyekkel illettél. A 'Nagymama' rovat valóban jó gondolat… (A harmadik unokához már előre is gratulálok!) Kingára én is szívesen gondolok, már igazi nagylány lehet, úgyhogy ismételt kézcsókom neki, anyukájának is, de legkivált a nagymamájának…” S egyben elhárítja az akkor tőle kért interjút: „Éva Drága! Talán tudunk majd beszélgetni, de ezt nem énvelem kell kezdeni, hanem mással, másokkal. Sajnos, még nagyon sok a lótás-futásom, de kora ősszel térjünk vissza rá. Addig nyilván elkészülsz néhány beszélgetéssel, s azután következhetek én a 'szívbéli' listán. Sok szeretettel köszönt: Nagy Gazsi. Ui.: S majd lesem a Magyar Nemzetben megjelent írásokat…”  

Visszatérve bátor versére, nagy visszhangot váltott ki ez a botrány, és a kirúgatása hosszan rezonált a közéletben. Őt pedig, a háromgyerekes családapát mindjárt alkalmazta titkárként a frissen létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány, amelyet jóformán csak megtűrtek akkoriban. (Nem igazán értettük, mi bajuk vele, hisz elismerten nagyszerű erdélyi fejedelem volt. Vagy talán éppen ez volt a bűne.) S mindezt a saját bőrömön is éreztem, hisz a megalakulását beharangozó írásomat már lassan egy éve a fiókomban őriztem. 
Amikor minket, az alapítókat csapatostól elbocsátottak az Új Magyarországtól, 1995 táján, és a Pest Megyei Hírlaphoz kerültünk, Gazsi ide is benézett, hiszen  publikáltuk a verseit. Emlékszem egy folyosói sétánkra; legújabb kötetéről (Tudom, nagy nyári délután lesz. Versek 1994–1997. Kortárs Kiadó, Bp. 1998.), a címadó verséről beszélgettük. Csak néztem rá kétkedőn, hogy vigasztalni akar-e. De ő igazán remélte a változást. (Az erőt hozzá bizonyára odaföntről kapta...) Írtam a Pest Megyei Hírlapban Meguntam a metaforák között bujkálni című kötetéről is, még az 1993-as Ünnepi Könyvhéten. Milyen remek hitvallás ez a címadó vers!
Végül egy feledhetetlen találkozásunk. Budakeszin kis néptáncos óvodások párosával, sorban vártak a március 15-i fellépésre az Erkel Ferenc Művelődési Ház bejárata előtt, én nem messzire gyönyörködtem bennük. Népviseletben a sok kicsi lány, kalaposan, mellényesen a fiúk; párosával csicseregtek a tavaszi tündöklésben. Egyszer csak váratlanul megjelent Gazsi, a város akkor már jeles személyisége, meghívott díszvendégként. Tartózkodó mosolyával lépett hozzám.

Akkoriban és mind a mai napig nagyon büszke voltam és vagyok gyönyörű Kinga unokámra, dicsekedtem is vele fűnek-fának. (Elfogultságomat talán menti, hogy megkapó szépsége még a fotóművész kollégáknak is feltűnt.) Kaptam az alkalmon, és kedves költőmet bemutattam Kingának. Kicsikém kíváncsian megnézte, miközben Gazsi a legszigorúbb etikett szerint bemutatkozott; lehajolt a leánykához, fölemelte kis kezét, s a nevét érthetően mondva, szertartásosan kezet csókolt neki. Kinga kérdőn nézett rá, hisz ilyesmivel még eddig nem találkozott. Én mondtam neki, hogy ez a bácsi nagyon szép verseket ír, de nem gyerekeknek.
– És meséket nem írsz? – kérdezte határozottan.
– De, írok mesét is, majd elküldöm neked a nagymamával.
– El ne felejtsd! – szólt még utána Kinga kissé erélyesen.
Gazsi bólintott, és elment. Az ünnepi emelvényen várták. 
Talán véglegesen is valamely díszemelvényen foglal helyet, miután mese nélkül örökre itt hagyott minket.