Az Arnoldó Kávézóban jártam a Bartók Béla úton, a Szent Gellért tér után egy megállóra.  A meghitt kis helyiséget még Gross Arnold, a nemzet művésze, a világhírű magyar grafikus-festőművész nyitotta meg 2014-ben, nem sokkal halála előtt. A vidám mesevilágot ábrázoló színes rézkarcaival kitapétázott helyiség emeleti galériájával együtt a szépség nyugalmát árasztja; igazi oázis a rumlis fővárosban. A művész fia, Gross András belsőépítész tervezte, remek stílusérzékkel.

„A szavalás – mint köztudomású – felfokozott, emelt beszéd. Vajon mi a különbség a szavalás és az éneklés között? Ha jól meggondoljuk: semmi. Egyértelműen szokták állítani, hogy az ének a beszédből származott. Nem biztos. Lehet, hogy éppen fordítva volt a dolog, hogy a beszéd fokozottan elszakadt az énektől – pontosabban a dallamtól – hogy a beszéd valójában nem más, mint absztrakció…” – írja Pernye András, a korszak legjelentősebb zenekritikusa, a Szavalás és muzsika című kritikájában Jancsó Ad­ri­­enne Földédes­anyám című hangle­mez­si­kere alkalmával, 1963-ban. Az írás akkor nem jelent meg, csak jóval később, a hagyatékában találták meg.

Nekem úgy tűnik, hogy Lujosnak, aki egyébként Kő Pál, az egész világ a barátja volt. Nemcsak a nap, a hold és a csillagok, hanem mindannyian, akik itten, a nagy kék égbolt alatt élünk. Tulajdonképpen föllelhető mindenkiben valami jó és szeretetre méltó, de ő talán e jó és szép tulajdonságokkal született. És másokban is csak ezt vette észre! Mivel nem a gyarlóság és gonoszság bántotta őt, hanem annak örült, ami értékes és szép az emberben.
Nagyon illett rá ez a Babits-idézet:

 A fiamékhoz, Budakeszire autózva jól láthatóan előbukkan hófehér mellszobra a parkból. Ha későn, a villanyfénynél hazafelé tartok, ismét rám köszön fénylőn, fehéren. A település díszpolgára lett, helyi intézményeket neveztek el róla.

Mindig is nagyon érdekelt a repülés (kit nem?), és a pilóták. Gyönyörűnek hittem a hivatásukat, hisz maguk sem voltak hétköznapi emberek, a magyar elit krémjét képezték, mindenféle adottságaikkal. Igazi férfias bátorság volt az a rendkívüli, felelősségteljes szárnyalás több ezer méter magasságban, napról napra.

Családfő volt, a szó legteljesebb, legszebb értelmében; szigorú, kimért, ellentmondást nem igen tűrő. Határozott. Tehette, mert adottságaival, szívével és agyával megváltotta hozzá a jogot. Délceg alkattal és súlyos léptekkel haladt a kitűzött célja felé, ésszerűen gazdálkodott, kiszűrve a fölöslegességeket a tennivalókból.

A nevezetes búcsú

Nézzük csak, mi is történt a háború végén Dombiratoson, ahová apuka vertfalú házába tartunk, az elveszett Finci cicám nélkül.  

Busa Károllyal többször beszélgettem, hisz nagyon megkedveltem őt. Az a képtelen felismerésem támadt, mintha jobb adottságokkal bírna, aki igaz, nagy szerelemben fogant, és ez az ő életének minden helyzetében megmutatkozott. Mindvégig Dombiratoson élt, és ma már lassú tűnődésekben, csöndes sétákban kereste az elillant élet lábnyomait. 1984-ben, amikor találkoztunk, letisztult emlékekkel, élénk szellemmel beszélt a múltjáról, és ö-ző nyelvjárásban, mint Dombiratoson mindenki, hiszen a falut szegedi földbérlők alapították annakidején.

A mufurc nagyanyó

Á, dehogyis! Én nem voltam szerelmes Sasváryba. Inkább élveztem, és elismertem őt. Igazi aranykeretes úriember volt, de egy kicsit piperkőcnek tartottuk. Megfigyeltem az eleganciáját, ahogy villogott a szemüvege, és a tekintetéből áradt a huncutság. De vettük a humorát is, amivel jól tartott minket. Taszilónak azért neveztük el, mert gyakran mondott Tasziló-vicceket. Minden áldott nap másik öltönyben jött.

Minden mélyen érinti őket, ami a faluval kapcsolatos. Még azt is tanácsülés elé vitték, szabad-e rágyújtani az újjáépített művelődési házban. Nos, hát akkor ez a huncut csalás hogyne foglalkoztatta volna őket!

Dédapánk a Feszty-körképen?

Én egészen másként nézem ezt a panorámát, Feszty Árpád festményét, mint bárki más. Mivel az én apai dédapám biztosan itt vonul, itt próbálja megtartani a honfoglalás útján, két kézzel a szarvánál fogva, az ökröt.  Mert őt vélem fölfedezni az egyik központi alakban.

Utoljára 95 éves korában látogattam meg (mármint özvegy Kovács Árpádnét, Óbudán, a 10. emeleti lakásában). Hosszú idő után kerestem föl, amikorra már az utolsó élő tanúja volt a kunágotai öreg házban zajló hajdani életnek. Egészen más szemszögből láthatta nagyanyánkat, az anyósát, mint mi. De ezt most nem szeretném taglalni, mert nem ismerhettem ezt a kapcsolatot.  Kezdődött azzal, hogy a „nagytörvényű” Kovácsné – s ezzel a jelzővel az egész falu megtisztelte őt – ellenszenvvel fogadta ifjú menyét. Rég tudtam, hogy Ottil nagyon rosszul érezte magát a Bethlen utca végén.

Vajon elképzelhető a kívülálló számára, milyen fogadtatásban részesül a várva várt fiúgyermek, ha nyolcadiknak érkezik a hét leány után? Előtte a szépek és a legszebbek érkeztek sorra az én nagyszüleim életében, utolsónak a család szemefénye, az egyetlen fiú, Árpád. Erzsébet, az édesanyánk, azaz Bözsi, Bözsikénk éppen hetedik volt, de a szülők nem mondtak le a fiúról, akit annyira, de annyira vártak. Talán ezért is érkezett meg Árpád, mint mondtam, nyolcadiknak. Talán kissé későn is, már negyven fölött járt nagyanyánk, és takargatta is pocakját a kötényével.

Hatalmas mákföldek, lila színnel borítják be a határt. Ameddig a szem ellát, több holdon át hajladozik a májusi szélben ez a lila káprázat. A milliónyi nagy szirmú virágot halványzöld vastag szár tartja, óvja, ringatja.

„Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum; hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok a menekült táborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt. „

„Nélkületek, kedves Tibor, az erőnk is gyöngébb lett volna, az igazság pedig kimondhatatlan. Megzavart rádióadásban, átcsempészett újságban, könyvekben maradt épségben a törékeny hit, hogy föladni soha nem lehet, hogy értelme van, minden tilalmas versnek, gondolatnak, mozdulatnak, amely növekvő erővel feszül a hazug rendszernek…” – írja Lezsák Sándor atyai barátjának, Tollas Tibornak Lakitelekről, 1990 áprilisában.