Hazánk és Dante

Alessandro De Bosis, aki a Kádár-érában szolgált olasz nagykövetként Magyarországon (és aki sokkal jobban ismerte a fogadó ország kultúráját, mint kollégáinak túlnyomó többsége), egy alkalommal azt a szellemes megállapítást tette: „A Varsói Szerződés országai közül Magyarország az egyetlen, amelyet Dante kétszer említ Isteni színjátékában.”
Nos, most e két „említéssel” szeretnék foglalkozni.
Ismeretes, hogy „második honalapító” nagy királyunk, IV. Béla leszármazottai kettős családi kapcsolatba kerültek a nápolyi Anjou-dinasztiával. Unokájának, IV. (Kun) Lászlónak (1271–1290) Anjou Károly nápolyi király leányát, Izabellát választották feleségül, akit Magyarországon Erzsébetnek hívtak. Ez a házasság szakítással végződött, a heves vérű László ugyanis szent életű feleségénél többre becsülte kun ágyasát, akit később feleségül is vett.
Szerencsésebb volt IV. Béla másik unokájának, Máriának Anjou Károly fiával, II. „Sánta” Károllyal kötött házassága. E frigyből 13 gyermek született! 
Mária a magyar trónt illető örökösödési jogát először idősebb fiára, Martell Károlyra ruházta át, aki ifjú hercegként összebarátkozott Dante Alighierivel. Az olasz költőfejedelem az Isteni színjáték Paradicsom részében Magyarország királyaként is megörökítette őt, a VIII. ének 64–66. sorában:
 
„S a világ látta, hogy homlokomon van ama föld koronája, hol az osztrák partoktól elvált Duna vize csobban.”
(Babits Mihály fordítása)
 
Itt megjegyzem, hogy Babits bravúros fordításában „pontosítja” Dantét, aki az eredetiben a „német partoktól elvált Dunáról” beszél. És engedtessék meg egy kicsit rosszmájú kijelentés: talán még Dante, aki minden olasz kortársánál többet tudott a világ dolgairól, még ő sem tudta pontosan, mi a különbség a „német” és az „osztrák” között.
De térjünk vissza Martell Károlyhoz, akinek csak a címerében sikerült egyesíteni az Anjouk liliomát a Magyarország négy fő folyóját jelképező sávokkal. Valójában nem léphetett a magyar trónra, mert 1295-ben feleségével együtt a pestisjárvány áldozata lett Nápolyban.
Máriának számos sikertelen kísérlet után ha fiait nem is, de egyik unokáját végül is sikerült a magyar trónra juttatnia, aki Károly Róbert (olaszul Carlo Roberto) néven a magyar történelem egyik legjelentősebb királyává lett. 
Maga Mária királyné a férje oldalán jelentős szerepet játszott a „szicíliai vecsernye” – az I. (Anjou) Károly uralma ellen 1282-ben kitört szicíliai felkelést nevezik így – korának nápolyi királyságában. A Nápolyban általa alapított és róla elnevezett Santa Maria di Donna Regina nevű templom nem csupán az ő, hanem szülőhazájának emlékét is őrzi. (És talán a legszebb az Itáliában található nagyszámú magyar vonatkozású emlékek közül.) A templom kereszthajóját sienai mestereknek Máriát és családját ábrázoló falfestményei díszítik. Megörökítették az Árpád-ház szentjeit is: Istvánt, Lászlót és Erzsébetet. Öt falfestmény meséli el Mária nagyapja nővérének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek a történetét. Mária sírján a királyné nagyméretű fekvő szobra látható, Tino da Camaino alkotása. Ez az egyetlen, korabeli szobrász alkotta mű az Árpád-ház valamely tagjáról, amely ránk maradt. A szarkofág oldalain Mária nyolc gyermekét – közöttük Martell Károlyt is – megörökítették.
Így tehát a XIV. században a magyar és a nápolyi királyság trónján egyaránt a francia Anjouk sarjai ültek. A rokoni kapcsolat azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy véres viszályokba keveredjenek egymással és magyar ellenfeleikkel. Ezekre az összeütközésekre utal Dante a Paradicsom XIX. énekének 142–143. sorában, amikor ezt írja:
 
„Ó, Te boldog Magyarország, ha nem bánt többé a kórság...”
(A szerző fordítása)

Megvan az oka a szerénytelenségnek, hogy e sorokat nem Babits egyébként kiváló fordításában, hanem saját, gyarló próbálkozásomban adom vissza. Teszem ezt azért, mert a magyar költő- és fordítófejedelem itt egy kicsit elferdítette Dante számunkra oly fontos másfél sorát, amely az eredetiben így hangzik:
 
„Oh beata Ungheria! se non si lascia piú malmenare.”
 
Babits változata így szól:
 
 „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
magát félre vezetni már.”
 
 A „malmenare” főnévi igenév tulajdonképpen szóösszetétel: „male menare”, és pontos fordítása „rosszul bánni” valakivel vagy valamivel. Babits ezt bizonyára tudta, de műfordításában nem alkalmazhatta a pontos tükörfordítást (valahogy így: „Óh, boldog Magyarország, ha nem hagy magával rosszul bánni”), mert ennek se füle, se farka. Talán ezért alkalmazta a „félrevezetni” igenevet, amely azonban tartalmilag nem fejezi ki pontosan a dantei gondolatot.
Saját variációm a „non si lascia malmenare” kifejezés fordítására – „ha nem bánt többé kórság” – formailag kétségtelenül távolabb áll az eredetitől, de – engedtessék meg ismét a szerénytelenség – tartalmilag jobban kifejezi a dantei mondanivalót. Azaz hogy a pártharcok, amelyeknek Dante aktív részese és fölötte szenvedő alanya volt, nem „félrevezették”, hanem „kórságként bántották” (és bántják azóta is) mind Itáliát, mind Magyarországot. A „kórság” kétségtelenül nem tartozik a gyakran használt magyar szavak közé, de – reményeim szerint – jól tükrözi az újkor kezdetén keletkezett poéma archaikus nyelvezetét. (Egyébként a „kórságnak” lehet egy orvostani értelmezése is: a pestis, amely költőnk korában a pártharcokhoz hasonlóan tizedelte mindkét ország lakosságát.)
Fordításommal kapcsolatban még egy kérdés felmerül: Dante e másfél sora a szinte tökéletes terzinái egyikének csupán felét képezi, úgyhogy önmagában nem rímes szerkezet. Van-e joga a fordítónak a nem rímes eredetit rímelő formában visszaadni? Úgy vélem, van. Azért is, mert ebben a formában e számunkra oly fontos másfél sor talán jobban is rögzülne. Nem titkolom, nagyon szeretném, ha Danténak ez a harmadik évezred hajnalán is rendkívül aktuális mondanivalójú másfél sora Magyarországon szállóigévé válna, és segítene legalább mérsékelni azokat az értelmetlen és sorsromboló pártharcokat, amelyek – az Anjouk korától napjainkig – akadályozták és akadályozzák a „boldog Magyarország” megszületését.