Sándor megtartóztatja magát

Mikor Sándor először megszületett, egy kis felhő volt a hatalmas égen. Felhőből sokféle van, még a meteorológusok és a repülőgép-vezetők is motyognak holmi kumuluszokról meg cirruszokról, de ilyen fura nevekre egyik felhő sem hallgat, hiába kérik őket, hogy menjenek erre meg amarra a látási viszonyok tisztázása érdekében. Bezzeg, ha a sok okostojás ismerné a felhők valódi nevét!

Sándor apukája Naphátba Rejtőző Szélfelleg volt, anyukája Csillaglátó Paplanfelhő. A nővére Világkergető Magasfelhő, a kis unokaöccse Angyalbolyongó Bodorfelhő. Sándor maga pedig Trónkerülő Dalfelhő. E neveken szólította őket mindenki az égi rendekben, határán láthatónak és láthatatlannak, gyepűjén madarak és angyalok birodalmának.

Trónkerülő Dalfelhőt akkoriban nem hívták még Sándornak. Amilyen kicsi és fiatal, éppoly szorgalmas felhő volt, ezért különös keggyel megengedték neki, hogy már párezer éves legénykeként is a legmagasabb szférájú Angyaltrónusokat kerülgesse. És minden lény azt jósolta, hogy nemsoká akár magának a Napbaöltözött Asszonynak vagy a Naptrónusú Atyaistennek a trónusát is kerülgetheti, ha lelkéből továbbra is oly áhítattal zeng a dal, ahogy az elmúlt pár ezer évben mindig.

Mert nemcsak Trónkerülő volt, hanem Dalfelhő is, vagyis énekével tartotta tisztán és méltón a trónokat és környéküket. Ez ugyanolyan fontos feladat az égi birodalomban, mint az angyalharsonák pucolása, az angyalszárnyak tollainak igazítása, hogy jó irányba álljon a végük suhogtatás közben, vagy épp a Nap útjának összehangolása az általános csillagmozgással.

De Trónkerülő Dalfelhőben egyszer furcsa kíváncsiság ébredt. Nem az egyre magasabb rendű trónusokat akarta már megismerni, hanem a közelről sosem látott középvilágot, az emberek világát. Először megrémült attól, hogy lelkében ilyen vágy kél, de a rettenet csak még erősebb kíváncsisággá terebélyesedett. Ahogy a kíváncsiság terebélyesedett, úgy lett Trónkerülő Dalfelhő egyre nehezebb. És egyszer csak olyan nehéz lett, hogy lezuhant a földre, és sok apró darabra törött. Hiába sírtak, hiába nyúltak utána felhőtársai, nem segíthettek rajta.

Mikor Sándor másodszor megszületett, halandó ember volt, a fájdalom rokona, a halál vőlegénye, és mindenki Sanyinak szólította. Nem emlékezett rá, hogy Trónkerülő Dalfelhő volt. Az volt a dolga, hogy rettegjen, vágyakozzon és közben ordítson, suttogjon, vagy énekeljen, mint minden gyermek, asszony, férfi és öreg.

Sanyi bejárta a világot. Olyan volt, mint egy izzó zsarátnok, amit hol angyalok, hol ördögök dobálnak egymásnak városról városra, országról országra, hegyeken, vizeken, erdőkön és az emberek sivatagain, kolduskunyhóin vagy fejedelmi kastélyain át. Iszonyú munkákat vállalt el, hogy ételt és italt vehessen: volt, hogy szemétdombokat kellett rábírnia, hogy lábas jószágként járjanak-keljenek, máskor tehénfejeket kellett levágnia egy óriási késsel, megint máskor éhes és szomjas embereket kellett elaltatnia úgy, hogy azok ne vegyék észre, ő is milyen éhes és szomjas. Ez nagyon nehéz munka, és sok közben a baleset. És olvasott Sanyi öreg és fiatal könyveket, énekelt tiszta és hamis dalokat, szeretett beteg és ragyogó szívvel, és háborúba ment, és veszített vagy győzött, csellel, tollal, szóval vagy fegyverrel. Járt két-, három- és négymellű asszonyok ágyában, sőt, olyanokéban is, akiknek holdkapujából fogak nőttek, és nem lehetett látni a szemük színét, mert nem volt fejük. Sanyi tartott karjában haldoklót, újszülöttet, bárányt, kígyót, hollót, sellőt, sárkányt és hatalmas kősziklákat, amik ismeretlen nyelven énekeltek neki.

Akkoriban találkoztam vele én is, és olyan mérgeket ittunk szünet nélkül, hogy ha egy csöpp is a földre csöppent abból, lukat égetett az egész világba. Olyan dalokat énekeltünk, hogy aki hallotta, annak kifordult a szeme a sarkából, és meglátta a világ égő lyukait. Olyan dolgokról beszéltünk, hogy a szavak szánkon fekete lángokká lettek, és hideg acéllá edzették körülöttünk a levegőt. Mérgektől ágyakig, angyaloktól démonokig menekültünk akkoriban, és annyi mérget ettünk, ittunk, szívtunk, szúrtunk magunkba, hogy egy idő után csak kesztyűben csaphattunk a nők fenekére, mert a csupasz tenyerünk érintése is átégette volna a bugyijukat. Egyszer aztán Sanyi olyan sokat ivott, hogy teste kigyulladt, és szíve megszűnt dobogni.

Akkor az Istengyermek Krisztus fölemelte magához Sanyit, és azt mondta neki:

– Ha mostantól csakis engem követsz, új életet kapsz Istentől, a mi mennyei Atyánktól.

És Sanyi megígérte Krisztusnak, hogy mostantól úgy lesz.

Mikor Sándor harmadszor megszületett, halhatatlan lélek volt, Isten teremtett képmása, Krisztus harcos szolgája, és mindenki Sándornak szólította, de néhányan azért Sanyinak is, olykor pedig Sanyikámnak, tesókámnak, Aranysándoromnak vagy Sándor testvérnek. Sándor majdnem mindenre emlékezett. Minden dalával Istent dicsérte, és már majdnem olyan dalokat énekelt, mint felhőkorában, de most úgy mondott éneket, hogy ismert asszonyt, életet és halált.

Egyszer gulyást főzött a hegyen, ahol szolgált, és arról beszélgettünk, ki hol fogja tölteni óév és újév fordulóján az éjszakát.

– Egy gyönyörű nő jön hozzám, bezárom a házat, jól befűtök, csinálok egy finom vacsorát, és itt leszünk kettesben – mondta Sándor.

– Testvérem, kívánok sok erőt és boldogságot! Még talán meg is találtok szaporodni, ilyen bensőséges körülmények között – feleltem örömmel, hisz tudtam, hogy Sándor régebb óta él önmegtartóztatásban, mint én, ezért biztos voltam benne, hogy szenved, akár a félig nyúzott bakkecske.

– Ó, ne hidd azt, testvérem! Külön ágyat vetek neki, és olvasni fogunk – mondta kissé szomorkás, ám határozott elszántsággal Sándor.

– Ne bolondozz velem, Sanyi, hát meg akarod fosztani mindkettőtöket a gyönyörök aranyló rózsakertjében való önfeledt barangolástól, meg a dugástól is?

– Ne hidd, hogy megőrültem, Krizsókám, s ne gondolj olyan szörnyűségre se, hogy már nem vagyok férfi. Egyszerűen csak nem akarok hiú reményeket ébreszteni valakiben, akiről tudom, hogyha nekem adná ölét és szívét, akkor nekem adná életét és gondjait is. Márpedig, ha az előbbieket elveszem, az utóbbiakat sem utasíthatom vissza. De én most nem akarok ennek a nőnek az életében és gondjaiban élni, ezért csak a jelenlétét és a barátságát élvezem majd. Sokan kinevetnének ezért, pedig igazat beszélek – mondta Sándor.

– Drága tesókám, lehet, hogy az egyetlen ember vagy a világon, akinek ezt elhiszem – feleltem neki, és én is igazat beszéltem.

Hát így él köztünk ma is Sándor testvér. Aki nem hiszi, járjon utána!