Cseke Péter

Az önmagát szelídítő ember

2023. május. 17. - 12:55

90 éve született Páskándi Géza

Nem készültem Páskándi-kutatónak. A Szatmárnémetiben tartott Páskándi Napok avattak azzá. Előadásaimat egyrészt az EMKE-életműdíjjal kitüntetett Muzsnay Árpád kollégám szíves meghívásainak köszönhetem, másrészt a Kriterion kolozsvári irattárát őrző Szabédi Emlékháznak.
Újságírói korszakunkban Muzsnayval mindketten a Falvak Népe szerkesztőségében dolgoztunk. Bár akkortól ismertem felfogását és munkabírását, mégis meglepetésként hatott rám kiváló rendezvényszervezői képessége. Vagyis az a manapság kevesekre jellemző tulajdonság, hogy személyes gondjának tekinti szellemi értékeink fényre derítését. Nemcsak az irodalmi kultusz éltetéséért folytatott erőfeszítéseit becsülhetjük; nagy távlatú munkát végzett azzal a törekvésével is, hogy a felnövekvő nemzedékek életében nélkülözhetetlenné váljék a költészet. Aligha tehettem volna azonban eleget Muzsnay felkéréseinek, ha a Szabédi Emlékházban nem bukkanok rá a Kriterion-szerkesztő Páskándi Géza levelezésére. Hogy miért volt fontos ez a „rátalálás”? Mindenekelőtt azért, mert Páskándi könyvszerkesztői életideje egybeesett a Kriterion felfelé ívelő korszakával, az azóta emblematikussá vált művek sorjáztatásával. A kiadó kolozsvári szerkesztőségének élén pedig az a Dávid Gyula állt, aki ’56 után rabtársa, 1971 és 1973 között pedig szerkesztőtársa volt Páskándinak.
Ebből máris levonható az a tanulság, hogy irodalmi múltfaggatásunk kiszélesítésében és önértéktudatunk erősítésében meghatározó szerep hárul az egyéni hivatástudatra éppúgy, mint az intézményi feltételek biztosítására. Az erdélyi Páskándi-kutatások folytatása kapcsán máris számolnunk kell azzal a felmérhetetlen veszteséggel, ami nem ’89 előtt, hanem ’90 után következett be: Bukarestben ugyanis megsemmisült a nemzetiségi könyvkiadás teljes adatbázisa. Időközben persze készültek emlékidéző beszélgetéskötetek a ’89 előtti Kriterion-szerkesztőkkel, de azok nem pótolhatják az örökre eltűnt korjellemző irodalomtörténeti dokumentumokat.

Első Páskándi-előadásomat 2010-ben tartottam. Az, hogy a költő második alkotói periódusáról könyvet írjak, fel sem merült bennem. Egészen addig, amíg kezembe nem került Az intellektus méltósága.[1]
A Magyar Napló Kiadó 2019-ben indította el a Rádiusz Könyvek sorozatát. A könyvcsalád azoknak a „sugárzó” életműveknek kíván otthont adni, amelyek „az emberi és a nemzeti lét meghatározó kérdésein gondolkodó, a történelmet átvilágító, a mindenkori emberi helyzetet lényegszerűen felismertető lírai, epikai, drámai, esszéírói és műelemző munkákat” tárják az olvasók elé.[2] A kiadó irodalmi vezetője s egyben a kötet szerkesztője, Jánosi Zoltán irodalomtörténész az utószóban elmondja, hogy ezúttal a könyvformában még kiadatlan, csak folyóiratokban fellelhető, illetve a kéziratban maradt esszékre esett a választás.
A rangos kiadvány áttekintése során feltűnt, hogy a válogatás nem terjed ki Páskándi második alkotói korszakára, az 1963 és 1973 közötti periódusra, mely közvetlenül a börtön utáni években bontakozott ki az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó hasábjain. Ez késztetett arra, hogy Az intellektus méltósága sugarainak fényében újraolvassam az emlékeimből felderengő Páskándi-írásokat és azok szövegkörnyezetét. Nagy segítségemre volt ebben az Arcanum és a Digi Téka adatbázisa. A rendre „előhívott” szövegek egyre felismerhetőbbé tették számomra – amit egyetemi hallgatóként és pályakezdőként legfeljebb sejtettem –, hogy a szabadsághiányos évek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő Páskándi írásművészetének egyre látványosabb kibontakozását 1963 után. Módszertani szempontból nagy segítségemre volt a Láng Gusztávtól mottóul választott irodalomszemléleti alapelv: „A kortárs horizontja a várakozás, a ma olvasott szövegben a jövendő teljesítményt reméli. Az utókor »visszafelé« olvas; a végpont ismeretében az előzményekre figyel.”
Ennek köszönhetően in statu nascendi érzékelhettem Páskándi műfajspektrumának a kialakulását és megszilárdulását; végigkövethettem, hogy a költői eszköztár, a prózanyelv, a drámaszerkezet, az esszé befogadó tere miként vált alkalmassá időszerű mondanivalói érzékeltetésére. Mindez annak idején nem kevés kockázattal járt, hiszen úgy kellett minden műfajban léthelyzetünkre irányítania a figyelmet, hogy megszólalása, írásművészetének üzenete rejtve maradjon a hatalmi szervek előtt (vagy legalábbis megtorolhatatlan formában jelenítődjék meg).[3] (Egyik történelmi tablójának az „áthallásából” egyébként 1971-ben is ki lehetett érezni, hogy miért nevezte már írása címében „ihletforrásnak” az állandó veszélyeztetettséget.[4])

Amikor folyóirat-közléseimből Borcsa János hírét vette, hogy Páskándi börtön utáni korszakával foglalkozom a Beckett Erdélybe jön című munkámban, nem mulasztotta el megjegyezni: fontos lenne kötetben is megjelentetni az Utunk és az Igaz Szó hasábjairól ismert esszéfolyamot, A vándor-lírát. Magam is gondoltam erre, persze. Miközben (újra)ismerkedtem az 1963 és 1973 közötti korszak szövegeivel, az Arcanum és a Digi Téka segítségével „megszólaltattam” a tetszhalott esszéfűzért is. Persze számolnom kellett azzal, hogy a már felszínre került szövegeket egybe kell vetnem az eredeti kéziratokkal.
A közlések gyakoriságából ítélve – 1971. október 15. és 1972. június 23. között összesen 33 rész jelent meg az Utunkban, majd 5 az Igaz Szóban – a költő eleve egy terjedelmesebb szövegkorpuszból „gazdálkodott” (mindamellett, hogy korabeli műfajspektruma úgyszólván minden műnemre és műfajra kiterjedt). Tényfeltárásra serkentő hipotézisem csak azt követően nyert bizonyítást, miután a Petőfi Irodalmi Múzeumban kutathattam.
A költő özvegyétől, Páskándiné Sebők Annától tudtam, hogy a bukaresti és a kolozsvári kéziratok ládákban érkeztek át Magyarországra 1974 februárjában, végül pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek megőrzés és feldolgozás végett. Felvettem hát a kapcsolatot Komáromi Csabával, akit a Kézirattárból már korábbról ismertem, és aki megígérte, hogy a segítségemre lesz. Ami nem kis munkát jelentett számára, mert A vándor-líra gépiratait több ládából kellett előkeresnie. Először 2022. június 16-án kaptam olyan értesítést tőle, miszerint „a ciklus darabjaiból is” talált kéziratokat, hogy aztán július 27-én előmbe kerüljön négy vaskos dosszié az esszéfolyamot rejtő palliumokkal. Persze, a szétszórtan és különböző variánsokban „rejtekező” szövegrészek csak nehezen „fedték fel” összetartozásukat, de a korábban elkeveredett fejezetekből végül is előkerekedett a lírai „lélekvándorlás” öntörvényű szerkezete, fény derült sajátos arculatára.
Szerencsém volt, mert mindjárt a kezembe vett első dossziéból előkerült egy boríték, amelyiken ez állt: Előszó. A gépirat egyértelművé tette, hogy Páskándi eleve kötetnek szánta A vándor-lírát. Amit később még két – golyóstollal írt – kiegészítés is megerősített. Később azt is megállapíthattam, hogy a költő csaknem minden esetben továbbcsiszolta, helyen-helyen átjavította, esetenként golyóstollal elmélyülten kiegészítette a megjelent szövegeket.

Az 1969-es Ady-ünnep alkalmával Székely János és Szilágyi Domokos disszonáns hangot ütött meg. Lényegében mindketten azt állították, hogy Ady költészete már a múlté. Megszólalt Páskándi is, aki abból indult ki, hogy Székely János és Szilágyi Domokos nem Ady babérjait tépi, hanem „fejhez állóbb” babért kíván neki. Kétrészes esszéjében (Utunk, 1969. 15–16.) ezt teszi maga is, visszautalva a Korunk hasábjain közzétett fejtegetéseire, mintegy megelőlegezve A vándor-lírában használt példáit, példázatait, fogalmi horizontjának lényeges elemeit.
Egy esztendővel később az alkotás folyamatába is beavatott: „Egy virágszirmot 1970. szeptember 26-án éppen olyannak csak egy egynyolcvan magas barna férfi láthatott a kora reggeli napsütésben.” (A mondatból magára Páskándira ismerhetünk.) A költészet halálát kimondó Székely Jánossal ellentétben meggyőződése, hogy „a líra nem is az emberrel, csak általa halhat meg véglegesen, mert a líra nem más, mint képe annak a természetnek, amit az élőlény magába fogad, körülszokja, magához idomítja, hogy ne féljenek egymástól. A lírai megismerés-történet pedig nem más, mint annak a küzdelemnek a képsorozata, melyet az ember a vad külsőnek önmagával való szelídítéséért folytatott. A külső belsővé tevése: a költő magába hívja a világot, hogy saját meghitt négy fala között vallhasson neki róla és önmagáról. A szabólőrinci »különbéke« emberi egy-lélek és természet, a világ, a múlt, a jelen és jövendő között.”

A vándor-líra Páskándi lenyűgöző irodalmi műveltségéből és írói-művészi intuícióiból táplálkozik. Fogalomhálózata lényegében a sok műfajú alkotó világképét vetíti az olvasó „én-képére”, ami abban a korban alighanem egyedülálló módon történt. Érdemes felfigyelnünk fogalomhasználatának tág ölelésű amplitudójára: allegorikus, alliteráció, alluzivitás, amor sanctus, anakronisztikus, animisztikus, antropocentrikus, ars poetica, aspektus, aszketikus, asszociáció, atavisztikus, attribútum, avantgárd, Balassi-strófa, betűrím, bóklíra, deduktív, deform, deisztikus, demitizálás, differenciál, diffuzitás, dimenziós, diszkrepancia, diszkurzivitás, ditirambikus, egyensúlykánon, előd-vers, empirikus, én-beszéd, enjambement, epigonság, epiteton, etimologizálás, eufémia, evidens, excellál, extravertált, fekunditás, filozófiai idő, freudista szempont, futurumfília, geometriai magány, gnoszeológikus szféra, gyón-díszítettség, hierarchia, hipertrófiás, impresszionizmus, incognito,induktív, infuzitás, integráló látás, intuíció, írástechnika, kancsalrím-lehetőség, kataklizmaérzet, kausztikus, koegzisztencia, kohéziós erő, komikai katarzis, komikum-oldó, komparáció, konjunkturális érték, kontemplálás, konvenció, konvergens, konzekvencia, korstílus, kozmikus, kozmikus anatómia, költői arsenal, kabalisztikus, kultúrantropológia, l’art pour l’art, lélekvándorlás, létérzés, licentia poetica, lírai anatómia, lírai beidegződés, lírai én, lírai módok, lírai szellem, lírikus előd, megszólító vers, metaforizálás, metaforizmus, metapszichika, mikrokozmosz, mikroszkopikus, monoform, monumentalitás, „művészeti” konzumformák, nemzeti „én-tudat”, neorealizmus, népi szürrealizmus, normatizált cselekvés, obszesszív, oratio recta, ornamentumosság, önexponálás, őspszichológiai medicina, pacifizmus, panteista, parabolisztikusság, perfectumfília, perifrázis, pesszimizmus, plutokrácia, poliformizmus, pre-carteziánus, predesztináció, primér történetiség, pozitivista filozófia, referencia, reinkarnál, reinkarnálódik, relativitáselmélet, retrospektív, rezisztencia, ritmus-remiszcencia, strófaépítkezés, strófalebontás, szaturáció, Szaturnuszgyürű, szellemi patina, szenzoriális, szenzuális, szillogizmus, szimbolizmus, szimbólum-csíra, szimulteneitás, szkeptikus, szpektákulum, szürrealizmus, tájromantika, terrorisztikus művészet, tiszta rím, tudatmögötti, versnyelv, verspillanat, virilitás, viselkedés-analízis.
Mitológikus szimbólumokra (Apolló, Apokalipszis, Dionüszosz, Herkules, Oidipusz, Prokrusztész, Prométheusz, Sámson, Sziszüphosz, Tajgetosz, Venus) éppúgy épít, mint biblikusokra (Delila, Illés, Krisztus, Lázár, Léda, Ruth) vagy történelmiekre (Csák Máté, Esze Tamás, Dózsa György, Rákóczi). Kitűnik az is, hogy a felvilágosodás korának szerelmese (Descartes, Erazmus, flagelláns vonás, inaktív humanizmus, keresztényi aszkézis, keresztényi költészet, keresztényi szépségeszmény, Mária-kultusz, „reneszánsz bűntudat”).
Hogy mennyire otthonos a magyar líra értékvilágában, az valósággal kislexikon-terjedelmet igényel: Apáti Ferenc, Arany János, Arany László, Babitsné Török Sophie, Balassi Bálint, Barcsay Ábrahám, Batsányi János, Benjámin László, Berde Mária, Berzsenyi Dániel, Bessenyei György, Bezerédi Amál, Bornemissza Péter, Cs. Szabó László, Csokonai Vitéz Mihály, Dukai Takách Judit, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Endrődi Sándor, Erdélyi József, Faludi Ferenc, Fazekas, Féja Géza, Földessy Gyula, Füst Milán, Gábor Andor, Garay János, Gyóni Géza, Gyöngyösi István, Gyulai Pál, Hajnal Anna, Heltai Jenő, Hervay Gizella, Ilosvai Selymes Péter, Illyés, József Attila, Juhász Ferenc, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kazinczy Ferenc, Kecskeméti Vég Mihály, Komjáthy Jenő, Kiss József, Kosztolányi Dezső, Kölcsey Ferenc, Lányi Sarolta, Lesznai Anna, Liszti László, Madách Imre, Mikes Kelemen, Miklós Jutka, Moldvai Mihály deák, Molnár Ferenc, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Orczy Lőrinc, Petőfi Sándor, Petőfiné Szendrey Júlia, Petrőczi Kata Szidónia, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Ráskay Lea, Reviczky Gyula, Rimay János, Salamon Ernő, Sinka István, Sövényházi Márta, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Szabolcska Mihály, Szécsi Margit, Szép Ernő, Szkhárosi-Horváth András, Tamási Áron, Tar Benedek, Táncsics Mihály, Tinódi Sebestyén, Tompa Mihály, Tóth Árpád, Vajda János, Várnai Zseni, Veres Péter, Vörösmarty Mihály, Weöres Sándor, Zrínyi Miklós.
Miközben a világlíra tájaira is mindig van kitekintése: Apollinaire, Bacovia, Baudelaire, Blok, Breton, Burns, Dante, Goethe, Majakovszkij, Minulescu, Puskin, Rabelais, Schelling, Schiller, Shakespeare, Shelley, Tudor Arghezi, Victor Hugo, Villon, Voltaire. Ha a jelen útvesztőiben el akar igazodni/igazítani, ókori és/vagy kortárs filozófusok egyképpen a segítségére sietnek (Bergson, Bernstein, Camus, Darwin, Dilthey, Dürrenmatt, Epikurosz, Feuerbach, Hegel, Huizinga, Husserl, Kaiser, Kant, Kierkegaard, Lucretius Carus, Lukács György, McLuhan, Martin Esslin, Ortega y Gasset, Sarte, Weiland).

Páskándi Géza Vendégsége a Korunk 1970. áprilisi számában jelent meg. A rendszerváltás után Zelei Miklós (1948–2021) továbbírta a művet. Egyetlen színház sem jelezte, hogy vállalkozna az „újratöltött” dráma bemutatására. Zelei azzal fordult hozzám: próbáljam erdélyi szószékhez juttatni „groteszknél is groteszkebb” alkotását. Sem Kolozsváron, sem Marosvásárhelyen nem jártam sikerrel. Ezért arra biztattam a szerzőt: írja meg a maga Vendégségének keletkezéstörténetét. Ez a munka Egy műalkotás dolgozni kezd címmel olvasható a Korunkban.[5]
Páskándi születésének 90. évfordulóján mind arra gondolok: végre közel kellene engednünk magunkhoz ezt a felfedezésre váró klasszikus életművet. Hogy bennünk dolgozhasson.