Gringo

Teljes erejéből fejbe rúgta. Az arca kellős közepébe. Pedig nem lett volna rá szükség, hisz eszméletlenül feküdt a padlón. Ő mégis. Száraz reccsenés hallatszott, Gringo feje furcsán kibicsaklott.

– Miért ölted meg, José? – kérdezte a társa.

– Nem akartam megölni, Pedro – válaszolta.

– Hiszen jól ismerted…!

– Igen, jól ismertem.

– Mennyi fagylaltot vásárolt nekünk gyerekkorunkban… mint minden kölyöknek itt az utcában…

– Igen, valóban rendes fickó volt…

– Most mégis megölted, José! Miért?

– Hagyj már békén, Pedro! Nem akartam megölni!

– Megölted, José! Miért rúgtad fejbe? Mi a fene ütött beléd?

– Nem tudom...

– Nem megegyeztünk? Ha baj van, én hátulról leütöm, te összekötözöd, betömjük a száját, elszedjük a pénzét, aztán lelépünk. Ez volt a terv. Erre te megölted!

– Hányszor mondjam, hogy nem akartam megölni! A feje éppen ott feküdt a lábam előtt, ennyi. Ösztönösen belerúgtam, akár váratlan helyzetben a labdába, a kapu előtt…

– Szép kis öngól, mondhatom. Most majd megnézhetjük magunkat!

– Mióta félsz te a rendőrségtől, Pedro? Jól tudod, hogy ha itt egy idegent megölnek, nem nyomoznak a tettes után. Holnap bejelentik, hogy autóbaleset áldozata lett, és kész. Nem nagy ügy, mindennapos. Ráadásul egy gringó. Még örülnek is neki! Úgy kell nekik, büdös imperialisták! Hagyjanak nekünk itt békét, Latin-Amerikában!

– Nem a rendőrségtől, az anyámtól félek, te félkegyelmű! A rendőrség tehetetlen, és nem is érdekli őket, mi történt, de az anyám az mindent kinyomoz. Hidd el nekem, megtalálja a tettest! Te is jól tudod, mennyire szerették a gringót az egész környéken. Nemcsak nekünk vásárolta a fagylaltot, de mindenkin segített. Orvos volt, ha nem is volt hivatalos engedélye, évtizedeken át sokakat meggyógyított. A kutyát se érdekli, élünk-e vagy elrohadunk itt, a favelákban, egyedül ő törődött velünk. Gondoskodásáért nem fogadott el semmit cserébe, kivéve, ha valamilyen növénykülönlegességet hoztak neki az esőerdőből. Emlékszel, mennyit tanítgatott minket a növények latin neveire…?

– És mi képtelenek voltunk azokat a hülye neveket megjegyezni…

– Igen, de rendületlenül hordtuk neki a gyomokat…

– Nem voltak azok rossz idők, te Pedro!

– Most megölted! Hogy magyarázod majd meg a környékbelieknek? Szerették!

– Dehogy szerették! Egy gringót? A pokolba velük! Nem szerették, csak szükségük volt rá. Ennyi.

– Igen, szükségük volt rá. Nélküle most el vannak veszve!

– Álljanak végre a saját lábukra az emberek. Magatehetetlen, barom csürhe!

– Úgy beszélsz, Pedro, mint az új elnök!

– Igaza van az elnöknek! Hát mi van itt?! Nekünk mindig az idegenek, a gringók mondják meg, mit tegyünk? Meg is érdemeljük, hogy megdögöljünk, ha semmire nem vagyunk képesek nélkülük…

– Miért rúgtad fejbe? Teljes erőből! Nem véletlenül tetted! Gyűlölted?

– Dehogy gyűlöltem! Miért gyűlöltem volna? Csak a feje pont ott hevert előttem a padlón…

– Ezt már hallottam…

– És eszembe jutott, mit mondott, amikor véletlenül ránk nyitotta az ajtót, és meglátta, hogy éppen kiraboljuk. Pontosabban csak engem látott meg… Csupán annyit szólt: Pont te, José? Miért? Ekkor te hátulról rávetetted magad, és leütötted. Pont te, José? Miért? Igen, te gringo! Pont én, José! Válaszoltam volna, ha lett volna kinek, de te időközben leütötted, és már eszméletlen volt. Hirtelen éreztem, hogy rám hárul a feladat, hogy mindannyiunk nevében szájon rúgjam! Ő, aki idejött hozzánk, és közöttünk letelepedett, azt hiszi, hogy jóságával lekenyerezhet minket? Azt képzeli, hogy tolakodó kérdéseire adósai vagyunk a válaszokkal?! Azt képzeli, hogy megleckéztethet, kioktathat, megváltoztathat minket? Azt hiszi, hogy...

– Ezért rúgtál, José? Ezért ölted meg?

– Rúgtam, Pedro, mert rúgnom kellett…