A ló a kertben

A ló beszökött a kertbe, és épp Alma bazsalikomjából lakmározott. Pont a bazsalikomot nézte ki magának. Második emeleti hálószobájának ablaka elé állított székéből a beteg Alma csak nézte, nézte a lovat – és semmit sem tehetett a pusztítás ellen. Mondta a férjének, Pietrónak, hogy ne vegye meg az állatot, ám ő azt felelte, már egy hónapja csak erről álmodott: egy lóról – fehérről, szárnyakkal. Amikor tudomást szerzett erről a rozoga példányról, amelyet eladásra kínáltak egy közeli farmon, megvásárolta, és hazavitte, hogy majd ő meggyógyítgatja. Nem volt istállójuk, még csak pajtájuk sem, Pietro pedig nem volt hajlandó a használaton kívüli kápolnában tartani a lovat, hiszen annyi munkát fektetett a helyreállításába. Így inkább a kocsifelhajtó melletti olajfához kötözte szánalomra méltó szerzeményét. Miután az utolsó csomónyi fűszálat is lerágta a fa körül, a szürke szörnyeteg – hiszen fehérnek a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető – kiszabadult, és bicegve féktelen rombolásba kezdett Alma kertjében.
Hol volt mindeközben Pietro? Alma többször is szólította. Ám csak a gesztenyefába kapaszkodó szél felelt neki. A háztól nem messze egy traktor berregett kíméletlenül. Galád szomszédjuk, Giovanni Santi épp a mezőt és a szőlőt szántotta. Szeptember vége felé járt; az aratáshoz még túl korán volt, a vetéshez pedig túl késő. Santi ennek ellenére minden egyes nap kijött, hogy rozsdás traktorával kínozza a földet, és megfájdítsa Alma fejét.
Pietrónak közölnie kellett volna Almával, hogy dolga van, és elmegy, de mostanában kerülte őt. Megrettent attól, amiket a nő mondott neki. Harminc évig megállás nélkül együtt nevettek és vitáztak, egy ágyon osztoztak, ugyanabban az építészirodában dolgoztak, és folyamatosan költözködtek – mindezek után ez a mostani, közöttük feszülő csend olyan volt, mintha csak magányosan zuhantak volna le valahonnan nagyon magasról. Nem sokkal azután, hogy Rómából kiköltöztek egy Firenze melletti falucska szélére, a betegség elkezdte felemészteni Almát. Csupán ötvenkét éves volt. Mindössze pár órával azután, hogy először ágyazott meg kettejüknek a villában – pedig ennek örömteli eseménynek kellett volna lennie mindkettőjük számára –, elfordult Pietrótól, és lefeküdt, hogy szundítson egyet. Aztán újra. És újra. Mára az álmaiban élt. Megpróbálta elmagyarázni Pietrónak, hogy ezekben az álmokban a jelen és a jövendő közötti határ mostanra olyan vékonnyá lett, akár egy függöny, amely szinte áttetszővé válik a fényben, és átadja magát a szélnek. Készen állt arra, hogy átlebegjen a másik oldalra, és feloldódjon az édes megkönnyebbülésben, csak még nem tudta, hogyan tehetné.

A ló felemelte foszladozott farkát, és pottyantott egyet. Az ürüléklabdacs a kerti ösvényre hullott, aztán még egy, majd még egy. Már csak egy szál bazsalikom maradt. Egyetlen egy, és az is a ló fogai között remegett, amint az állat teste megfeszült, ahogyan a dolgát végezte. Alma kertészkedés címszóval tett erőfeszítései megbuktak. A rovarok elpusztították a római otthonukból áthozott rózsákat, a saláta pedig elszáradt. Alig egy évvel ezelőtt, amikor még a régi önmaga volt, feláshatta volna a kertet, leszúrhatta volna a kerítésoszlopokat Pietróval, és elültethette volna azokat a fügefákat, amelyekre mindig is vágyott. Semmiféle ostoba ló nem mert volna belépni a birtokára.
Mielőtt megvásárolták a házat, a kert sok-sok éven át állt elhagyatva, akárcsak új otthonuk, egy papi villa egyik szárnya, amelyben több mint száz éve nem lakott senki. A villa másik szárnya egy gazdáé, Giovanni Santié volt. Az egész birtok a Santi család tulajdonába tartozott, amióta a két ház szívét képező középkori templomot bezárták. Santi arra számított, hogy az egyházmegye egy nap az egész házat ráíratja majd, még akkor is, ha tervei szerint a kápolnát átadta volna az enyészetnek, de a helyi plébániának szüksége volt a pénzre. Pietro ügyes húzása, miszerint megígérte, hogy felújítja a templomot, hogy az odavonzza a turistákat, célt ért. Azzal érvelt, hogy kiváltképp az amerikaiak biztosan jó pénzt fizetnének azért, hogy felnézhessenek a kápolna szerény kupolájába, és láthassák a mindenféle szentekről készült festményeket, akiknek a nevét Anna nem is tudta. Így végül Santi beleegyezése, sőt tudta nélkül a helyi egyházmegye eladta a kápolnát, a déli szárnyat és a kis kertet Pietrónak és Almának. Santiban forrt a düh, akárhányszor csak megpillantotta a két betolakodót. Rendszeresen elállta a közös kocsibehajtójukat a traktorjával, és hagyta, hogy a kutyái egész éjjel ugassanak – láthatóan eltökélte magában, hogy kifüstöli a rómaiakat a birtokról.
Alma hallotta, hogy a traktor most is a feljárón közeleg, ahol aztán Santi egy óráig járatja majd mindenféle ok nélkül, csakis az ő bosszantásukra. Pietro nem adta fel. Alma viszont úgy érezte, nem éri meg a veszekedést, és próbálta elengedni a dolgot.
Előző éjszaka, ahogyan egyedül feküdt az ágyában, és altatókkal terhes álmában lebegett, egyszer csak forró fehér fény áradt szét a fejében. Azt hitte, eljött az idő. Hogy most meghal, és készen is állt rá. Ám hirtelen olyan melegnek érezte a fejét, mintha ezernyi véreret forraltak volna benne a megpattanásig. A tűz a torkán keresztül a szívébe szökött. A sötétben alig kapott levegőt. Amikor felébredt, tudta, hogy a fájdalmat a szomorúsága gerjesztette: sajnálta, hogy itt kell hagynia Pietrót és a vidéken töltendő nyugdíjas éveiket, amit annyit tervezgettek. Az éjszaka további részében nem merte lehunyni a szemét. Nem akarta, hogy a bánat szította tűz okozza a halálát – nem így szeretett volna elmenni. Reggel zaklatottan feküdt az ágyában, nem tudott pihenni. Végül a félelem kizavarta az ágyból, és elbotorkált az ablak elé állított székéhez. Szörnyű álma előtt Pietro fölé hajolt munkától piszkos arcával, és bevallotta, hogy csodáért imádkozott a kápolnában. Pedig azelőtt sohasem imádkozott! Rendbe jön majd, mondta Almának. Isten meg fogja menteni. Mély, magabiztos hangon mondta mindezt, de közben nem nézett sem a szemébe, sem pedig a gyógyíthatatlanul véznára satnyult végtagjaira. Azt mondta, jöjjön le ő is a kápolnába, és nézze meg maga. Alma nem felelt, majd miután a férfi kiment, és becsukta maga mögött az ajtót, a magány könnyei kerítették hatalmukba.
– Tűnj el! – üvöltötte oda a lónak.
Az állat foltos farát Alma felé fordítva buzgón nekilátott az öreg, sűrű jázminbokornak, amely már beköltözésükkor is itt állt a kertben. Virágok hullottak az elburjánzott fűre. Almában forrt a düh. Pietro után kiáltott.
Egy kézifűrész sikoltása volt a válasz. Pietro ismét a kápolnában dolgozott.
Miután a fűrész elhallgatott, a levegőt a kápolna falán fészkelő, kisegerekként kucorgó fecskék vidám csivitelése töltötte meg. A madarak hangját természetesen hamarosan a traktorja motorját bőgető Santi törte meg. A fecskék buzgólkodását Alma szinte gúnyolódásnak érezte. Hamarosan örvénylő felhőbe gyűlve elindulnak, hogy visszatérjenek Afrikába, téli otthonukba. Rettegett a néma űrtől, amelyet maguk után hagynak majd. Megvizsgálta fájós térdén nyugvó sovány kezét. Az ujjízületei megdagadtak. Mindig is erős, csinos nő volt; a betegségének szürreális mivolta, a gyógyszerek mellékhatásai és mindazok a torzulások, amelyeket mára a tükörbe nézve látott, összezavarták. Az előző éjszaka, amikor Pietro tagadta, hogy Alma haldokolna, a nő így felelt: „Nézz csak rám.” Ám ő nem nézett a szemébe, hanem inkább azt ecsetelte, hogy a haja még dúsabb is, mint régen volt, ha nem is hullámos, mint egykor, és az arca még most is rózsás. Összekeveri az öregedést a betegséggel, erősködött a férje. Pietro is öregedett. Reggelente néha fájt a háta, az egyik válla közvényes volt, de kávéfőzés közben mindig fütyörészett. Mindennek tetejébe pedig még mindig hozzátörleszkedett éjjelente. 
És vett egy lovat. De minek? Hogy felváltva elvigyék egy körre?
A szörnyeteg a jázminbokrot rágcsálta a napsütésben, egyik hátsó lábáról a másikra állva. Alma még azt sem kérdezte meg Pietrótól, hogy hím-e, vagy nőstény, csődör avagy herélt. Mindenesetre öreg ló volt. Csontos válla úgy állt ki a hátából, mint valami csonka szárny – nem volt épp az a szépséges Pegazus, amilyet Pietro szeretett volna.
Alma feltolta magát a székből, és kihajolt az ablakon. Az erőfeszítéstől remegni kezdett.
– Te! Te ló! Nézz rám!
Az állat felemelte a fejét, felé fordult, és opálos szemével rátekintett. Jesszusom, ráadásul még vak is?! De a szemüvege nélkül Alma nem tudta volna mindezt hitelt érdemlően megállapítani, az pedig a szoba másik végében volt. Nevetett a helyzet képtelenségén, hogy ekkora távolságból próbálják ők ketten megnézni a másikat maguknak. A ló vészjósló tekintettel rágcsálta a virágot, mintha csak gúnyolódna rajta. Alma előrehajolt terebélyes hálóingében, amelyre ráfért volna már egy mosás. Valaki mindkettőjüket megszabadíthatná már a szenvedéseiktől. A sarokban egy fegyver állt; egy puska, amelyet a háztetőn tömegével üldögélő galambok elzavarására használtak. Alma tudta, hogyan kell bánni vele.
Először a szemüvegéért ment, majd a puskáért. Felemelte a sima faburkolatú, fémcsövű fegyvert. Ahogyan visszasétált vele az ablakhoz, a karja sajgott a puska súlya alatt. Lő egyet a levegőbe, a ló feje fölé, ahogyan Pietro a galambokkal szokta, az majd kizavarja a kertből. De mire az ablakkeretnek támasztotta a puskát, és visszaereszkedett a székébe, a lovat már sehol sem látta. A kert üresnek tűnt, teljes volt a pusztítás. Ki fogja most helyrehozni?
A feljárón Santi gyerekes módon úgy bőgette a traktor motorját, mintha az valami sportkocsi lenne; a hangja visszaverődött a ház faláról. Bárcsak ráfoghatná a fegyvert. A traktor visítását és csikorgását hirtelen átható üvöltés harsogta túl. A mogorva szomszéd kiabálni kezdett. Goromba egy ember volt. Mindig kiabált. Valaki visszakiabált neki. Pietro lehetett? Veszekedtek valamin, de hogy min, azt Alma nem tudta kivenni. 
Elvonszolta magát az ajtóig, a puskával a kezében, majd lassan, nehézkesen lement a lépcsőn. Napok óta nem volt lent. Beleizzadt az erőfeszítésbe. A combizma megfeszült, ahogyan maga után vonszolta a hálóingét a kőlépcsőn. Fénysugarak hatoltak a szemébe. Sötét ház volt, vastag fehér falakkal, amelyek mindig hűvösek voltak, mint a tengerpart homokja éjjel. Bárcsak több ideje lett volna teljes szívéből megszeretni ezt a házat! Bárcsak fiatalabb korukban költöztek volna ide! A papucsa lazán lógott a lábán, mert nem akart lehajolni, hogy rendesen belebújjon. Néhány évvel ezelőtt még lobogó hajjal száguldott volna le ezen a lépcsőn. Mennyire hiányzott neki egykori, élettel teli énje! Pietróval egyszer, még a római otthonukban a háztetőn táncoltak. Hogy forgott ide-oda, ahogyan fehér ruhája a város felett lebegett! Az a nő, az a kifinomult római asszony egyszerűen odaállt volna Giovanni Santi elé, és megmondja neki, hogy márpedig ő meg Pietro sosem fognak elköltözni innen. Így ahelyett, hogy a következő száz évben emiatt duzzogna, mint valami csecsemő, megpróbálhatná a dolgok jó oldalát nézni. Gondoljon csak arra, mennyi turistát vonzanak majd ide neki. Több bort el fog tudni adni, ha együttműködik az új szomszédaival.
Pietro egyre szitkozódott. A traktor pöfögött párat, majd leállt. A hirtelen beállt csendben a két férfi hangja még hangosabbnak tűnt. Alma kilépett a kertbe. A bekerített udvaron fújt a szél, perzselte a bőrét. Az orvosok azt mondták, túlzott érzékenysége szokatlan, de hát kiszámíthatatlan betegség ez. Lehet, hogy Alma elméjét jobban megviselték a kezelések és a gyógyszerek, mint az megszokott. Rejtélyes eset volt az övé, amelyet egyszerűen nem tudtak megoldani – akár egy keresztrejtvény, amely megfejtetlenül a szemétben landol.
A fal túloldaláról Pietro hangját hallotta.
– Szándékosan csinálta! Meg is ölhetném!

Alma kinyitotta a kaput, és kilépett a kocsifeljáróra. A ló a murván feküdt; bordái és csípőcsontja körül hatalmas test terpeszkedett. Herélt volt, Anna innen már látta. A traktor forró volt, benzinszagot árasztott, kerekét pedig sár borította. Santi elütötte vele a lovat. Nekiment a heréltnek. A kápolna két elülső, betéglázott ablaka – Pietrónak mindeddig nem sikerült kifeszegetnie a köveket az ablaknyílásból – vak nemtörődömséggel szemlélte a véres jelenetet.
Pietro megragadta Giovanni Santit a nyakánál fogva, és nagy, ápolt kezével rázni kezdte. A szomszéd feje új bukdácsolt fel-le, akár egy játékbabáé. Pietro, aki sosem veszítette el a fejét, illetve csakis a lehető leggyengédebben nyúlt hozzá bárkihez, készen állt arra, hogy elpusztítsa egy embertársát. Alma szemét ellepték a könnyek. Ez miatta volt; amiatt, hogy ő képtelen jobban lenni. Pietro olyan megszállottan vágyakozott arra, hogy Alma meggyógyuljon, hogy beleroppant a lelke. Alma azt gyanította, hogy már hónapok óta érte imádkozik, bár titkolja előtte. Mindig azt hangoztatta, hogy Isten a szegények fantazmagóriája, ám megváltozott a véleménye, amikor tudatosult benne, hogy elveszítheti a feleségét.
Alma odament a lóhoz. Az állat fájdalomtól kitágult pupillájában tükröződött az ég kékje. Fehér, izmos lábai térdben behajoltak, mintha futna. Hegek borították, de erős lábak voltak. A patája úgy ragyogott, mintha kifényesítették volna. Rézszínű sörénye szétterült a földön. Törött bordáitól eltekintve teljesen egészségesnek tűnt; messze nem az a rozoga teremtmény volt, amelyet korábban az ablakból látott. Alma leguggolt, és a ló szinte emberszerű pofájára tette a kezét. Nehezen lélegzett; olyan hangot adott, akár egy pumpa, amelyből szökik a levegő. Elég közel volt hozzá ahhoz, hogy belenézhessen az állat riadt, meleg szemébe, az pedig az övébe. Együttérzése jeléül Alma is vett egy nagy levegőt, fájdalomtól kínozva szívta be a tüdejébe.
A levegőben jázmin, bazsalikom és a ló szájából csordogáló vér szaga terjengett, mámorító illatuk megtöltötte Alma tüdejét, akárhányszor levegőt vett. Zöld, fehér és piros nedves, megrágott elegye. A ló foga közül jázminok lógtak ki – egy-egy virág még ép volt. Korábban Almát taszította volna egy haldokló ló és a szájából kihulló, pépesre rágott növények látványa, most azonban letette a puskát, és megsimogatta az állatot, úgy, ahogyan ő vágyott rá, hogy megsimogassák: úgy, hogy közben senki sem mondogatja neki, hogy igyekezzen már, és gyógyuljon meg, vagy épp fejezze már be, és haljon meg végre.
Alma egyre a lovat simogatta; nem kapta el a pillantását, és nem is próbált meg felállni, holott a guggolás miatt a csípője már remegett a fájdalomtól. Láthatóan semmi más nem számított most neki, csakis a ló. Még a két férfi veszekedése sem érdekelte. Próbálta megkeresni az állat szenvedésének okát, és ahogyan a gerincére, a két válla közé tette a kezét, érezte, hogy a csont elmozdult a helyéről. Eltört, amikor a traktor nekiment. A ló csontjainak peremén nyugtatta a kezét. A gerincoszlop dudorai az érintése nyomán mintha puhává, cseppfolyóssá változtak és kiemelkedtek volna a vékony, sápadt bőr alól.

– Ne, kedvesem – mondta Pietro, és próbálta elhúzni őt onnan.
De ő lerázta a férje kezét. A férfi olyan megszállottan próbálta megmenteni őt, hogy észre sem vett semmit.
Alma szeme előtt foltok és pöttyök úszkáltak.
– Szárnyak! – mondta.
Két pamacsnyi fehér, nedves toll nyomakodott ki a bőr alól a ló vállai között. Egyre növekedtek, majd szétterültek, és nedves vitorlaként ragyogtak a késő délutáni fényben. Mielőtt még a tollak megszáradtak volna, a ló háta megfeszült, mint aki felemelkedni készül. Alma próbálta megértetni vele, hogy még nyugton kell maradnia. A szárnyai még nem állnak készen. Küzdelmében a ló nedves orrát és száját Alma nyakának támasztotta, a nőnek pedig ebben a pillanatban tágra nyílt a szíve. Bárcsak a karjába vehetné, mint egy beteg gyermeket, és magával vihetné! Bárcsak együtt alhatna vele, amíg készen nem áll a repülésre! Cirógatni kezdte, és addig rendezgette nedves tollait, amíg a ló szájából csordogáló vérben nyüzsögni nem kezdtek a legyek. Alma türelmesen várt, amíg a ló utoljára le nem hunyta a szemét.
Amikor a templom délutáni árnyéka rájuk vetült, és Alma vacogni kezdett, Pietro felsegítette. Ott álltak ketten, kart karba öltve, szertartásosan, mint hosszú évekkel azelőtt, az esküvőjük napján, amikor még mindketten fiatalok voltak, és semmitől sem féltek. Pietro csodálkozva érintette meg a felesége haját, majd mutatott neki egy tincset. Teljesen fehér volt. Pietro ekkor értette meg, hogy Alma sosem lesz többé ugyanolyan, mint volt. Eljárt felettük az idő, miközben együtt végigtáncolták az életüket. A halál mostantól méltósággal ott lakozik majd benne még egy napig, egy évig vagy talán még tovább. Nekik pedig hagyniuk kell számára egy kis teret, hogy ne rombolja le mindazt, amit együtt megteremtettek maguknak.
Végignézték, amint Giovanni Santi, akinek mostanára lekopott a harag az arcáról, egy kötelet hurkol az elpusztult állatra, majd azt a traktor végéhez köti. Alma immár azt a náluk jóval idősebb, gyakorlatias parasztembert látta benne, aki nap mint nap ott dolgozik a kápolna előtt, ahogyan a családja generációk óta tette. Santi zord hangon elnézést kért óvatlanságáért, és megígérte, hogy megtéríti a kárukat. Nem látta a lovat, ahogyan tolatni kezdett, csak amikor már túl késő volt. Azt mondta, elvontatja a dögöt a mezőre, valahova, ahol el tudja ásni.
Ahogyan elindult végig az úton, a gazdák, akik előtt elhaladt, letették a szerszámaikat, és előrébb léptek, hogy el ne mulasszák a furcsa látványt, amint Santi közeleg a kis kápolna felől az ősrégi traktorján, és egy öreg ló mozdulatlan testét húzza maga után; egy döglött lóét, uszályként lebegő, csodálatos szárnyakkal. Amikor feltámadt a szél, és meglobogtatta az olajfák és a szőlőtőkék leveleit, a ló szárnyai finoman megemelkedtek, mintha arra készülne, hogy felegyenesedjen, és messze szálljon innen.