„Madách sokkal inkább volt kiforrott gondolkodó, mint író-őstehetség”

„A kétségtelen siker ellenére Madách kívülálló maradt, s a Tragédián kívül nem termett számára babér, a Tragédia nem nyitotta meg számára a kapukat. Sem egyéb műveinek megjelenéséhez, sem az irodalmi elismeréshez. Az outsidert a műhelyek kíméletlenül egyműves szerzőnek nyilvánították, többi művét feledésre ítélték, s ezzel kimondva-kimondatlanul Az ember tragédiáját véletlen kiugrásnak, szerencsés találatnak minősítették (…) Pedig Madách Imre nem elégedett meg a Tragédia sikerével: mind annak megjelenése előtt, mind utána próbálkozott más művekkel is a kor közönsége elé lépni (…) Madáchról szóló írásaim újragondolásával azt szeretném bizonyítani, hogy bár Az ember tragédiája kétségtelenül a főmű, s helye vitathatatlan a magyar irodalmi kánonban – a Madách-életmű egészének ott kell lennie legfontosabb irodalmi ismereteink között, magyar irodalmi műveltségünk, Az ember tragédiája igazi beépülése a kultúránkba csakis az egész Madách-életmű megismerése által lehet teljes és eredményes” – fogalmazta meg Bene Kálmán 2007-ben megjelent, Madách-filológia című kötetében. A Madách Irodalmi Társaság tevékenységének és Bene Kálmán több évtizedes kutatói munkásságának az egyik legfontosabb célkitűzése, hogy lerombolja az egyműves szerző mítoszát, ami a mai napig sokak fejében létezik Madách Imrével kapcsolatban. 2023-ban születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, így az alkalom adott, hogy a Tragédián túl körbejárjuk kicsit Madách életét, művészetét.

– A beszélgetésünkre készülve szerettem volna feleleveníteni kicsit a Madáchcsal kapcsolatos ismereteimet. Két forráshoz nyúltam. Elsőként – hova máshova, mint – a középiskolás, 11. osztályos irodalom tankönyvemhez, ami azért tartogatott érdekes tényeket. A későbbiekben erre még visszatérünk. A másik forrásom Andor Csaba Madách-életrajza, A siker éve: 1861. Izgalmas, olvasmányos kötet ez, a legapróbb mozzanatokig végigvezet Madách Imre életének fontos állomásain. Kezdve a történet legelején. A születésének dátumánál. 1823. január 20 vagy 21? Andor Csaba úgy véli, inkább az előbbi…

– Meglehet, hogy igaza van Csabának, de az tény, hogy abban az időben az anyakönyvezés még nem igen működött. Sok függött az egyháztól, ahová a család tartozott, hogy mikor tartották a keresztelőket. Hogy éppen körzetileg melyik nagyvároshoz tartozott az a kis település, tanyavilág, ahol gyermek született. Ha csak a saját születési anyakönyvemből indulok ki: Kiskunhalas szerepel rajta születési helyként, pedig egészen 2022-ig nem is jártam ott soha. Madách esetében én a január 21-nél maradnék, ez a bizonyított.

– Madách korán megtapasztalta a halállal való találkozást, hiszen alig 11 éves korában elvesztette édesapját, megélte az 1831-es pusztító kolerajárványt, ráadásul szívbajjal, köszvénnyel is küzdött gyerekkorától. Az irány, amelyet követnie kellett, már a kezdetektől fogva kijelölődött számára, hiszen a legidősebb gyermek jogán ő volt a sztregovai birtok örököse. Egyenes út a jogi pálya felé, hogy aztán hivatalt vállalhasson. A halállal, a betegségekkel való együttélés és az előre elrendeltetett pálya mellé hogyan szivárgott be mégis az írás, az irodalom, s hogyan hatottak ezek a tényezők a személyiségére?

– Rendkívül érdeklődő ember volt, aki a kor adottságaihoz képest magas képzést kapott, elsősorban magántanítóktól. Foglalkozott vele gyerekkorában egy francia kisasszony, bizonyos Ité Nina, akiről humoros karikatúrákat rajzolt. Mindig úgy képzeltem el Ninát, mint Mikszáthnál A Szent Péter esernyőjében Veronka francia nevelőnőjét. Minden nehézség ellenére Madách életében sok vidámság volt, nem tették búval béleltté a betegségei. Olvasott, nyelveket tanult, tudott tótul, németül, franciául, angolul. A családban szinte majdnem mindig németül beszéltek. Nagyon sokoldalú, önmagát képző ember volt, ami becsülendő. Vívott, úszott, és még a faesztergálás mesterségét is elsajátította pusztán hobbiból. Na meg azért is, mert a kor elvárása volt, hogy a fizikai munkával is megismerkedjenek a fiatalok, ne csak a szellemivel, mert ki tudja mikor jön jókor az a tudás. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva tudta, ő örökli majd a birtokot, legendásan rossz gazda volt, sosem volt sikerélménye a gazdálkodásban később sem. Egyetemi évei alatt került be egy olyan társaságba, ahol művelték az írást. Lónyay Menyhért, a későbbi miniszterelnök, s nagy szerelmének, Etelkának a bátyja, évfolyamtársa volt. Irodalmi köröket hoztak létre, olyan kézírásos lapokat szerveztek maguknak, mint a Literaturai Kevercs vagy a Mixtura. Végig nagyra becsülte Tompa Mihályt, Bajza Józsefet, Garay Jánost és a koraromantikus szentimentális lírát, amelyben alkottak. Így került a látókörébe az írás, az irodalom.

– Milyen költő volt Madách Imre?

– Nem volt őstehetség, ellenben gondolatgazdag és szorgalmas. Kezdetben mondhatni önképzőköri költő volt. Aki úgy véli, verstanilag Madách költeményei nincsenek rendben, annak nincs igaza. Kínosan precízen ügyelt ugyanis a ritmusra, a verselésre. Hajlamos volt egy-egy szövegét többször újra elővenni, és addig javítgatni, amíg rendbe nem teszi a jambikus sorokat. Ezek a javítgatások, széljegyzetek a kéziratokban megnehezítették a kutatók életét. Ráadásul irdatlan sok probléma volt ilyen szempontból a különböző kiadásokkal, sokat rontottak a félreolvasások az értelmezésen. Ezt akkor vettük észre, amikor a Madách Irodalmi Társasággal 3 kötetben megjelentettük a költeményeit. Sok a félreolvasás. „Atlasszá lettem, titkod a világ” – írja, ami egy gyönyörű antik utalás egy szerelmes versben. De nem minden kiadásban így szerepel. Egy zseninek a szövegeit illő lenne minél pontosabban visszaadni. Madách zseni volt, csak éppen kívül esett az irodalmi műhelyeken, ezért nem mindig a megfelelő helyen kezelték a Tragédia mellett egyéb műveit.

– Létezik olyan Madách-mű, ahol lehetőségük nyílt összehasonlítani a különböző időben keletkezett kéziratokat?

– Hogyne. A Csák végnapjai című drámájának például három kézirata is létezik. 1843 márciusára, a Magyar Tudományos Akadémia dráma-pályázatára készült el az első, de a ’60-as évek elején újra elővette, és javítgatni kezdte. A kézirattárban pedig találtunk egy harmadik verziót is. Így végigkövethető, hogyan változott az írói stílusa a kezdetektől fogva. A fiatalkori és az érett alkotót is megismerhetjük, ha elmerülünk ezekben a kéziratokban.

– Térjünk vissza a már említett középiskolás irodalmi tankönyvemre, amelyben kiemelt helyen, Madách életrajza mellett, közvetlenül a portréja alatt Németh G. Béla irodalomtörténész szavait olvashatta a „kisdiák”. Így szól: „Madách bár meglehetősen sok művet írt, lényegében mégis egykönyvű szerző, Az ember tragédiája című drámai költemény szerzője. Többi, más műfajú művei elsősorban eszközöknek számíthatnak ez egy keletkezésének és jelentésének magyarázatához.” Ismerve Bene Kálmán kutatásait, nagyon kíváncsi vagyok, mi a véleménye erről a gondolatról

– Bár alapvetően nagyra tartom Németh G. Bélát, ezzel a mondatával nem értek egyet. Kétlem, hogy akár a Faustot értelmezni lehetne anélkül, hogy ismernénk Goethe költészetét, vagy éppen a Vándor éji dalát. Meggyőződésem, hogy Madáchtól A civilizátort középiskolában is olvastatni kellene, és még élveznék is a diákok. Mert az valójában nem más, mint a Tragédiának a persziflázsa. Sok madáchi kérdés nagyon szellemesen van benne megválaszolva. Általa könnyebben megérthető lenne a Bach-korszak. De az a tény is szomorú, hogy évtizedekig nem létezett elfogadható sorozat, amely Madách valamennyi művét tartalmazná. 1942-ben Halász Gábor adta ki az első olyan Madách összes-kötetet, ami többé-kevésbé pontos, de azóta már a kutatások új nézőpontokat is feltártak. Éppen ezért tartottuk fontosnak a Madách Irodalmi Társaságban, hogy kiadjuk a műveit. Külön a drámáit, a lírai költeményeit, a Tragédiának egy olyan változatát, amelyben a különböző kiadások közötti különbségekre is fölhívtuk a figyelmet. Komoly vitám volt Kerényi Ferenccel arról, hogy a Szász Károlynak tulajdonított József császár valójában Madách műve-e. Ha beleolvasunk, rögtön látjuk, hogy milyen párhuzamok vannak benne a Tragédiával, a Mózessel… Szembeötlő madáchi vonások rajzolódnak ki benne. S ha elfogadjuk azt az elméletet, hogy a József császár valójában Madách munkája, akkor tulajdonképpen kapunk egy folytatást, egy továbbfejlesztést a Tragédiához. Mindent összevetve: bőven akadnak jelentős Madách-művek Az ember tragédiáján túl is.

– Az imént említett, József császár című dráma történetéről, s hogy valójában kinek a műve is az, egy egész kötet született az Ön tollából…

– Valóban. József császár. Madách Imre utolsó drámája? címmel jelent meg 2003-ban. Izgalmas történet ez, ugyanis a műhelyek, a tudomány ezt az 1863. évi karácsonyi pályázatra beadott művet Szász Károly alkotásának fogadja el, aki ugyan műfordítónak igen kiváló volt, de drámaíróként és költőként nem ért el nagy sikereket. Éppen ezért senki nem volt kíváncsi erre a drámára, a feledés homályába veszett. Pedig fontos lenne beszélni róla.

– Ezen a ponton muszáj megkérdeznem: hogyan kezdett el Madáchcsal foglalkozni?

– 17 éves voltam, amikor indítottak egy országos tanulmányi versenyt Az ember tragédiája mai szemmel címmel. Írtam erre egy dolgozatot, ami bekerült az OKTV döntőjébe. Csakhogy, amikor elő kellett volna adnom a fővárosban, megijedtem. Nem sikerült, nem értem el helyezést. Dr. Kordé Imre, nagyon kedves tanárom, osztályfőnököm – francia-magyar szakos pedagógus – azon a nyáron hunyt el. 36 éves volt, és agydaganatot diagnosztizáltak nála. Elkezdték suttogni, hogy talán nem is én írtam a dolgozatot, hanem Kordé, hiszen mindig is a kedvence voltam. Elhatároztam, hogy bebizonyítom, hogy önálló gondolataim vannak. Írtam egy második dolgozatot, ezúttal Brecht anyaábrázolásáról a drámáiban. Ezzel a dolgozattal már 6. helyezést értem el. Fölvételt nyertem az egyetem bölcsészkarára, magyar-német szakra. Két éven belül visszatértem Madáchhoz. Adott volt, hogy ezt kell tennem, hiszen Horváth Károly, neves Madách-kutató akkor a JATE Magyar Irodalom tanszékének a vezetője volt. Nála szakdolgoztam. Majd a Csák végnapjaival kezdtem el foglalkozni, 1973-ban pedig universitas doktori címet szereztem. Így kezdődött Madáchcsal a történetem, és folytatódott egész életemben.

– Már sokszor emlegettük, de beszéljünk még arról, mi a küldetése az Andor Csaba és Grosschmidt Péter kezdeményezésére az 1990-es évek elején szerveződött Madách Irodalmi Társaságnak?

– Már megalakulásakor is két fő pillérre támaszkodott, két fő célkitűzése volt a társaságnak. Az első, hogy különböző szimpóziumok szervezésével óvjuk és őrizzük Madách emlékét, bemutassuk a vele kapcsolatos kutatásokat. A másik, hogy valamennyi művét összegyűjtsük és kiadjuk. Ez utóbbi még mindig nem valósult meg maradéktalanul. Kerényi Ferenc neves Madách-kutató egy kicsit mindig lenézte a társaság munkáját, mert vannak benne amatőrök. De szerintem ez nem ront az értékén. Csabával mindig úgy gondoltuk, ha csak nem ír valaki teljes sületlenségeket, akkor megjelentetjük. Mert minden kutatás egy új nézőpontot jelent, ami izgalmas, új információkkal szolgálhat.

Bene Kálmán, Gréczi-Zsoldos Enikő és Andor Csaba egy Madách Szimpóziumon

– Lehet egy harmadik célkitűzésként tekinteni arra, hogy rácáfoljanak a „Madách mint egyműves szerző” mítoszra?

– Az tény, hogy saját munkásságomban mindig is erre törekedtem. Vannak irodalomtörténészek, akik azt sugallták, hogy ha egy szerzőnek van egy kiemelkedő, meghatározó főműve, akkor már mással nem is kell foglalkozni. Mi igyekszünk bebizonyítani, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Madách sokkal inkább volt kiforrott gondolkodó, mint író-őstehetség. Vékony réteg az, aki Madáchot olvas, és ha olvas, akkor is leginkább a Tragédiát. Pedig – ahogy már említettem – A civilizátort például mindenkinek érdemes volna kézbe venni.

– Érezték a kortársak, hogy Az ember tragédiája korszakalkotó mű lesz, vagy beazonosítható egy fordulópont, amikor elkezdtek így tekinteni rá?

– Arany úgy fogalmazott, ez az első olyan mű, ami önálló irányt mutat Petőfi óta. Sokat segített a megítélésén, hogy Arany elfogadta, méltatta. Ahogyan Paulay Ede érdemei is elévülhetetlenek azzal, hogy 1883. szeptember 21-én színpadra állította a Tragédiát a Nemzeti Színházban. Elképzelések már korábban is voltak, hogy hogyan kellene színre vinni. Molnár György, a Budai Népszínház igazgatója nagyszabású, látványos tervekkel állt elő a ’60-as években, amelyek végül nem valósultak meg. A kiegyezés időszakában kissé elfelejtődött a mű, a nagyszabású Paulay-féle előadással azonban újra a figyelem középpontjába került. Tény, hogy egy filozófiában ennyire gazdag művet csak valamelyest lecsupaszítva lehet feldolgozni. Egyes feldolgozások mellé is lőttek. Talán szerencsésebb lenne az újraértelmezések esetében hozzátenni: Madách Imre nyomán írta és rendezte XY. De időről időre foglalkoznak vele, újragondolják, így a Madách-kultusz fennmarad.

– Szeged a Madách-kutatások egyik meghatározó központja lett, holott, ha jól tudom magának Madáchnak nem sok köze volt a városhoz…

− Mondhatjuk, majdhogynem semmi. Egyszer minden bizonnyal járt itt fivérével, Madách Károllyal együtt 1850 februárjában. Ehhez a látogatásához is tragikus események kötődnek, ugyanis meggyilkolt nővérük hagyatékának ügyét kellett intézniük. Madách Mária, férje, Balogh Károly, valamint a nő első házasságából született fia, Huszár József ugyanis 1849 augusztusában Marosszlatinánál román rablógyilkosok áldozatává lettek. Ezen szomorú apropóból érkeztek a Madách-fivérek Szegedre. De a szegedieket érdekli Madách, a szellemi jelentősége vitathatatlan.  A Madách Irodalmi Társaság pedig gondoskodik róla, hogy a szimpóziumok alkalmával összesűrűsödjenek itt az aktuális kutatások, s egy kicsit minden Madáchról szóljon.

– Legyen így továbbra is. Köszönöm a beszélgetést!