„Vagány magány”
Vannak kitüntetetten szép pillanatok a recenzens életében, amikor az olvasott versek hatására úgy érzi, jó újra- és újradefiniálni a versek fogalmát, hiszen az, amiről írni készül, korábbi eszközeivel már nem vagy nem úgy fogható át számára. L. Móger Tímea új verseskötetének olvasása ilyen momentum.
A Délvidéken, Doroszlón élő és alkotó költő immár ötödik kötetével is folytatja a tőle már ismert versalkotást. Azon a tömör és szó szerint szavakból épített versnyelven, amelynek fontos megszületési helyszíne, a nyugat-bácskai szórványtelepülés: „…témáit, alkotótevékenységét alapvetően meghatározza a hely, a táj, ahol él, a közösség, amelynek tevékeny tagja.”
A kötet harmincöt költeménye négy ciklusra tagolódik. Vegyük először röviden górcső alá a ciklusokat! Amíg a Karanténvilágok verseinek zárt légköre az alkotó szubjektum számára éppen elegendő alkotó időt ad, az „öreg lelkű tájban” élő lírai én ambivalenciája szinte programadó tételt fogalmaz meg a Móger-versekben: „Hazamennék / De itthon vagyok.” (Menekült tavasz) A vers egyúttal tisztelgés a 2020-ban elhunyt, zentai születésű N. Czirok Ferenc költő, író előtt.
A Duna sem azt a megszokott képet mutatja, amelyet már Ady vagy József Attila verseiből ismerünk: „(V)érzik a Duna / Népes / Véges / Néptelen / Végtelen / tájak ura…” [F]alak).
A szórványlét minden kelléke felvonul itt a lapokon: „Kisebbségi vagyok. Szórvány vagyok.” (A Trianon-triatlon) Ez utóbbi vers – a trianoni centenárium alkalmából – az Irodalmi Jelen tematikus számában is megjelent (2020. június). Ennek a nemzeti-társadalmi magányosságnak vannak egyéni aspektusai is. A szerelmi lét szorongásaival magára maradt női individuum, a boldogtalanság érzése hagy nyomot az olvasóban is a Hulla hófehér és (Z)űrhajó című versekben. Az Ady Endre centenáriumi verspályázat (Ady100 – Ady arcai) harmadik helyezett alkotása a (H)intés az őrzőkhöz című vers, amely végül jelen kötet első ciklusának nyitóverse is lett.
A Kivetkőzés ciklus hangsúlyos verse a negyven fölötti nő életközépi válságának hű tükre (Lélekközépi álság). A nő szemszögéből allegóriává nőtt „az elmúlt ifjúság / érintése”. Inverz irányú, szép költői képe – azaz nem a lírai én érinti a falat, hanem az egyszerűen – „Falhoz nyomta a testem.” A címadó vers pedig a női élet előre-programozottságát mutatja az 1990-es években. A fiatal lánytól a gyermeket szülő családanyáig, amikor már csak a szájfénytől ragyoghat a mosoly. De elénk tárul a téli temetés képe és a (költői) szubjektum hófehér gyásza is (téli látlelet, Szemfedél).
A következő ciklus, a Sirály a vetésben címadó versét enigmatikus hang építi szóról szóra. De nemcsak a bácskai földek frissen szántott barázdáiban élelmet kutató sirályok látványa ihlető, hanem azé a helyé is, ahol nincs máshonnan megérkezés, ahová nem indulnak buszok, ahol csak az odajutás sorsa marad. A kötet hangsúlyos költeménye a Sajátfalu, a Móger-versekben többször felbukkanó csiga-motívummal. Az „ottlét” olyan, mint egy fennmaradt fosszília az egykori Pannon-tengerből: „Aki maradt / Távolból / Közeli / Közelből távoli / Szad / Ad”. A Fehér-dal című vers megemlékezésből született, Fehér Ferenc, a szintén bácskai magyar költő születésének 91., halálának 30. évfordulója alkalmából.
A kötet záróciklusából (Programversek) a Negyven felett című verset emelném ki. A mai magyar kortárs lírában egyre erősebben hallható poeta femina önmagát elemző lélekrajza ragad meg. Negyven felett nem áll meg az élet: „Nincs vége / a világnak”, „a szerelemnek / nyers hús / szaga van…” A fal motívum ismét megjelenik, ezúttal a vágy (meg)érintésének sokkal nyersebb formájában: „…Nyomják testemet / falnak / Amikor szeretni / akarnak…”
De térjünk vissza L. Móger Tímea költői világára. Az az indián versfogalom ötlik fel bennem, amely szerint a vers tulajdonképpen nem más, mint a szavak egymásutánisága, csak különös sorrendben. L. Móger Tímea versei, bár ő maga a riportjaiban „szövegeknek” nevezi, szintén így építkeznek. Azaz nem a sorok, a strófák, a rímek, különböző ütemek, hanem főleg a gondosan kiválasztott szavak költészetének elemi részecskéi. Ha a kötet lapjait forgatjuk, látjuk, hogy nem a mondatokból, hanem szavakból építkező mondanivalóval találkozunk. Talán ezt jól mutatja, hogy verseiben nem is használ írásjeleket. Egy-egy szó az előtte lévőhöz vagy az utána következőhöz is tartozik. Érzékelhető az alkotási folyamata, ahogyan halad előre a mondanivaló, a szavak figura etymologica-szerű szómágiája. A szavakban több alkalommal zárójelbe helyezett betűk, szótagok pedig még több értelmezési lehetőséget kínálnak az olvasónak.
Európában az avantgárd óta jól ismert költői eszközök ezek, talán a dadaista versalkotás köszön itt vissza, de annak mindent tagadó, szubverzív lázadása és nihilizmusa nélkül. A bácskai falu újra- és újra megrajzolt portréja ugyanis lépten-nyomon visszaköszön; a házak, a falak fontos (nemcsak költői) képei az alkotásoknak. Tudjuk, hogy a dadaista művészek is előszeretettel készítettek montázsokat, kollázsokat, sőt a fotót is bevonták az alkotásaikba.
A szerző korábbi köteteit képzőművészek illusztrálták. Például Ágoston Lóránt és a szerző Szegeden élő rokona, Pusztai Virág médiakutató. Ezúttal a szerző maga készített kötetéhez fotókat, fotómanipulációkat, amelyek szövegeinek komplementer részei. Saját bevallása szerint párhuzamosan születtek – ezúttal fekete-fehérben – a versekkel, ahogyan az elhagyott épületeket, a természetet járta. Jól illik ide Pusztai Virág: A képekből összerakott ember című könyvének (Gondolat Kiadó, Budapest 2019) megállapítása: „A képet önmagában álló entitásként vagy művészeti alkotásként felfogó megközelítés mellett korunk embere számára a kép mint társadalmi produktum, illetve a kép mint kommunikátum, mint tudást és ismereteket hordozó nyitott struktúra meghatározóan fontos.” Ez a többfunkciós képiség L. Móger Tímea fotómanipulációiban is megmutatkozik. A kötetben lévő négy kép, illetve a borító a bácskai táj és az ottani épületek szerkesztett képi kommunikátuma. Akár a kopott falmintázat, a templom vagy a bevetett táj alkotóelemeiből áll. Sőt, a helyi néprajzi képiség is ihlető forrásként szolgált egy korábbi verseskötetéhez (Falvédőszövegek. Szeged, 2020).
L. Móger Tímea verseinek jellemző motívumkészlete jórészt természeti eredetű. Külön kiemelhető a csiga- ([H]intés az őrzőkhöz) és a hal-motívum (Trianon-triatlon; [F]alak). A már említett Sajátfalu soraiban mintha a versalkotó szavak lennének külön-külön kis csigák, a házukként cipelt jelentésköreikkel: „Csigák / a versben / Önmagukkal / Ellentétes irányba / Cipelik / A házukat…” A [F]alak című versben mélyebb azonosságot mutat a hal-léttel a kettős létű költői individuum: „Több szívem van / Mint egy halnak / Mégis (f)élek / Bátrak szabad szájával nem beszélek…”
A bácskai költő költészete szociálisan érzékeny líra. A doroszlóiakkal együttérző, élő költő aktívan részt vállal a helyiek életében. A hagyományok megőrzésétől egészen a régi ételreceptekig. Hiszen legutóbb, újságíróként, a bácskai ízek közvetítője is.
Összetett kérdés, és talán L. Móger Tímea újabb kötetei adnak majd teljes választ arra, hogy a nem szórványsorsból eredő verseiben mennyire tud járni a maga által kiművelt költői útján. A leendő válasz biztató, hiszen a Sajátfalu kötet versei között a negyven év fölötti női individuum egyetemes létformáló kérdései és válaszai szépen felismerhetőek. A szórványlétből adódó mindennapok élete mellett számára a modern nőiség meghatározása is egyfajta dialektikus dualitás, ahogyan a Koncentrikus (k)örök című versében megfogalmazza: „Nőnek / lenni / Mindig / Valakihez / Tartozni… Vagány magány.”
L. Móger Tímea: Sajátfalu. Válogatott versek. Veszprém, Vár Ucca Műhely, 2022.
