Átjárások / Szlovén–olasz–ír behatások…
Ők-Mi-Ti: Trieszttel szemben, szellemileg szinte Dublin-keresztben, átlós – és mállós múltban derengve…
Piranban, a leíró éppen sziklán ücsörögve, egyedül, még / már egyedül, 10 évnyi ittlétet (visszajáró, fiatalittas kísértetként) szürcsölgetve: változó minőségekben és időtartamokban, jólétben, szabadban, luxusban, majd hosszas fájdalmak közepette, csontgyulladásoktól meggyötörve… Mimi-kutyájával éveken át; három éve nélküle, hamvait a tengerbe szórva, anyátlanul… Máskor barátokkal, szerelemmel, kitárva, befordulva, partokon virrasztva, hullámzó elmével, nyitott képzettársításokkal, okokon túli okokkal… Örömökkel!
- - -
Szilikon Szalon! Lángol a plakátja: Guminők és robot-gésák főpróbája a Próbababa Bálra!
Bloom tétovázik: illatok, zenék, kísértések között. Zoe a lépcsőkhöz vezeti, vonzza hónaljszagával, festett szemének paráznaságával, pongyolája suhogásával, melynek kígyózó redőiben ott bujkál minden vadállati hím kanszaga, aki csak végigment rajta… Rajta! Az emlékirat tárgya: trágya és rothadás kénbűze, félelmes csiklótátogás-nyálka, és modortalan monoton-morgás: bele az istálló-félhomályba…
Zoe és Bloom eléri a küszöböt, ahol két kurvanővérke csücsül… Egy süketnéma és egy béta-debil érkezik… Szinte egybenőttek. Egy másik dülledt szemű idióta az úton rángatódzik, formátlan szájából szurok csurog… Szalutálj, Kithogue! – kiáltja egy kopasz gyerek. Az idióta (hűdött bal karját emelve) gurgulázik: Grahahnt! Röhögés-fojtott szünet-csend. Hol van a nagy világosság? – kérdezi egy másik gyerek. Az idióta (csupa-nyálasan) visszakiált: Khoá!
A tengerparti látszótéren: egy törpe nő kék kötélen föl-alá mászik, közben hintázik és visszafelé (latinul) számol… Egy beképzelt, kiképzett kakadu klapanciákat kántál: „kapjuk elő, cici ki: fröccsen rá a tzatziki”… A sikátorban gubbasztva: ezüstre őszült, hínárszakállát tekergető költő figyeli, s azonnal eldönti, hogy (32 év elteltével): az Ulyssest újra elolvassa…
- - -
Tizenhárom órás vonatút után (von a guth furán): ezt ki-nem-hányom ám, kómás vitamin-komám! Vasúti ön-vasalás gyanánt: haránt a ’la gyan-tatám, s kísér(t)etként: zordon-morctani – és (ál)szem-éremnyi szűkülés-tágulás, éj-mélyekbe zökkenő belső táj-zakatolás, majd mordi zoom-moraji kortygurgula-hullám(zá-á-ás)… A tájsötétben úszó ablakban Süskind kis könyve villan meg: A mélység kényszere (három elbeszélés és egy elmélkedés)…
Ó, zakatol az Istria Retro! Hodoš–Celje–(Ptuj-Ptuj)-Maribor–Laško… A gong-viselés hangmásai mögött hártyakép-diákat vetít a manuális lélek-kivetülés…
A meg-nem-érkezés és az ottlét szintjei összemosódnak… Rijeka lett Fiume – s jelentése: folyik bele a tengerbe, hej! Fiumara Recsina, Vitopolis Flumena! Zágráb (Agram), Bárgáz, Bórgőz, Grécibe: Nedvednica hegyibe, haj!
Tej-opál ködtájak (Ljubljana halk sikolya): felhő-falta talajminták lenyelve, dideregve (k)úszik zuzmó, zord moha, s (f)rázkódva menekül a bokrok szelleme: önmagát a semmibe kergetve (á, a tövis-verte!) – és azonnal horkola…
Majd napkelte – 05:50 – énekel a sínek között: Ne hodi čez progo, je smrtno nevarno…
Tartini vonója: felhőjét hangolja, tá-ti-ti: át-szúr-ja!
Kantina Klet és Ketlina Kat suttog: vészlegesen (v)érződik a 300 éves prés nyomása (már kora reggeltől nyom Mása) a lugas fény-foltos, szőlőlevél-pöttyös árnyékában, és lassan érkezik Malvina (mááj-valzija) víziója is: ape-roller kenhető keserű krémje csöpög a gyomor-romos hőbe…
Az idő: igényes! Néha remeg és heheg (ma a menza is remek)! De jaj, amott: Aajai-iiiii-eiiia-ija! – Kiterítve, megfeszítve: óriási, lapított, méregkék denevér-majom-nyest corpus az aszfalton. – De szép tetem! – Kényeztetem…
- - -
Napok óta esett. Ismeretlen külvárosban a költő kora reggel egy elhagyatott, negyed-kész házhoz tévedt. Ott, a kertben, sárban úszó, rozoga lábas-kádban feküdt a bomlott menyasszony!
A békanyálas, zavaros vízben lebegett, miután egy letépett, moly-rágta csipke-függönyt tekert magára. Így fürdőzött díszes mez-telen, s mondhatni: egyveleg-eszementen az árva.
Egy ecetfa halála: ez a könyv merült combjai közé, a rozsdás vas-kádban...
- - -
A meredek Verejték lépcsőin kaptatott fel a leíró, amikor a Püspök hegy hajnal-deres (Gellért-verejtékes) bokrai közül jött szembe, már lefelé dúdolgatva a sétapálcás, kalapos, keménygalléros öregúr, aki szórakozottan meg-megállva kottákat és elmaszatolódó figurákat rajzolt, jegyzett fel fehér ing-hajtókájára…
A leírót szinte mindig megelőzte a hajnali négykor ébredő, öt órától már délcegen sétálgató, bozontos-szakállú jelenség, aki, mint később kiderült, a remek zeneszerző: Antonín Dvořák úr volt személyesen…
