Fekete J. József

Sándor Zoltán 50

2023. november. 03. - 15:26

Sándor Zoltán 2023. december 19-én tölti be ötvenedik életévét. A vajdasági Nagybecskerekhez tartozó Muzslán született alkotónak van mire visszatekintenie a jubileum alkalmából. Ötven életévből mondjuk három évtized plusz-mínusz néhány esztendő jut aktív alkotómunkára, író esetében, hacsak nem könyvtárban vagy egyetemen dolgozik, ennek az időnek nagy részét a megélhetését biztosító munkával kell eltöltenie. Sándor Zoltán ezt újságíróként tette, teszi, ami nem éppen nyugis szakma. Ennek ellenére ez alatt az idő alatt írt verskötetet, novelláskötetek sorát, regényeket, szerbről magyarra fordított irodalmi műveket, vezette a muzslai Sziveri János Művészeti Színpadot, főszerkesztette az annak kiadásában megjelenő Sikoly folyóiratot, antológiákat szerkesztett, figyelemmel kísérte a magyar és a szerb irodalmat, amiről ugyanúgy rendszeresen írt kritikákat, mint kortárs filmművészeti alkotásokról. Folyóirat-szerkesztőként több pályakezdő első kötetének megjelenését segítette a Sikoly által meghirdetetett pályázatok révén.

Irodalmi pályáját költőként kezdte, első kötete, a Sár 2002-ben jelent meg. A mű a harmincadik életévéhez közelítő alkotó fiatalos indulatát, kiábrándultságát, a valóságtól való rettegését tükrözte, amit az általa alapított folyóirat Edvard Munch festményétől kölcsönzött címe (A sikoly) is kifejezett. A kötetben közölt versekben feltorlódó indulat szokatlan volt a vajdasági magyar költészetben. Az érzelem talán felül is kerekedett a poézisen. A szerző ezzel a kötettel fel is hagyott a költészettel. Alig egy évre rá, harminc éves korában jelent meg első prózagyűjteménye, egy hosszúra nyúló elköteleződés első dokumentuma a Franz Kafka teremtette prózavilág mellett, melyben A per című regény tisztviselő hősét, Josef K.-t a Sár versvilágából átemelt, megrettent, a világra minduntalan rácsodálkozó alteregójává tette. Prózaírói munkásságában eddig öt tematikai központ és négy műfaj különböztethető meg: az álom és a valóság átjárhatósága, a világ parabolisztikus ábrázolása, a jelenkor abszurditásának leleplezése, a szülőhely ihletése, irodalom- és filmkritika, zsánerei pedig ezekből adódóan a novella, a regény, az esszé és a kritika.

Merőben új, bár nem elődök nélküli jelenség volt (például Gobby Fehér Gyula parabolisztikus novellisztikája és szürrealista regénye után) Sándor Zoltán prózája. Elvetette az akkoriban divatos önvezérlésű posztmodern szövegvilágúság barokkosan bonyolult szerkezetét, és helyébe egy redukált világú, eszköztárú és stílusú, a hétköznapi valóság banalitása fölé programszerűen nem emelkedő prózavilágot helyezett. Állandó hőse, a kafkai (és önéletrajzi) allúziót sejtető J. K. nyelvében ugyan nem, de cselekedeteiben, még inkább gondolataiban igyekezett meghaladni az intimszféra kis tragédiákba dermedt miniatűr aktivitásait, s ennélfogva az elbeszélés posztmodern versus minimalizmusa az elbeszélt metafizikai cselekménnyel egyetemben egyfajta példázatokká, parabolákká minősíti Sándor Zoltán írásait.

Első pillantásra olyan örömszövegeknek tetszenek a kötetbe foglalt írások, amelyek az „ágy és a WC-kagyló között” születve élik efemer életüket, ám ahogyan előbbre jutunk a könyvben, kibontakozik szerkezetének íve, gondolati háttere, metafizikai magnetizmusa. Az írások alaphangját a praenatális paradicsomi állapotból a való világba csöppenő hős eleve undorral és elvágyakozással teli, cinikus világszemlélete határozza meg. J. K. cinizmusa azonban egy ponton túl már bölcseletbe fordul, igyekszik felfedni a földhözragadtság, az életbevetettség és a lét banalitásának misztériumát, a vele, körötte történő események pedig szentenciázó parabolákká szerveződnek. Ugyanilyen megmagyarázhatatlan misztériumként jelenik meg a szövegekben az idő és annak múlása. Sándor Zoltán nem csupán az ontológiai magyarázat keresésére indult szövegeiben, hanem írásának szerkezetét is az idő múlása határozza meg. „Az idő múlt.” Ezzel a tőmondattal olyan szerkesztési problémáknak veszi elejét, amelyek megoldása és áthidalása érdekében más szerzők fabulán tépelődnek, logikus felvezetést építenek, szerkesztési trükköket kombinálnak. Sándor Zoltánnak elég, hogy „az idő múlt”, számára ugyanis a zománcnál fontosabb az edény, fontosabb egy fűszál a sivatagban, mint rózsakert a Paradicsomban. A poénkodástól a metafizikai bölcselkedésig ívelő szövegek harmadik nagy talánya az álom, ami átjárhatóvá teszi a lét és a nemlét közötti világot. A fiatal J. K. a nemlétből a nemlétbe vezető élete során minduntalan átváltozási lehetőségei és állandósága kényszere között vergődik: a tükörből bizonyára a szerző önarcképe tekint az olvasóra, egy olyan szerzőé, aki szemmel láthatóan helyes ösvényen indult el a prózaírás útvesztőjében.

Sándor Zoltán egyike azon szerzőknek, akik az internetes közlési lehetőségek kihasználásától jutottak el a nyomtatott könyvig, aminek esetében annyi az előnye, hogy a kisprózáit a szerzői szándék rendezi sorba, és ezáltal egy olyan szerkesztési ív bontakozik ki az olvasó előtt, amit az Internetről olvasott szövegek akcidentális sora képtelen megjeleníteni. Mindenképpen olyan előny, amit a szerző a maga javára fordított első prózakötetében. Korábban társszerzője volt a Simogasd meg az árnyékod novellagyűjteménynek, a Tetszőleges irány versantológiának, a Bábel 2000 és a Bábel 2001 esszéköteteknek és a Térfoglaló című tanulmánygyűjteménynek. Ez a különböző műfajokban történő megmutatkozása arra utalt, hogy mélyen elkötelezte magát az irodalom mellett, első prózakötete pedig arra engedett következtetni, hogy a számára legkézenfekvőbb műfajt is megtalálta, ám az írásbeli megnyilvánulás más területein is számolni kell az alkotóval.

***

Sándor Zoltán regényként kezeli eMese című szövegét, ami annak tudatában, hogy a regény ma már nem ugyanaz, ami hajdanán volt, nem kell kötelezően négy vagy bár három lábbal rendelkeznie, mint az asztalnak, hogy föl ne boruljon, elfogadható. A művet imaregényként sorolja be egy nem létező prózakategóriába, de csak azért, hogy ne kelljen szerelmi regényt mondania, pedig lényegében szerelemről szól az elbeszélés. Ha már be kell sorolni valahová ezt a szöveg-görgeteget, akkor sokkal inkább illenék rá a tudatregény vagy az álomregény megnevezés. Az álom és valóság nem két egymástól elkülönülő tapasztalati sík Sándor Zoltán prózájában, hanem a realitássá szervesülő tapasztalás két egymáshoz vonzódó, egymáshoz egyre inkább közelebb kerülő pólusa. Erővonalaik között az igazán nagy dolgok mégis az elbeszélő álmában történnek meg. „Csak álmaimban vagyok ébren” – írja szokatlan létállapotáról, ami a J. K.-novellák jellegzetessége is.

Az elbeszélő hős céltalanul bolyong (álmában vagy a valóságban? – lényegtelen), s fogalma sincs, hol fog kikötni. Az elbeszélő és eMese (az elbeszélő szerelme) egymás álmaiban élnek, de nem azonosak az emlékeik az együtt töltött percekről. Az elbeszélő nem emlékszik álmaira, nem emlékszik elmúlt életeire, de feljegyzései paradox módon rendre ezekről szólnak, számára a legtökéletesebb művészi kifejezőeszköz az álom: „Gyakran csak azért van szükségem nappalokra, hogy elmélázzak (ismét!) álmaim felett” – állapítja meg, és az olvasó azt tapasztalja, hogy ezek az álmokban történő és álmokkal foglalkozó tépelődések épülnek szöveggé. A szerző mindent „beirodalmaz” (copyright: Vass Tibor) maga körül, visszafogottabban ugyan, ahogy például Szabó Palócz Attila teszi, de így is minden szellemi termékét igyekszik beépíteni munkájába: van itt novella, feljegyzés, bölcselő töprengés, álomleírás, levél stb.

Mi (ki) eMese? Ihletgyár, posztipari múzsagépezet, maga a Tökély megtestesítője, a Végtelen tárgyiasítása – tudjuk meg a regényből. A szövegtengerben eMese, a fikcionált, vizionált-álmodott-valóságos hármaslény teszi az egyetlen kijózanító észrevételt: „Még majd beleesel saját teremtményedbe...”, s ezzel közhírré teszi: itt bizony művészet születik. Örökös művészi probléma is tornyosul már az alkotás elé: a Bovaryné-komplexus vagy Karenina-effektus – a szerzőben egyszerre tudatosul, hogy bármi is történik a valóságban, a fikcióban ő az úr, azt öl meg, és azt kelt életre, akit csak éppen kedve támad: de így van-e valóban? Egyszercsak a regényhősök lesznek úrrá a szerzőn, a narráción, a fikción, és akkor bizony pödörgetheti bajuszát az író, és kívánhat magának illatos szivarokat, hatalma immár nem egyéb, mint napon kornyadó fülű mikuláscsomag, amit komolyan lehet venni, de ugyanúgy hahotázva a kukába is lehet vágni.

Hogy végül regénnyé szervesül-e a történet? Nem. Vagy legalábbis nem olyan formában, amit még regénynek szoktunk nevezni. Ömlik a szöveg, a történet szépen ível, beleélésünk egyre fokozódik, végül azonban magába roskad az egész építmény. Szerelmi történet talán másként nem is végződhet, mint összeomlással. Mindössze egy a baj vele: olvasmányos.

***

A kafkai parabola, az eMesei álomvilág mellett a szerző harmadik tematikája a szülőfaluja, ami mára egy nagyváros része. Van egy negyedik meg ötödik is, a jelenkor abszurditása meg az irodalom felőli gondolkodás, de ezekről majd később.

A korábbi városi környezetben játszódó elbeszélésekkel szemben egy mára eltűnőben lévő, netán soha nem is létezett műfaj reprezentánsaként tűnik föl Sándor Zoltán falunovellákból épített kötete a kortárs magyar irodalom palettáján. Pedig az urbánus közösséghez köthető epikus formák folyamatosan jelen vannak irodalmunkban, csak már elszoktunk a tájirodalom kifejezéstől, mert annyira átfogóvá vált, hogy a megnevezés nem bír sajátos hozadékkal. Közben a műfaj az egészséges regionalizmus folyományaként él és virágzik, a kisebb-nagyobb urbánus térségek köré narratív háló szövődik, függetlenül attól, hogy az események gócpontja azonosíthatóan megnevezett-e, vagy sem. Sándor Zoltán epikai világa a Bánságban gyökerezik, közelebbről Muzslán, ahol megtalálta a maga jellegzetessé formált alakjait, elmondást követelő történeteit, amelyeket addig fűzögetett egymáshoz, míg a különös figurák még különösebb történeteiből egy település feltehetően megtörtént, mégis fiktív múltja bontakozik ki az olvasó előtt, nem latin-amerikai szerzőktől elorzott, hanem a bánsági népi epikában folyamatosan jelen lévő mágikus realizmus varázslatos elbeszélő eszköztárával.

Sándor Zoltán irodalmi munkássága a pszichonovelláktól, meditatív prózától, tudatregénytől indult, ezeket az írásait az álomszerűség, a fantasztikum, a metafizika, a misztikum határozta meg. Novelláiban, regényében önmagát, a szétszóródó világba vetett egyént kívánta folytonos kételkedésének csillapítására felfedezni. Később a szerző érdeklődése szülőfalujának, Muzslának irodalmi ábrázolása felé fordult, elbeszélések sorában jelenítette meg a bánsági régiót, a múlt jellegzetes figuráit, tárgyi emlékeket font körül elbeszélt élettel, és szinte észrevétlenül megalkotta a bánsági falu mítoszát, ami kissé mágikus, kissé misztikus, miközben realisztikus. Mondhatni: magára talált az egészséges bánsági regionalizmus XXI. századi megteremtésében.

A XIX. század végén kincstári telepen létrejött Felsőmuzslya, „a folyó és mocsár közé ékelődött szikesből kinőtt bánsági falu” Sándor Zoltán realitáshoz visszatérő regényének színhelye, mondhatjuk akár, hőse. A szerző sugallja, hogy már a település létrehozásának is politikai oka volt – „igazából Pestnek és Becskereknek csupán ezeknek a szerencsétlen nincsteleneknek a szavazataira volt szüksége” –, és a politikai változások keményen rányomták bélyegüket a falu életére. Bár a regény egyik szereplője szerint a trianoni impériumváltást voltaképpen meg sem érezte a falu népe, a szerző megtalálja a módját, hogy érvénytelenítse ezt az állítást. A világ történései, a háborúk, hatalomváltások, ideológiacserék lecsapódtak mind a közösség egészére, mind az egyéni sorsokra.

Sándor Zoltán elbeszélője a mindentudó narrátor pozíciójából beszélve mindvégig feszesen tartja az egyéni és a közösségi sors közé vont párhuzamot, de ugyanilyen feszültségkeltő erővel von egyéb paralleleket is, például a babona, az ezotéria és a tudományosság, illetve ideologizáltság között. Erőteljes párbeszédben szembesíti Isten szolgája és a vajákosság ismerője hivatástudatát, amelyek szinte klasszikus filozófiai dialógusban fordulnak egymás ellentétéből analógiába.

A falutörténet se nem históriai munka, se nem szociográfia, hanem regény. Muzslát meg sem nevezi benne az elbeszélő, viszont a helybeliek bizonyára felismerik a történet szereplőit, illetve azokat, akiknek tetteiből, figurájából az elbeszélő összegyúrta regényalakjait. A történet mesélője néhány személyt emel ki a közösségből, azok életmenetét kíséri figyelemmel, és ezek a sorsok jelzetten, de gyakrabban jelöletlenül fontos, a társadalomban lecsapódó politikai eseményhez, mondjuk úgy: dátumhoz kapcsolódnak, cáfolván a már említett állítást, hogy a szegény ember számára nem hozott változást Trianon, legfeljebb annyit, hogy előtte magyar, utána szerb gazdánál kellett gürcölnie. A boszorkány botja című regény éppenséggel arról szól, hogy miként befolyásolja a politika az egyéni sorsokat, és azok révén az egész társadalmi közösségét. A falutörténet túlmutat magán, tehát nem valószínű, hogy minden szereplő és minden esemény referenciáját, valós megfelelőjét Muzslán kellene keresni. Ezért regény.

Nagy lehetett ugyanis az egyéb műfajok kísértése, a történet elbeszélhető lett volna naiv önéletírásként, szociográfiaként, helytörténeti monográfiaként is, de Sándor Zoltán a fikciót választotta, elbeszélőjének gördülékeny előadásmódja néhol annyira lényegre törő, hogy szinte szinopszisnak tűnik, amit majd még „szét kíván írni”. Ezeket az összefoglaló jellegű szövegszakaszokat követően ráközelít egy-egy mikrorészletre, dialógussal föllazítja a feszes előadást, vagyis a szépíró technéjével, mesterségbeli tudásával regényesíti tárgyát.

Regényének megjelenése a délvidéki magyar próza új, a helytörténet és a posztmodernen túlmutató narráció között ívelő, irányt adó lehetőségének nyitott utat.

***

Azt kellene írnom, hogy jellemzően az egykori Jugoszlávia térségében játszódó, ezredfordulós történetek sorjáznak Sándor Zoltán említett, negyedik tematikájú elbeszéléskötetében. Viszont nem írhatom, ugyanis a „jellemzően” jelző mögött valahol ott lappang a „tipikusan” minősítés is, ami általánosításként nem említhető a Térdről a világ szövegeiről. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy e könyv kapcsán nem szövegekről, nem is ciklusokról, hanem egészről illene gondolkodni.

Tény ugyanis, hogy a kötet egészként funkcionál, ami nem előzetes koncepció nyomán alakult ki, hanem a szerző utólag osztott tizenkét elbeszélést négy ciklusba, ami eleve föltűnhet annak az olvasónak is, aki korábbról nem ismeri a szerző vonzódását a számmisztikához. A 12-es szám a nyugati kultúrában eleve jelentéshordozó, legprofánabb módon az év hónapjaira, a nappal és az éjszaka óráira, az állatövi jegyek számára utal, spirituálisan az apostolok számához köthető. Ez utóbbi vonatkozás lehet a kapocs a kötetbe foglalt élettörténetek fölépítéséhez. A tizenkét apostolnak ugyanis spirituális elhivatottságuk mellett megvolt a saját, profán életvitelük, ami akarva-akaratlanul belecsatlakozott a társadalmon belüli tektonikus mozgásokba, és mindegyikőjüknek azt a sorsot hozta, amit az adott helyzetben, pillanatban, csillagállásban, hatalmi erőviszonyok metszéspontján kénytelenek voltak elfogadni, illetve megvalósítani.

Sándor Zoltán elbeszéléseinek hősei távolról sem apostolok, hanem a saját koruk leszűkült mozgásterének sorsviselő áldozatai, akik zömmel a bezárult mozgásterükből mutatják föl általánosítható létmotívumaikat, hiszen a megmaradásért folytatott személyes és családi küzdelem, a megkapaszkodás igénye, a környezet kiváltotta deviancia, a bukást és fölemelkedést elválasztó keskeny határ a világ egészére leképezhető. Viszont Sándor Zoltán elbeszéléseiben topográfiailag, nyelvileg azonosítható területeken játszódnak a történek, úgy tűnhet, narratívája regionális, vajdasági kötődésű. Ez igaz. Ugyanakkor nem igaz, hiszen a történetek mentén nyitott elmével haladó olvasó azzal szembesül, hogy egy bánsági történet akár New York valamelyik elegáns galériájában is – nem játszódhatna! – megtörténhetett. Innét az ódzkodásom a „jellemzően” és „tipikusan” jelzők irányába Sándor Zoltán kötete kapcsán. A mumifikálásra szánt exjugoszláv, immár exvajdasági regionális valóságvilágban gyökerező, az ezredforduló tájáról fölfejtett történetek expresszív előadása lerombolja a regionalizmus határait, és az ábrázolt 12 (és több) életsorson keresztül olyan társadalmi-egyéni létszituációkat mutat föl, amelyek tapasztalati-érzelmi tartalmait a nyelvi-stiláris megformálás kiterjeszti Közép-Európára, és ennek nyomán helye van a szociálisan érzékeny, a regionalizmus pozitív értékeit megjelenítő egyetemes irodalomban.

***

Húsz év alatt tíz prózakötete jelent meg Sándor Zoltánnak, a legutóbbi éppen a szerző ötvenedik születésnapjára, ami ráadásul a zEtna Kiadó Vulkáni Helikon elnevezésű sorozatának 50. darabja. A számmisztika tovább folytatódik az Apátlanok kötetben: az első és a befejező szöveg négy ciklusban 3–3 novellát fog közre. Egyik szövege minderre refrénként éppen a számok bűvöletéről szól. Ez tehát a szerző legutóbb megjelent, ennél fogva a legkönnyebben beszerezhető kötete, így kissé bővebben foglalkozom vele.

A bevezető, Otthon című női monológ meghatározza a hangütést, jellemzően kelet-közép-európai történet, ahol a különböző hatalmak és nemzetek, felekezetek folyamatosan üldözték, ha módjukban állt, irtották is egymást. Ebbe az indokolatlan gyűlöletbe simul bele az otthonát, családját elveszítő, majd új otthonra és családra lelő nő élettörténete, amely ellentmondást nem tűrően leszögezi, hogy a családok nemzedékei összetartoznak ugyan, de nem tehetők felelőssé egymás tettei, sem sorsuk alakulása miatt. E morális alapvetés irodalmi megjelenítésére, ábrázolására, sőt deklaratív megfogalmazására szükség van e sajátos történelmű térségben. A folytatás nem is marad el, csak el kell jutni a könyvet lezáró, A negyedik nővér című, rendkívül összetett és sokrétegű elbeszélésig, amiben egy család tragédiáján keresztül tapasztalhatjuk meg az emberi gonoszság személyekre vetülését.

A kötet természetesen nem ragad le sem a megpróbáltatások idejében, sem a történelemben felvállalható megoldásoknál. Viszont mindvégig személyes marad, az ábrázolt életérzésekbe belefér a búskomorság, az elkeseredettség, a tébolyodottság, valamint a depressziós állapoton túllendítő bölcsesség, a világ dolgai fölötti elmélyült tépelődés. Nem meglepő, hogy az elbeszélések alapformája a monológ. A vallomásos beszámolók során jelen van egy második személy is, akinek egyfajta katalizátor szerepe van csupán, inkább szemlélője mint szereplője a történetnek. Ha az író keretes elbeszélésében külön történetet mesél, vagy szereplői naplót, levelet írnak, akkor is tulajdonképpen monologizálnak, kibeszélik magukból az eseményeket.

Az író számára a múlt többnyire rekonstruálható akár kellő dokumentáció hiányában is, mindössze a fantáziájára hagyatkozva teremtheti meg a korban érvényes körülményeket, a hányattatásokkal küszködő alakokat. Számára – és az olvasója számára is – nem az a fontos, hogy az elbeszélt történet valós-e, hanem az, hogy maga az elbeszélés hiteles legyen. A jelen ábrázolása ennél összetettebb feladat. A szerző szerint a jelenben a valóság helyett a valóság illúziója a mérvadó, a valóság sugallt képéhez kíván igazodni a világ. A kvantumfizika rávezetett, hogy a valóságnak számtalan változata létezhet, miközben a lélektan is hasonló érvelésre alapoz. Sándor Zoltán összefoglalása szerint: „... reggelenként soha nem az a személy ébred fel, aki előző este a párnára hajtotta a fejét? Hány ember és hány álom él bennünk, párhuzamosan? Vajon álmaink meghalnak-e velünk együtt, vagy itt maradnak utánunk is valaki mást kísérteni?” Az elbeszélések szinte észrevétlenül, zökkenőmentesen átfolynak a digitális világba, ahol az elbeszélő a történet sűrítésének céljából jelentős időbeli ugrásokat engedhet meg magának.

A hit meg annak megtestesítője, a templom, és hirdetője, a pap, de akár a magányos ima, a fohászkodás, esetleg a remény megfogalmazása a korábbi könyvekből ismert, visszatérő motívumként végigvonul az elbeszéléseken, de az Örvényben címűben szinte hitvitázó dialógus formáját ölti, a kereszténység megélési formáiról értekezik a szerző, pontosabban az elbeszélő. Az elbeszélések központi témája a bűn, a bűncselekmény, illetve a bűnelkövetés relativitása, erkölcsi igazolhatósága vagy igazolhatatlansága. „Bűnösök vagyunk valahányan” – szögezi le az elbeszélő.

A monológok folytatódnak, a párkapcsolatok ábrázolásává szélesednek. Ezek a történetek olykor túlmutatnak a személyességen, társadalmi vetületet, ha úgy tetszik, hátteret kapnak, ám mindegyikben tombol a fikció. Erről Sándor Zoltán korábbi műveiben is megbizonyosodtam, viszont a helytörténeti igénnyel megírt Muzsla-történeteiből ítélve azt hittem, hogy megmarad annak az írónak, akinek a saját élete, múltja, a kollektív emlékezet az örök témája. Tévedtem. Miként vagy két évtizeddel ezelőtt tévedett egy ma már akadémikusi rangú irodalomtörténész, aki úgy nyilatkozott a szerzőről, hogy „kár, hogy csak újságíró”. A megnevezetlen akadémikus kijelentése során talán nem tudta, pedig illett volna, hogy a magyar irodalomban kéz a kézben jár az íróság az újságírósággal. Legjobb íróink újságírók is voltak, legjobb újságíróink pedig íróként is kiválóak voltak. A hajdani kijelentést cáfolandó kijelentem: Sándor Zoltán képzettsége szerint eleve jogász, emellett huzamos ideje újságíró-szerkesztő, de alapból író, műveit egyszerűen olvasni kell. Sem újságíróként, sem fikciós íróként nem hazudik: szembesít – elsősorban önmagunkkal, majd – a világunkkal. Fontos, és talán nem is meglepő, hogy a szerző ebben a kötetében is visszatér a maga teremtette kafkai világhoz meg a digitális globalizáltsághoz, egy nem létező könyvről írott recenziójában a ketrecben közszemlére tett utolsó európai fehér emberről ír – aktuálisan reagálva a jelen kultúraromboló mozgalmaira –, és leszögezi: „Nem csak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz.” Az elképzelhető jövőből az elképzelt múltba vezet a kötet, visszatér kedvenc témája, a szülőfaluja története. Igaz, korántsem a szokványos módon.

Ebben a könyvben nem isznak, nem szexelnek, az erőszak meg különben is a folklór része – ahogy azt a hátsó borítóra választott idézet is megerősíti: „Az erőszak is a folklór része. Akárcsak a népviselet és a néptánc.” Érdekes, hogy szex és dorbézolás nélkül is lehet könyvet írni. A bölcselkedést viszont – szerencsére – nem ússza meg az olvasó. Sándor Zoltán elbeszélői ugyanis okosan bölcselkednek.

***

Irodalom- és filmkritikáival újságíróskodása kezdetétől jelen van a vajdasági Magyar Szó napilap hasábjain, folyóiratokban és különböző médiumokban, de 2020-ban a kötetben megmutatkozáshoz is lehetősége nyílt. A Korunk lenyomata mind szerkezete, mind témái kapcsán megérne egy misét, ám itt nem foglalkozom vele, egy nagyfejezete ugyanis az én műveimről szól, így nem lenne etikus méltatnom. Ehelyett egy rövid részletet idézek Csík Mónika recenziójából: „A változatosság ellenére Sándor Zoltánt leginkább azok a művek foglalkoztatják, amelyek társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, a kéziratba gyűjtött művek többek között olyan kérdéseket feszegetnek, mint a mindenkori politikai változások kihatása az egyén sorsának alakulására közép-kelet-európai viszonylatban; a magyar társadalom, ezen belül pedig a magyar irodalom megosztottságának problematikája; a vajdasági magyar irodalom meglétének kérdése; a múlttal való szembesülésből eredő traumák feldolgozása; centrum és periféria viszonya; a szociográfia jelenléte a kortárs irodalomban; a kisebbségi létkérdés és a multikulturalizmus fenntarthatóságának kérdése; a jugoszlávizmus és a volt szocializmus megítélése.”