Képzeljük el azt a civilizációt, ahol az olaszok és a franciák helyett az angolok és a hollandok számítanak gasztronómiai zseninek! Vagy egy olyan világot, ahol Sári határozza meg az élet alakzatait. De ez mind lényegtelen zöreje volt a mindenségnek, mert minél több időt töltött Dályában Pali, annál világosabb lett számára, hogy arrafelé a legérdekesebb látnivaló Sándor Zsigmond.

„Notórius hazudozó – írta a tanszékvezetőnek –, aki valamiféle narratológiai hipnózisban tartja környezetét a képtelennél képtelenebb történeteivel. Szövevényes hazugságaival egyfajta szellemi kolonizációt épített ki, ahol ő – a kútfő – a kizsákmányoló attitűdjével viselkedik. A verbális erőszaknak ez a jól megstrukturált és szofisztikáltan misztifikáló formája olyan szociológiai jelenség, amelyet ezidáig még senki sem vizsgált meg alaposabban, tekintve, hogy itt a kognitív szemantika tipikus esetével találkozhatunk. Sándor Zsigmond a krónikus magamutogatás patologikus példánya, aki oly mesterien leplezi valós énjét azzal, hogy állítólag 1506 óta csak a pincében üldögél és iszik, hogy mindenképp érdemleges a tudomány érdeklődésére.”

Palinak eltökélt szándéka volt ezt az esetet alaposan feltárni és a tudományos világgal a várhatóan szenzációszámba menő eredményeit megosztani. Mérhetetlenül hálás volt nagyanyjának, de még Sárinak is, mert nélkülük esze ágában sem lett volna ilyen kétes kalandokban részt venni.

Így aztán anyaggyűjtés céljából lemerészkedett a hírhedt pincébe, ahol Zsiga bá naphosszat egymagában gubbasztott, és csak nagyon ritkán jött elő. Jobbára csak sorsdöntő eseményekkor – mesélték a falubeliek; úgy, mint leszármazottainak keresztelője, ellenségeinek temetése, illetve az Ördög bukása, amikor őkelme feje testétől leválva gurul le a Szomorhágaján, ő meg − mármint Sándor Zsigmond – végre lelkében megnyugodva emelné poharát a jó végső győzelmére.  

– Pálinkát? – kérdezte a belépő Szádeczky Pált Zsiga bá.

– Nem iszom rövidet – mondta Pali.

– Akkor esetleg egy kis rütyüt?

Mivel nem tudta, mi az, azt kért. A kocsmazárás után a falu eltökélt alkoholistái Zsiga bá pincéjébe vonultak át. Mire megérkezett az illusztris társaság, addigra Pali már a padon hortyogott.

– Hát ezzel meg mi lett? – kérdezték – Talán meghalt?

– Á – legyintett az öreg –, csak adtam neki egy kis rütyüt.

Nevettek. Pali meg aludt, és álmodott. Olyat, amiért bármelyik kezdő pszichoanalitikus is azonnal megőrült volna. Természetesen az örömtől. Amiért ilyen mázlista, hogy rögtön szakmai pályája elején szembe jön vele egy ilyen ínyencség. Mert Palinak biciklisnadrágot kellett húznia, hogy rájöjjön: ő karrierista. De ez nem bűn. Attila is az volt. Attila, a hun. Palinak fogalma sem volt, miért pont Attilaként intézkedik álmában, de az álmok sosem logikusak. Ráadásul Kölnben volt. Pali sosem járt Kölnben. Nem is vágyott rá. De álmában, Attilaként ott ült egy McDonald’s-ban a kölni dómmal szemben és tömte magába a sajtburgert. Azt hiszem, éhes vagyok – gondolta magában. Korgott a gyomra. Mojsza közelebb is hajolt hozzá.

– Ennek korog a gyomra – állapította meg a tényállást –, a rütyü meghozta az étvágyát.

De Pali akkor már az álom elmét ringató bárkájában lebegett a képzelet végtelenjében. Éberségének utolsó zsigerével még átsuhant rajta: én utálom a McDonald’s-t, de akkor Attila, a hun, tele szájjal röhögött. Abban a pillanatban a kölni dóm elé szépen belavírozott egy jól megtermett hajó, tele nőkkel. Ennyi nőt még életében nem látott. Sem ő, sem Attila. Összesen tizenegyezer. Ő meg, a 'hol hon, ott hun' elv alapján mi mást csinálhatott volna, minthogy odakullogott közelebbről is megtekinteni: miről van szó. Ott állt a nők vezetője, jó nagy darab, szőke germán asszony. Amolyan Wagner-szoprán típus, aki éppen sült kolbászt evett, amelyet jóféle sörrel öblített le. Attila, mint kényes gyomrú, napfényhez szokott ember, nem szívlelte a keserű ízű italokat és a szomorúan esős, hosszú nappalokat. De persze a gasztronómiai elhajlások őt nem tántorították el. Mint minden sikeres férfit, Attilát is az anyja inspirálta, aki szerint a széles csípőjű germán nők lehet, hogy nem a legszebbek, de szívósabbak mindenkinél, ezért hagyja a sápadt nebántsvirágokat, mert a szerelem nem esztétikai kérdés.

Pali természetesen – Attilával ellentétben – imádta a sört, de ember legyen a talpán, aki befolyásolni tudná az álmokat. Tehát Attila követve az anyai útmutatásokat feleségül akarta venni Orsolyát – germánul Ursula, azaz medvécske. Van ebben a névben valami – kommentálta Sándor Zsigmond, aki az álmok hóbortos logikája szerint ott állt Pali, akarom mondani, Attila mellett. Kezében butykossal. Mert ő már birkózott medvével itt a dályi erdőben – szőtte szövevényes hazugságait Zsiga bá, aki még Pali álmában sem tudta abbahagyni a hantázást –, a medve pont olyan volt, mint ez a debella. Egy kis rütyüt? – kérdezte Attilától. A lényeg: Ursula légyen bármilyen férfias jelenség is, ezzel együtt vonakodott elfogadni Attila gyengéd közeledését, ezért Attilának, a hunnak, lépnie kellett, ha meg akarta menteni férfiúi önbecsülése romjait. Így aztán a hunok – hun volt, hun nem volt – lenyilazták a fiatal nőket.

Ez egy nagyon zavaros történet – pöffeszkedett Sándor Zsigmond hívatlanul Pali álmában –, nincs benne semmiféle rend, és a műfaji előírások iránti tisztelet. Mégis mit tud a műfajokról – háborgott Pali – egy ilyen tanulatlan bugris?! Sándor Zsigmond elgondolkodva nézett maga elé. Majd úgy behúzott Attilának, hogy az repülni kezdett. Kétszer megkerülte a dómot, aztán elrepült először nyugatra, utána meg vissza keletre, és végül fejjel előre beleállt egy hatalmas hegyoldalba valahol távol, egy idegen földrészen, ahol az ott élő népek az égből váratlanul becsapódott ismeretlen testet istenként kezdték tisztelni. 

– Azta – mondta Mojsza –, Zsiga bá még Attilát, a hunok királyát is kiütötte.

Elismerően bólogattak a többiek. Pali magához tért, és nem értette, miért folyik az orra vére. Mojsza tisztogatta.

– Mi történt? – kérdezte.

– Zsiga bácsi dühösködött – mondta –, amikor álmában azt motyogta: Sándor Zsigmond bóvli. Nem kellene bosszantani az öreget – oktatta Mojsza a jómodorra Palit–, mert már az Ördögöt is megbicskázta.             

Pali terve a következő volt: ha már úgy adódott, hogy álruhában kellett Sári elől megszöknie, akkor úgy fog tenni, mintha eltökélten járna el a család ügyében, de valójában lábat lógatni és csavarogni fog a Székelyföldön. A tanulmány megírása csak később jutott eszébe. Eleinte egy picit nyomasztotta, hogy mindenkinek hazudoznia kell, de miután elvetődött Dályába, és megismerte Zsiga bát, már egyáltalán nem találta olyan nehéznek a handabandázást.

Bár édesanyja zokogva felhívta, hogy ők már nem bírják tovább, mivel Sári naponta legalább tízszer hívogatja őket, és mindennap megjelenik náluk követelve, hogy azonnal mondják meg, hol van Pali.

– Hol vagy, fiacskám? – kérdezte magából kikelve – Azonnal csinálj valamit, mert már nem sokáig fogjuk ezt bírni apáddal.

Orsi, aki sokkal karakánabb volt a szülőknél, nem tulajdonított túlzott jelentőséget Sári gerillaakciójának.

– Nem kell vele foglalkozni – mondta –, egy idő után majd megunja.  

De Sári nem unta meg. Pali sejtette, hogy így lesz. Így neki kellett lépni. Heteken keresztül készült rá. Mert, ahogy már sejtheti az olvasó, Palira nem volt jellemző a kapkodás és a hajmeresztő kalandoktól kifejezetten ódzkodott. Így egy kellemes vasárnap délután, amikor a Szomorhágaján túl üldögélt a mezőn a szemközti domboldalon elterülő temetőt bámulva, megszólalt a telefonja. Sári volt az. Mióta gyáva kutya módjára megszökött Budapestről, egyszer sem vette fel a lány hívását.  De akkor kivételt tett.

– Igen? – vette fel olyan hányavetiséggel, mint bohém katonatiszt, aki éppen most kártyázta el a családi vagyont, de eb ura fakó: sose halunk meg!

– Igen??? – süvített a vonal másik végén a hisztérikus Sári, akinek a lelkivilága leginkább egy pirítóssal keresztezett borzra emlékeztett. Ez Orsi véleménye volt, de nem magyarázta meg, hogy pontosan mire is gondol.

– Igen? – mondta csillapítólag Pali, és további szemantikai kataklizmát megelőzendő Zsiga bá módszerével inkább történeteket kezdett gyártani. – Szingapúrban vagyok.

Sári a vonal túloldalán felsikoltott. Majd lecsapta a telefont. Pali nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. De alig két nap múlva kiderült, hogy nem olyan egyszerű nagyívű elbeszélői szálakat szőni, mivel a képzelet és a valóság határa kényes hajszálér, ahonnan a józan ész összes vonatkozása visszaverődik. Más szavakkal két nap múlva Sári fényképet küldött neki az amszterdami repülőtérről, ezzel a szöveggel: Már csak két óra, és felszáll a gépem. Irány Szingapúr!

Pali azonnal hívta Orsit, hogy mégis mi a fene zajlik, nem lehet igaz, hogy mindenki ennyire használhatatlan, és nem beszélte le senki Sárit egy ilyen őrültségről.

– Mintha ez bárkinek is sikerülhetne! – replikázott Orsi.

Majd megnyugtatta Palit, hogy nincs itt semmi izgalom. Sőt! Nyugodjon meg. Sári végre talált magának egy megfelelő szórakozást, és legalább jó távol lesz mindenkitől, amúgy is imád utazni. De én nem vagyok Szingapúrban – próbálkozott Pali. Ez a lényeg – zárta le a vitát az unokatestvére. Pali ekkor bizonytalanodott el először, hogy hazudni mégsem olyan könnyű, mivel minden kimondott szónak van következménye. Akkor vajon mi lehet a titka Sándor Zsigmondnak? Gráncsa Margittól kérdezte meg, akivel a temetőbe vezető úton találkozott.

– Szerinted hány éves az öreg? Igaz lehet, hogy ötszáz?

– Természetesen hazudik – válaszolta a lány –, legalább hétszáz évesnek kell lennie, látszik a bőre redőiből.

Ekkor ismerte fel Pali, hogy nem elég párhuzamos valóságot építeni, mert az, ha az ember nem képes megfelelő szuggesztióval előadni, semmit sem ér. Lehet, gondolta, hogy a Sándor Zsigmond jelenséget nem a valótlanságok következetes képviselése felől szükséges megközelíteni, talán inkább arról van szó, hogy egy karizmatikus egyéniség hogyan képes elvakítani egy teljes közösséget. Más szóval nem elég hazudni, de tudni kell, hogy kinek mire van szüksége, és Pali egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ismerné annyira Sárit, ami alapján képes lenne helyesen felmérni a lány vágyait.

Amivel viszont nem számolt, az a szülei és a nagyanyja voltak. Az édesanyja hisztérikusan hívta fel, hogy mégis milyen dolog, hogy ő Szingapúrban van, és a család erről semmit sem tud. Majd a nagyanya telefonált, és igencsak hűvös hangon kérte rajta számon, hogy az, aki Szingapúrban lopja Isten szent napját, az talán arra is képes lenne, hogy végre eljárjon felmenőjének sírgyalázása ügyében. Ekkor Sándor Zsigmond megjelent a szobájában.

– Ideje, hogy végre elrendezzük ügyeinket. 

És elővette a bicskáját. Mert kihaltak a sárkányok, eltűntek a bölények, de a medvék maradtak. Sőt egyre több van belőlük. A bölénytelenség elviselhetetlen könnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.

Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt, és felvette.

Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja, miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén, és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között, és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte az. – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebben ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.

– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.

– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.

Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.

– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.

Sándor Zsigmond odament egy hatalmas, legalább háromszáz éves, faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírjét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.

– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.

Nem tudta, mit illene mondania.

– Elvárom a család helyreigazítását.

Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, ha a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozná, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.

– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.

Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett.

Palinak fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna. Tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában végül arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”

Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.

– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali –, sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.

– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.                

Erre Pali olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.

– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szükségünk.

Pali zavarban volt.

– Pontosan mit vár tőlem?

Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas, díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.

– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.

– Ez legalább kétszáz oldal – kiáltott fel a Szádeczky-ivadék –, és én nem is tudok latinul!

– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.

Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból. Pali, akit még a Sári-féle fiaskó is húzott, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.

Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magánkívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy ki követte őt Instagramon, és törölte az ismerősei közül a Facebookon.

– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!

– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.

– A barátnőim írták, hogy akkor mégis mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?

Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches... – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:

– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.

Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a kerthez, jött vele szembe Gráncsa Margit.

Nem tudta, hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, miképpen tudná megúszni ezt a kényes családi becsületbeli ügyet. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.

– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.

Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.

– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.

– Keresd meg a ramocsavirágot.

A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát! A férfi megvonta a vállát, és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.

– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?

A kölykök csak megvonták a vállukat.

– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja, szedünk magának.  

Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta, és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott, a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.

Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.