A művésznő álma

A falevelek suhogása jelezte először: feltámadt a szél. A függöny lengedezése egy bohókás szellem táncmutatványára emlékeztetett. A távolból kutyaugatás hallatszott. Ha aludtam is előtte, nem a zajokra riadtam fel, még csak nem is a morajló égzengésre, hanem az ablakot eltakaró árnyékra lettem figyelmes. A gyomrom diónyira zsugorodott, és felszökött a torkomba, ha akartam volna, sem tudtam volna sikoltani. A hatalmas árny kigabalyodott a firhangból, az ágyam felé indult. Csak akkor ismertem fel, amikor a számra tette a tenyerét, és a fülembe súgta: Ne félj! Nem féltem. Már nem. Levette ajkaimról a kezét, és megcsókolt. Lerúgta lábáról a cipőjét, majd a szőnyegre dobva pólóját és nadrágját, befeküdt mellém az ágyba. Odakint megeredt az eső. Gyengéden átölelt, magához szorított. Arcom és nyakam puszilgatva, kezével hálóingem alá nyúlt, előbb megcirógatta a melleim, aztán lejjebb csúsztatta ujjait, egy kört rajzolt a köldököm köré, végül finoman a bugyimba nyúlt. A következő pillanatban már bennem volt, eleinte szelíden, ritmikusan, majd egyre hevesebben döfködött, míg szép lassan egész testemet el nem árasztotta a gyönyör. Mielőtt azonban a csúcsra értem volna, szertefoszlott a kép – zakatoló szívdobogással felébredtem. Félénken magamhoz értem. Annyira felizgultam, hogy le kellett cserélnem átnedvesedett alsóneműmet. A telefon három óra tíz percet mutatott. Leültem a nyitott ablak elé, rágyújtottam egy szál cigarettára. A messzeségben villámlott és mennydörgött. Hamarosan már zuhogott is. Becsuktam az ablakot, és visszabújtam az ágyba.

Lehet, hogy nem egészen így játszódott le. Nem kizárt, hogy kicsit kiszíneztem a történetet, de ez nem baj. A pszichológusom szerint egy álom kiegészítése a fantázia által sokban árulkodik egyéniségünkről. Vajon mit álmodtam ténylegesen, és mit képzeltem hozzá féléber állapotomban? És mindez mire utal? Fontosak ebben az esetben a részletek? Az biztos, hogy vihar készülődött, akárcsak a valóságban, mint ahogyan az is, hogy kifejezetten élethű intim viszonyunk volt. Intim viszonyunk… Micsoda eufemizmus! Valójában dugtunk, keféltünk! Már ezektől a szavaktól begerjedek. Nem emlékszem, hogy korábban álmodtam volna valami hasonlót. Rendkívüli izgatottság fogott el, jó volt rágondolni, ugyanakkor ijesztő is kissé. Ha léteznek párhuzamos univerzumok, lehetséges, hogy az egyikben éppen most is azt tesszük. Azt. Az sem kizárt, hogy az egyik ilyen alternatív világban férj és feleség vagyunk, s van három egészséges, okos és szép gyerekünk. Ő eminens szívsebész, én pedig világhírű zongoraművésznő vagyok. Valószínűbb talán, hogy ő sikeres gépészmérnök, én meg ünnepelt színésznő. Esetleg ő autójavító műhelyt vezet, én pedig titkárnő vagyok egy multinál. De az is lehetséges, hogy ő autómechanikusként dolgozik másvalakinek, én meg pénztárgépi eladó vagyok egy szupermarketben. Rengeteg lehetőség! Csupán egy férfival. És mennyi férfi van a világon! Megannyi lehetséges élettörténet, amelyekből mindig csak egy valósul meg. Tudom, ott vannak az esetleges párhuzamos világok, de lehetetlenség ide-oda ugrálni közöttük, mindegyikben kizárólag egyetlen élet élhető le, az összes többi, alternatív lét örök rejtély marad a maga univerzumát lakó embernek…

Hónapokig járt utánam, lesett és kerülgetett, mire összeszedte a bátorságát, hogy moziba hívjon. Annak rendje s módja szerint kellettem magam, úgy tettem, mintha hidegen hagyna a dolog, és csak jófejségből fogadnám el a meghívást, odahaza viszont az ágyon ugrándoztam örömömben, hogy randira hívott. Napokig csak romantikus szerzeményeket játszottam a pianínón. A moziteremben az utolsó sorban kaptunk helyet. Valószínűleg nem a véletlen folytán, de ezt sohasem firtattam. Emlékszem, a Holt költők társaságát néztük, de az izgatottságtól képtelen voltam követni a cselekményt. Szemem sarkából lopva az ülés karfáján nyugvó tenyeremet figyeltem. A film felénél megérintett, mintegy akaratlanul, mintha rángatózna a kisujja. Bátorításként egy kicsit felé toltam a tenyerem, mire ő is ugyanazt tette. Az ujjak, mint valami mitikus állatok, egyenként egymásba kapaszkodtak. Abban a pillanatban, amikor a kezem teljesen eltűnt az övében, úgy éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéről. Legszívesebben felálltam volna a székre, mint a tiltakozó diákok a filmben, hogy mindenki lásson bennünket. Ehelyett csak enyhén felé dőltem, és a vállára hajtottam a fejem. Látszólag a filmet néztem, valójában egészen más járt a fejemben. Évekkel később újra megnéztem a filmet, és csak akkor esett le a mondanivalója. Az elkövetkező időszakban még néhányszor láttam, legutóbb a lányommal, de akárhányszor is néztem, mindig ő jutott róla eszembe, meg a régi, faüléses moziterem, ahol arról ábrándoztam, egyszer csak magához szorít és megcsókol. Ahhoz azonban még néhány filmet meg kellett néznünk. Kárpótlásul már első este kézen fogva mentünk hazafelé. Mint a nagyok.

Sokáig azt tartottam életem tragédiájának, hogy fel kellett adnom a zongoraművészi pályát. Olyan súlyos gerincproblémát diagnosztizáltak nálam, amivel összeegyeztethetetlennek tűnt a napi több órás ülés a billentyűk előtt. Ma már nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez igaz. Mivel a zeneakadémia kiesett a lehetőségeim közül, viszont tizenévesen megrögzött művészléleknek tartottam magam, magától értetődően egy másik művészi pályán próbálkoztam. Rengeteget szekíroztam az állandó tanácstalanságommal. Visszagondolva, nyilván nem is értette ezt az önmegvalósítási szándékot. Nem volt szűk látókörű, és azt hiszem, jóval intelligensebb is nálam, csak ő két lábbal állt a földön. Ha éppen nem a leendő művészi karrieremről nyavalyogtam neki, megpróbáltam rávenni, hogy ő is iratkozzon be egyetemre, de határozottan elutasította a felvetésemet. Nem hagyhatom magára anyámat, mondta, meg nem is lenne miből finanszíroznom a tanulmányaimat, és ami a legfontosabb, kedvem sincs hozzá. Meggyőződésem, hogy bármelyik műszaki kart könnyen elvégezte volna. Sokkal szerényebb képességűek is boldogultak. A tehetségnél talán fontosabb az ambíció, és belőle az teljesen hiányzott. Tudtam ezt, mégis, amikor örökös, hangos töprengéseim egyike során felvetette, hogy ugyan miért is szükséges nekem továbbtanulnom, maradhatnék itthon, ő majd gondoskodik rólam, egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Ilyet el sem tudtam képzelni. Mivel fogok foglalkozni, kérdeztem hüledezve. Halkan felelte, hogy lesz elegendő teendőm a gyerekek és a ház körül, ha pedig mindenáron dolgozni szeretnék, lehetek titkárnő vagy bolti eladó, de semmi baj, ha nem akarok, mert ő minden szükségeset biztosít a számunkra.

Időre volt szükségem, hogy megemésszem ezt a nem formális, ám valóságos lánykérést. Ő is érezhette, hogy valami rosszat, kellemetlent mondott, mert nem sokkal utána közölte, bárhogy is döntök, ő támogatni fog, ugyanakkor ne várjam el tőle, hogy örüljön annak, ha elköltözök otthonról. Valahol jólesett a ragaszkodása, ugyanakkor sértett is, hogy két év után még mindig ennyire kevéssé ismer. Sohasem beszéltem neki se gyerekről, se családról, se háztartásról, se boltról, se hivatalnoki teendőkről, se egyéb munkakörről, semmi ilyesmiről. Az én világomban csak önkifejezést segítő, kreatív energiák és teremtő erők szerepeltek: zene, színház, képzőművészet!

Hivatalosan sohasem szakítottunk, legalábbis én nem emlékszem ilyenre. Hosszú tépelődés után a színművészeti akadémia mellett döntöttem, mivel volt némi tapasztalatom az amatőr színjátszásban. Kezdetben még jelentkeztem nála, ha hétvégére hazajöttem, idővel azonban a hazalátogatások is megritkultak, a jelentkezések pedig végleg elmaradtak. Tanulmányaim elvégzése után rögtön munkát kaptam a városi színházban. Néhány évet lehúztam már színészként, amikor egy kisegítő szex (így neveztük egymás közt a puszta biológiai szükségleten alapuló együttlétet) közben állapotos maradtam az egyik kollégától. Mindketten egyetértettünk abban, hogy semmi értelme megpróbálni a közös életet, ennek ellenére a babát megszültem. A terhesség alatt tért vissza újra a hátfájásom. Egyészségügyi gondjaim és az egyedülálló szülői lét összeegyezhetetlennek bizonyult a színészi pályával, úgyhogy azt is fel kellett adnom. Ezt a szakítást lelkileg irtó rosszul viseltem. Pszichológusom tanácsára kezdtem el festeni, hogy részint megnyugodjak, részint kiegyensúlyozottabb legyek. Új mottót választottam: Több festék, kevesebb Zoloft!

Elnyomtam a cigarettát, visszafeküdtem az ágyba. A reggeli kávézás közben, amíg szokás szerint a friss híreket olvastam a telefonomon, eszembe jutott az álmom. Önmagam előtt is kissé pironkodva beütöttem a nevét az egyik közösségi oldal keresőjébe. A gép talált néhány azonos nevű felhasználót, de egyikük sem ő volt. Megpróbáltam egy másik programmal, majd egy harmadikkal is, de valamennyivel hasonlóképpen jártam. Gondolhattam volna, meglehetősen konzervatív beállítottságúnak ismertem mindig, alighanem nem sokat jelentenek neki az okosvilág nyújtotta hóbortok. A raktárszobának becézett rumlihelyiségben lévő dobozok egyikéből előkotortam a régi, enyhén megsárgult telefonfüzetem, megkerestem benne a telefonszámát. Miután a szüleim meghaltak, a szülői házat eladtam, az árából vettem egy lakást a városban. Ily módon leszámoltam az örökös albérleti léttel, ugyanakkor végleg elszakadtam attól a helytől, amelyiket az otthonomnak hittem és éreztem. Tengernyi cuccot hoztam magammal, a pianínót kínkeservesen beszorítottam a nappaliba, az összes többit pedig bedobozolva betettem az egyik helyiségbe. Alig nyitottam ki a füzetet, azonnal beugrott a számsor. Beírtam a telefonomba. Napközben többször is késztetést éreztem arra, hogy feltárcsázzam, de valahogy nem tudtam rávenni magam. Mi van akkor, ha a felesége veszi fel?! Mit mondok neki, ha megkérdezi, ki vagyok? Hencegjem el, hogy egy sokoldalú művésznő?! Vagy legyek vele őszinte, és válaszoljam azt, hogy egy bukott színésznő, aki féltehetségeknek adott zongoraleckékből tartja el magát, és festegetéssel küzd a szorongása ellen?! Mellesleg a férjed excsaja. Még az őskorszakból. Hogy mit akarok?! Hát az éjjel azt álmodtam, hogy kufircolunk, erről eszembe jutott, és gondoltam, felhívom. Ezt így még neki is meredek lenne elmondani, nemhogy…

Valami azért mégsem hagyott nyugton, és az esti órákban csak rászántam magam a telefonálásra. Ujjaim a régi beidegződés szerint, szinte maguktól nyomkodták a gombokat. Kicsöngött. Mély lélegzetet vettem és vártam. Csakhamar egy idős női hang szólt bele a kagylóba. Illedelmesen bemutatkoztam. Felismertem a hangod, mondta, semmit sem változott. Jólesett a bók, egyben zavarba is hozott, hebegve motyogtam, hogy a fiát keresem. Elkéstél, mondta egyszerűen, mégis kegyetlenül hangzott. Hogyan?! Nem értem, dadogtam. Mi történt? Az éjjel balesetet szenvedett. És?! Tán csak nem… De igen. Hajnali három után történt. Sajnálom… Nem tudtam többet mondani, de a telefont sem voltam képes letenni. Helyettem az asszony beszélt. Egyetlen fiáról. Mondogatta neki, hogy nősüljön meg, de nem hallgatott rá, esze-kedve mindig csak a munkán járt, igaz, voltak kapcsolatai, de utánam – így mondta az anya: te utánad – egy sem volt túl komoly, csak arra kellettek neki. Gyereke sem született, unoka nélkül halok meg. Miután vonalat bontottam, a fürdőszobába mentem. Levetkőztem, a zuhany alá álltam. Megeresztettem a vizet, s ahogy a forró vízcseppek rám zúdultak, a könnyeim is megeredtek. Percekig hisztérikusan sírtam. Egész testemben rázkódtam. Nem tudom, őt sirattam-e, vagy inkább magamat, vagy akár kettőnket, holott már évtizedek óta nem gondoltam magunkra párként, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ez az elcseszett élet váltotta ki belőlem a bőgést. Fürdés után rögtön ágyba bújtam. A szél a függönnyel játszott. A távolban kutyaugatás hallatszott. Mennydörgött. Csendben feküdtem. Elképzeltem, hogy a telefonbeszélgetés nem történt meg. Semmi sem történt. Egyszer csak felbukkan az ablakban, bejön, pucérra vetkőzik, és befekszik mellém az ágyba. Mint egy álomban. Lehunytam a szemem, hogy jobban lássam és érezzem. Ujjaim lassan a bugyimba csúsztak…