„az álmok alatt nincsen semmi, / csak egy rengeteg rágott széle”

„térképet készítek, tudatelőtti / tájakról, tengerekről” – Deres Kornélia harmadik verseskötete, a BOX, egyidejű barangolás az emberi psziché fantáziatájain, alámerülés a tudati tartalmakba és szembenézés a múlttal. Álomszerű képekből, szabad asszociációkból épített versvilágában nem annyira az emlékfoszlányok, hanem inkább azoknak az egyénre gyakorolt hatásai kerülnek előtérbe, az én szembenézése az őt visszahúzó erőkkel. Tematikailag a szerző folytatja az utat, amin előző két kötete – Szőrapa (2011), Bábhasadás (2017) – is elindult. A korábbi munkák szintézisének tekinthető: magánmitológia-építés generációs traumákkal, szembefordulás a családi múlttal.

A kötet folyamatosan küzdő, önmagával és külső erőkkel örökös harcban álló énjének perspektívájából nyer értelmet a cím: a boksz mint küzdősport a saját és ellenfelünk határainak feszegetéséről szól, egyszerre feltételez támadó és védekező mozdulatokat, erőszakos és határozott önérvényesítést, melyben a metaforikusan értett túlélés a tét. Kontaktsportként a közvetlen találkozás, a küzdőtárs személyének megkerülhetetlensége az egyén alapélménye, az erőszakos felülkerekedés a végső cél. Ugyanakkor az, hogy a cím őrzi a magyarral szemben az angol helyesírást, más értelmezési horizontot is megnyit: körülhatároltságot, a bezártság érzését hordozza, olyasfajta közeg képét, amiből a kitörés vágya szólal meg.

A versek énje hol önmagával, saját pszichéjével és tudatalattijával, hol a mindenkori külső másikkal – társadalommal, líraivá tett apafigurával – folytat látszólag végeláthatatlan harcot, a kötet verseit mintegy keretbe zárják a küzdés paradigmájának variációi. A versbeszélő ingadozik az aktív cselekvés és passzív védekezés között. A kezdeti introspektív, önfeltáró versek támadó jellege a későbbi ciklusokban átfordul a külvilág elleni harcias attitűdbe.

Érdekes megfigyelni, hogy mindez hogyan csapódik le a versek képi síkján: az önreflexív küzdés mozzanataiban felerősödik a magánmitologikus-archetipikus motívumhasználat, a komplex versnyelv nehezebben hozzáférhető a befogadó számára. Ezzel szemben a külső harcot leíró versekben a szimbólumok visszaszorulnak, nyelvezetük dinamikusabb, kevésbé metaforikus. A nyelvhasználati és a képalkotási különbségek ugyanakkor megtörik a kötet szerkezetét, sok esetben disszonáns a megszólalásmódok közötti váltás: például a Kérem, fáradjanak ki a történetemből című rész tudatfeltérképező, traumafeldolgozó motívumaiban és nyelviségében a kezdőciklus eszmeiségét folytató versei után némiképp törésként hatnak a Lófarkas őseid társadalommal és magyarságélménnyel szembenéző, nyelvileg kevésbé komplex darabjai.

Ez a diszharmónia érzékelhető a megszólalásmódok játékában is: az én mintha nem lenne képes gördülékenyen beletalálni az egyes szerepváltozatokba, a váltás néha túl éles. Emiatt is hat különösnek a kötetzáró Civil tél, amelyben az én eléri a küzdés abszolút fokát: „Sejtenként pucolom a mérgeket. Oldalágról szüremlett / szokásokat mosok le. Precíz szortírozás. Génfrissítés. / Mimikák, gesztusok: mennek a levesbe. Csupaszítsam le / ezt a márkás korpuszt. Szívjam ki a hagyományt, a mákonyt. / Végül marad a lélegzet.” A démonokkal, traumákról való szembenézés, a számadás és önvizsgálat után szimbolikusan leszámol az apafigura halálával, de a kötet egészet tekintve ez mégsem katartikus pillanat, nem a korábbi szövegek alkotta ív logikus végpontja.

A BOXot alkotó hat ciklus – Rengeteg; Kérem, fáradjanak ki a történetemből; Lófarkas őseid; Még kifordulnék magamból; Paradise Alley; (No) exit – a kötetet fejlődéstörténetként rajzolja meg, az egyes részek a lírai én belső útjának egy-egy állomását reprezentálják. A kötetnyitó Rengeteg a tudat világában bolyongást, a visszatérést az ősi állapothoz, a tévelygést az ösztönök és sejtelmek birodalmában helyezi a középpontba. Az egyén önmagába fordul, alászáll belső világába, itt alapozódnak meg azok a magánmitológiába hajló motívumok, amik a későbbi versek képhasználatát is megszabják. Az egyén a Kérem, fáradjanak ki a történetemből folytatja a kezdőciklus problematikáját, az én további kísérleteket tesz belső világának feltérképezésére. Mindkét rész alapvető tapasztalata, hogy – bár a teljes megismerés nem lehetséges –, a kapuban megtorpanás, részleges betekintés az egyetlen járható ösvény a tudat működésének belátásához, a traumák feldolgozásához.

A nehezen megfogható tudati tartalmaktól elmozdulva a második részben az önvizsgálat tárgya konkrétabb, témaként megjelenik a múlt, szerelmi csalódás, nőiség, a családi traumák felgöngyölítésének kísérlete. A Lófarkas őseidben a hangsúly a külvilágra helyeződik át, generációs és társadalmi sérelmekre, valamint az egyént foglalkoztató kérdésként bukkan fel a magyarságtapasztalat megélése. A harmadik részben az első két ciklus alászállás-barangolás motívuma mellett megjelenik a gyógyulás lehetősége, a kitalálás labirintusból, a beletörődés a teljes megismerés lehetetlenségébe. Ez a perspektíva mélyül el a Paradise Alley verseiben, a belső vihar csitul, erre utal a világosság és meleg képzetkörébe tartozó képek számának növekedése. Az út lezárulását jelenti a (No) exit egyetlen verse, a kötet legkevésbé lírai alkotása, melyben – úgy tűnik – megtörténik a végső leszámolás a korábbi tapasztalatokkal.

Maguk a részek viszonylag jól körvonalazható ívet rajzolnak, egyedül a Lófarkas őseid pozíciója hat némiképp zavarónak, mivel logikailag nem kapcsolódik sem az előző részben elinduló traumafeldolgozáshoz, sem a következő egység gyógyulási kilátásához. A fejlődéstörténeti szerkezetben ugyanakkor más irányú mozgások is megfigyelhetők: főleg az első két ciklus szövegeiben dominálnak az alászállás elemei, a versbeszélő képzeletbeli útját az alámerülés, zuhanás, mélyebbre hatolás jellemzi: „Lefelé zuhanni egy testben. Méltó feladat. / Vezetőszáron rángatnak le, át a szájbolton, / a nyelv alatti tájra. Elnyelem saját magam” (Szívkirály); „Alászállni a víztömeg mélyére” (Családregény alja). A felszín alá bukás mint cselekvés szorosan összefonódik a sötétség, félhomály, átláthatatlanság képeivel, mintegy sugallva, hogy ez a fajta alászállás nem a tisztánlátást hozza el, a feltérképezni vágyott területek megőrzik titkaikat: „Ahová érkezem, ott makacs félhomály van” (Szívkirály). Emellett pedig erőteljes belső-külső irányú kilendülés is észlelhető abban, ahogyan a belső világra irányuló merengések váltakoznak a külvilágot érintő reflexiókkal.

Bár látszólag önmagában is értelmezhető, lezárt egységet alkot a hat ciklus, két aspektus is mélyebb összefüggésrendszert sugall: egyrészt maga a fejlődés-narratívába illeszthetőség, másrészt azok a motivikus összefüggések, melyek átjárást biztosítanak különböző ciklusok versei között, létrehozva a kötet metaforikus hálóját. Legszembetűnőbbek: a víz motívumra visszavezethető asszociációk (halak, elmerülés stb.; a kötet borítóján egy folyadékkal teli kád); a labirintus-toposz képtársításai (erdő, bolyongás); a sötétség–világosság ellentétpár; valamint amikor a szerző korábban szöveghelyeket emel át akár cikluscímként, akár verssorként: például a második egység Rengeted: át sose vágtad már címében is rájátszik a kezdőciklus rengeteg-toposzára; a Rám jár című vers Reggelente a vizet bámulod, lófarkas őseid” sorának kifejezése („lófarkas őseid”) egy későbbi rész címeként tér vissza.

A Rengeteg és Kérem, fáradjanak ki a történetemből ciklusok a mű legsikerültebb darabjai, bennük valósulnak meg legteljesebben a kötetet meghatározó poétikai eljárások és megszólalásmódok. Ezekben a versekben bomlik ki legintenzívebben az én magánmitológia-teremtő hajlama, az önmagába tekintés során egy motívumokkal sűrűn körbeindázott világot rajzol a befogadó elé, erősen behatárolva ezzel az egyes szövegek képhasználatát. Szinte minden versben felfedezhető az álom („Szerinted álmomban minden alak én vagyok. / Gyurmázás, kivetülés csak”), a sötétség („Lemerülni képeim közé, / az otthon mögöttibe, az átkozottba, / sötét tárgyakhoz”), a víz („Uszonyos szerveimmel lubickolok / a neonnal áttört akváriumban”), a labirintus („Ősi szavakból szőtték ezt az erdőt, / át sose vágtad”), az éjszaka („Leghosszabb éjszakáimon törpékkel társalgok”), a némaság („Hetek óta hullacsend. Kivágták a földből / a vezetéket, a zsinórt, a zümmögést”), a nyelvi kifejezés korlátoltságának („csak beszélnének már szabályosabban / az idegerdők. Több felismerhető hangot követelek, / kevesebb morajlást”) képei. A kiépülő motívumháló a belső tájat kiismerhetetlen, átláthatatlan, különös lényektől hemzsegő és sokszor fenyegetéseket hordozó közegnek mutatja („de az éjszaka százlábúi is mozgolódnak, / ki-be járnak. Árnyszövők, nyirkos testű, / sokkos halak, angolkák / Prenatális alaphelyzet. / Fog nélkül harapók, húsodon élnek”), ahol maga az egyén nem tud veszély nélkül keresztülhatolni, a valahová érkezés csak küzdelem árán lehetséges. Ezek a képek áttételesen jelenítik meg az én belsejében tomboló szorongásokat, traumákat, ki nem fejezhető tartalmakat, ezekkel kell szembenéznie ahhoz, hogy megbékéljen, és a gyógyulás következő fázisába lépjen.

A kötetkompozíció tükrében nyer értelmet a mű mottója: „Nem változni: öngyilkosság.” A változás a lét alapvető feltétele (ezt látszik sugallni az említett víz-motívum gyakorisága is), az egyéniség megőrzésének lehetősége. Az én szembesülése önmagával és a külvilággal folyamat, örök küzdelem, oda-vissza játék.

Deres Kornélia harmadik kötetében alámerül az énben, kutat és felfedez, hogy jobban megértse önmagát és világhoz való viszonyát. Az alászállással megkísérli megtalálni a kulcsot a traumák kezeléséhez, s bár azok a zárlatban sem tűnnek el, az egyén megtanulja elengedni őket, kiszabadítja önmagát az ingoványból. Bár poétikailag korántsem egységes a kötet, az egyes ciklusok között szembeötlőek az eltérések, összességében elmondható, hogy akár egy jó bokszmeccs végén, még sebektől tarkítottan bár, de egyértelmű győztes emelkedik ki a küzdelemből.

Deres Kornélia: BOX. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022