Régen várt verseskötetet vehet kézbe az olvasó: Mezey Katalin beszédes című Örökségét. Mezey líránk nagy szerencséjére mer érthető lenni, nem fél attól, hogy gondolatait megosztva kirajzolódik saját lényének az a karaktere, amely mindenki mástól megkülönbözteti, és egyénivé válik a hangja. Nem tart attól, hogy a lelkébe látnak, s nem tart az egyszerűségtől sem.

Kégl Ildikó legújabb verseskötetét kezünkbe véve joggal merülhet fel bennünk a gyanú, hogy a könyv olvasásakor érdemes a kert toposzát mitológiai és hagyománytörténeti kontextusba helyeznünk. Ehhez azonban érdemes előbb azon eltűnődni, hogy a kert motívuma hová tágítható vagy épp redukálható. Ahogyan az kijelenthető, hogy minden erdő végtelen számú fából áll, legyen az a végtelen valójában csak húsz vagy tíz fa, úgy talán az sem vitatható, hogy lehet kert egyetlen balkonláda vagy csokornyi virág is.

Egy húszezrest apánktól kölcsönkérni egy szutykos, novemberi napon – ez a költészet? Akár válhat költészetté ez a hétköznapinak tűnő gesztus is. Első ránézésre a Parnasszus vidékétől távol esőnek tűnik számos olyan téma, amely Luzsicza István Ágain megtart című kötetében megjelenik, a szerző azonban bebizonyítja, hogy hogyan lehet az emberi élet apró mozzanatait univerzálissá növeszteni.

A természetfelettihez való viszonyulás sajátos érzetünk, egyszerre tudunk iszonyodni tőle, vagy olykor benne nyugalmat találunk. Az ünnepi asztalnál szintén gyakran felmerülő kérdés, hogy hiszünk-e valamiben, egyre inkább energiamezőkkel és ősi mitológiákkal való ismerkedéssé szelídül.

Thomas Mannt idézi az egyik verstűnődéséhez átemelt mottóban Hegedűs Gyöngyi: „Istennek nincsenek történetei.” Istennek valóban nincsenek történetei. Mi magunk vagyunk a történet, akik epizodistaként szerepet kaptunk a rendezői álmok kiteljesítésében. Hegedűs Gyöngyi ezt a ránk testált szerepet – a megélt valóság felszisszenő pillanatait – osztja meg az olvasóval legújabb kötetében.

Kedves Olvasó! Szokott néha arra gondolni, hogyha holnap meghalna, akkor mit hagyna maga mögött? Létezik egy emberfajta, aki szinte naponta farkasszemet néz ezzel a kérdéssel: a költő.

Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című kötetének is a szembenézés fent említett gesztusa a legerőteljesebb mozgatórugója. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a szerző Ettore Majorana álarca mögül szól. Persze ezek nem szerepversek, sokkal inkább az alterego-teremtés sajátos kísérletei.

„térképet készítek, tudatelőtti / tájakról, tengerekről” – Deres Kornélia harmadik verseskötete, a BOX, egyidejű barangolás az emberi psziché fantáziatájain, alámerülés a tudati tartalmakba és szembenézés a múlttal.

Azokra a napokra emlékszem a legélesebben az életemből, amelyeket külföldön töltöttem. Amikor az idegen környezetben sem a hangzás, sem az illat, az íz vagy struktúra nem volt ismerős, amikor kicsit újra kellett tanulnom a valóságot. A jó irodalom ugyanezt tudja, újraalkotni a világot, új körvonalakat festeni és néven nevezni az ismeretlent. Külföldi szerző esetében a rácsodálkozás még nagyobb lehet. Az „ismeretlenbe vetettség izgalma”, a „minden perc jelenidő” extázisa egy alkotói univerzumba való belépés által is megélhető.

A két éve megjelent kötet lírai párbeszédeket tartalmaz, amelyben a versek úgy fonják át az előre-hátrautalásokkal az egész könyvet, ahogyan a csillagképek az eget. Összesen 88 művet olvashatunk, amelyekben Jóna Dávid reflektál Baranyi Ferenc kiválasztott műveire. Az oldalakat lapozva egyre bizonyosabbá válik, hogy ahány vers, annyi reflexió. A diverzitás remekül áthatja a könyvet, a reflektív változatosság pedig folyamatosan ingerli az olvasót, hiszen egyik műnél sem lehet előre tudni, mire számíthat az ember, milyen megközelítésből hallhatjuk a választ. Ez a vibrálás végig érezhető olvasáskor.

A halált sosem érezzük magunkénak, mindig csak más halhat meg, ezzel a gondolattal nyugtatjuk magunkat lefekvés előtt, ennek a gondolatnak örülünk reggel, amikor felkelünk, hisz bebizonyosodott, hogy így van. A halál pusztán egy gondolat, távoli kép, amit nem hagyunk kirajzolódni, nem akarunk tudomást venni róla, nem törődünk vele, és úgy élünk mindennap, mintha halhatatlanok lennénk.

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.

„…Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom, …hogy miként folytatódik” – írta Alföldy Jenő Turbók Attila 2017-es kötetének (Búcsú jövő időben) Kortárs-beli recenziójában. S most az összegzésnek és a folytatásnak is tanúi lehetünk. A hitelesség eddigi legteljesebb bizonyítékával.

Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig.

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó tudatán, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben.

Ne akarjuk minden leírt szövegről azt hinni, hogy az vers. Ha valamit leírunk terápiás céllal, az még nem jelenti azt, hogy költők vagyunk. El kell távolodnunk önmagunktól ahhoz, hogy költészetet műveljünk, de én is még csak kísérletezgetek – Bíró Tímeával, az Irodalmi Jelen költészeti díjas alkotójával beszélgettünk.

A magyar haiku mestereként számon tartott Fodor Ákos válogatott verseskötetéből kínálunk ízelítőül egy versösszeállítást, a kötet előszavával kiegészítve.