Egy házasság története
Már a menyegzőnk rosszul kezdődött. Búsék közvetlenül a temető mellett állították fel a lakodalmi sátrat, a kölköknek meg úgy volt teljes a muri, hogy tortaszeletekkel a kezükben bóklásztak a sírok közt. Alighogy visszaértünk az esküvői szertartásról, elterjedt a hír, hogy az egyik friss sírhant alól kopogtatás hallatszik. Nem kellett több a násznépnek, csakhamar mindenki ott nyüzsgött egymás hegyén-hátán a sírbolt körül, a fiatal özvegyasszony érkezését várva, csak újdonsült férjem és én ücsörögtünk hallgatagon a részünkre kijelölt helyen, a sátorban. Visszagondolva, egyáltalán nem lehettünk valami felemelő látvány, nem csoda hát, hogy az embereket jobban érdekelte a föld alól érkező titokzatos zaj. Alig vártuk, vagy legalábbis én, hogy vége legyen az egész ceremóniának, és ágyba bújhassunk.
Nos, a nászéjszakánk nem épp olyanra sikeredett, amilyenre számítottam, amit a nagy felhajtás körüli fáradalmakkal és a napközben átélt bizarr történésekkel magyaráztam. Tévedtem. A következő éjszaka is ugyanúgy telt, mint az első, majd a rákövetkező. Két hétig nem tettem szóvá a dolgot senkinek sem, akkor azonban már képtelen voltam tovább magamban tartani, és elmondtam az édesanyámnak. Első felindulásában leteremtett. Azt mondta, nem kell többé görcsös nyápicként viselkednem, férjes asszony lettem, éljek a nőiességemmel. Ha az ágyban is úgy viselkedek, ahogy egyébként szoktam, akkor egyáltalán nem csodálja, hogy az uramnak már most nem fűlik hozzám a foga, nézzek magamra, úgy festek, mint egy kicsavart mosogatórongy!
Alig hittem a fülemnek. A saját édesanyám mondta mindezt, aki sohasem engedett el diszkóba, mert oda csak a legalja jár; aki magamutogató cafkáknak nevezte azokat a nőket, akiknek szoknyájuk alól kilátszott a térde; aki még a szájfestést is tiltotta, mert olyat csak a ledér nők tesznek, hogy ágyba vitessék magukat; aki nem szerette, ha bárki eljön hozzám az osztálytársaim közül, mert feltart a tanulásban, biztos telebeszéli a fejem minden hülyeséggel, s különösen az zavarta, ha én akartam meglátogatni valakit. Mindenkit elvadított a környezetemből. Középiskolás koromra egyetlen közeli barátnőm sem maradt. Bármennyire is szörnyen hangzik, nagylányként egyszer sem voltam szórakozni. Nyilván éppen ez keltette fel Mihály érdeklődését irántam.
Az esküvőnk előtt egy évvel ismertem meg egy vasárnap reggeli szentmise után. Szürke öltönyében nagyon fess volt. Édesanyámmal éppen jöttünk ki a templomból, amikor előttünk termett, enyhén meghajolt, és bemutatkozott. Azt hiszem, már abban a pillanatban minden eldöntetett. Anyámat teljesen levette a lábáról ez a modorosság. Talpig úriember, mondta később nekem otthon. Az is maradt. Az ártatlan puszikat és néhány ügyetlen csókot leszámítva semmi testi érintkezés nem volt köztünk. Azonnal fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy valami nincs rendben, főleg mert tíz évvel idősebb nálam, akkor harmincadik életévének a küszöbén, de mit tudtam én még akkor ezekről a dolgokról, felvilágosítatlan kis liba voltam.
De még, ha tudtam is volna, nem volt kihez segítségért folyamodnom! Pszichológusról akkoriban még nem is hallottam, a tanárjához nem fordul az ember ilyen kérdésekkel, igazi barátnők híján egyedül csak anyám maradt, ő azonban teljesen el volt ájulva vőjelöltjétől. Reggeltől estig róla áradozott, önmagát dicsérve, amiért megóvott a helytelen életmód csábító csapdáitól, aminek jutalmául, íme, az ég tökéletes férjjel jutalmaz meg. Bárcsak drága édesapád is megérhette volna ezt az örömet, mondogatta pityeregve, én meg sohasem értettem eme érzelemkitöréseit. Emlékeim szerint apám csak a korai halála után érdemelte ki a drága jelzőt. Anyám határtalan örömére fél év udvarlás után Mihály megkérte a kezem, kora tavaszra kitűztük az eljegyzést, az érettségim után pedig a lakodalom időpontját is.
Amikor kissé lehiggadt, anyám azt tanácsolta, legközelebb húzzak fel valami csipkés, kihívó alsóneműt, és viselkedjek kacéran. A párnára könyökölve nyújtózzak végig az ágyon, térdben kissé hajlítsam be a lábamat, és miközben az uramat gusztálom, mutatóujjamat lágyan huzigáljam az ajkamon. Pontosan az utasítások szerint cselekedtem, néhányszor diszkréten még a nyelvemmel is megérintettem az ujjamat, mindhiába, Mihály csak kedvesen elmosolyodott, s úgy feküdt le mellém, mintha ott sem lennék. Amint letette a fejét a párnára, mélyen szuszogva álomba merült, én pedig nyalogathattam magam saját örömömre. Még néhányszor megpróbálkoztam anyám módszerével elcsábítani a férjemet, de valahányszor kudarcot vallottam.
Több mint egy hónapja voltunk házasok, amikor egy este szóvá tettem aggodalmaimat Mihálynak. Mint aki őszintén meglepődött szavaim hallatán, furcsán rám nézett, és azt mondta, ő azt gondolta, ha egy év járás alatt egyszer sem hoztam szóba a szexet, akkor ezután sem teszem. Iszonyatosan felháborodtam. A megdöbbenéstől alig kaptam levegőt. Mihály közben, azzal az idegesítő kimértségével, felhúzta a pizsamáját, és bebújt a paplan alá. Egész testemben reszketve leguggoltam az ágy elé, s elfúló hangon ordítottam a képébe, hogy gyereket akarok, csináljon nekem egyet, egyszer még rá is ütöttem a karjára, de csak annyit értem el, hogy megvető tekintettel végigmért, a fal felé fordult, és lekapcsolta az éjjeli lámpát.
Kétségbeesésemben anyósomhoz fordultam segítségért. Abban reménykedtem, hátha vele tudok beszélni mint nő a nővel. Tévedtem. Elszörnyedve zúdította rám szemrehányásait. Örüljek annak, hogy ágrólszakadt létemre ilyen tehetős családba kerültem, kiabálta, tegyem össze a kezem-lábam, hogy ilyen szerencsém volt. Mi a fészkes fenét szeretnék még, mindenem megvan, mi lenne, ha látástól vakulásig dolgoznom kellene a betevő falatért, akkor bezzeg nem járna az eszem mindenféle paráznaságokon, hogy nem sül ki a szemem ilyesmit kiejteni a számon, szégyelljem magamat! Ordított. Hiába próbáltam emlékeztetni arra, hogy én nagyon szívesen vállalnék munkát, esküvő előtt hívtak is a városi gyermekorvosi rendelőbe nővérnek, mivelhogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, ők beszéltek le róla, mondván, hogy egy asszonynak otthon a helye, de mintha ott se lettem volna, csak mondta a magáét. Sokan nagyon szívesen cserélnének velem, tudom én azt, hogy más feleségeket üti-veri a férje?! Ilyeneket vágott a fejemhez, teli torokból üvöltve, hogy boldognak és hálásnak kellene lennem, hogy senki sem molesztál. Szerencsétlenségemre kiszaladt a számon, hogy olykor még egy pofont is eltűrnék, ha tudnám, hogy férfihez mentem férjhez, aki legalább hetente egyszer megbasz. A hallottak miatt anyósomat majd’ megütötte a guta. Takarodj a szemem elől, te mocskos szajha, sziszegte, Istenhez fohászkodva, hogy térítsen jobb belátásra.
Nem tudom, hogy a Mindenható mekkora szerepet játszott az egészben, vagy inkább a köröttem lévők elítélő magatartása késztetett meghátrálásra, elég az hozzá, hogy az anyósommal történt kellemetlenség után felhagytam érzéki törekvéseimmel. Anyám egyszer tapintatosan érdeklődött a fejleményekről, s mivel azt hazudtam neki, hogy minden rendben, soha többé említést sem tett a dologról. Ritka baráti összejöveteleken és a kötelező bálokon Mihály és én, azt hiszem, sikeresen megjátszottuk a boldog házaspárt. Napközben ritkán találkoztunk, mert ő rendszerint dolgozott, ha meg éppen nem, akkor vagy a motorbiciklijét bütykölte, vagy a vadászfelszerelését rendezgette. Esténként egy ideig a tévét néztük, utána pedig mindenki a saját oldalára fordult az ágyban. Vasárnaponként misére mentünk, és hálát adtunk az Úrnak, hogy mindezt lehetővé tette számunkra, és azért imádkoztunk, hogy a jövőben is így tegyen.
Ki tudja, ha nem történik meg az a sorsdöntő eset az apósommal, lehet, hogy mindörökre belenyugszom a helyzetembe, és egy napon Búsnéként terítik rám a szemfedőt. A magasságos nyilván nem így akarta. Aratásidő volt. Mihály és az anyja kimentek a rétre, Pali bácsi az utolsó pillanatban rosszullétre hivatkozva otthon maradt. Kimostam, kiteregettem, odatettem az ételt, és gondoltam, amíg fő, gyorsan lezuhanyozom. Pokoli hőség volt aznap, patakokban csorgott rólam az izzadság. Éppen csak kiengedtem a hajam, és levetettem a blúzomat, amikor az ajtóban megjelent Pali bácsi. A mosógépről felkaptam a törülközőt, és magam elé tartottam. Azt mondta, ne féljek. Mit akar, kérdeztem tőle. Látszott rajta, hogy zavarban van, közben eltökélt a szándékában. Én nem értek egyet ezekkel, mondta halkan. Az élet nem arra való, hogy önmegtartóztatásban szenvedjük végig, hebegte, ha Isten ezt akarta volna, akkor nem látja el az embert az élvezet szerveivel. Beszéd közben lassan levetette az ingét, a földre dobta, s ott maradt előttem szőrös mellel. Tata, kérem, próbáltam jobb belátásra bírni, amikor a nadrágját kezdte gombolni, de hasztalan. Miért ne segítenénk egymáson, ha már az Úr egy házba rendelt bennünket, senki sem tudja meg, mondta, ezek legkevésbé. Hónapok óta rólad ábrándozom, veled fekszem, veled kelek, magyarázta nagyokat nyeldesve, miközben kibújt nadrágjából, a gyönyörű formás seggedet látom mindenütt, meg a két szép kerekded melledet, amelyek majd’ megepednek azért, hogy megmarkolássza őket valaki. Egy szál gatyában maradva egy újabb lépést tett felém. Tata, kérem, ne jöjjön közelebb, esedeztem, és a zuhanyozóba hátráltam előle. Sajnállak, kislányom, istenkáromlás megtagadni magunktól az élvezetet, motyogta, segítsünk egymáson, ezzel belemarkolt a fenekembe. Nem tudtam, hová menekülni előle, már szinte felragadtam a csempézett falra, hirtelenében leemeltem a zuhanyzórózsát, és hatalmasat sújtottam apósom fejére. Nyomban összerogyott előttem, én pedig kirohantam a fürdőszobából.
A hazaérkezőknek azt mondtuk, hogy az öreg megszédült fürdés közben, és nekiesett a mosógépnek. Szerencsére komolyabb baja nem esett, váratlan közeledése azonban felnyitotta a szemem. Majdhogynem egy teljes évet lehúztam ebben a kamuházasságban, eddig reménykedtem, hogy előbb-utóbb teljes mértékben is férjjé és feleséggé válhatunk, nem tudok többé várni, ezért úgy döntöttem, hogy elválok tőled, jelentettem be este a férjemnek. Alaposan kihúztam a gyufát, jól kizökkentettem az uramat a komfortzónájából, a mindig higgadt Mihály teljesen felbőszült, kígyót-békát kiáltott rám, rusnya ringyónak nevezett, akinek máson sem jár az esze csak, hogy széttegye a lábát, el is híreszteli majd a faluban, micsoda kéjsóvár cafka vagyok, amire azzal kontráztam, én pedig azt fogom elterjeszteni, hogy mellette egy év házasság után is még szűz vagyok. Cudarul összevesztünk. Először és utoljára.
Az egész rokonság és az összes ismerős megdöbbenésére másnap beadtam a válókeresetet. Anyám majd’ megveszett kínjában. Mit mondanak majd az emberek, mostantól hogyan megy végig az utcán, bárcsak elnyelné a föld, kinek kellek majd elvált asszonyként, ő ezt a szégyent nem éli túl, mihez kezdek magammal, sopánkodott. Mivel nem akartam visszatérni lányszobámba és hallgatni édesanyám sirámait, aki mindvégig abban reménykedett, hogy majd meggondolom magam, a házasságunk felbontásáig, sőt az ítélet kikézbesítése után is még néhány hétig a Bús-házban maradtam. Mihály nem gördített semmi akadályt a válás elé, felfogta, hogy úgysem változtatom meg a döntésemet, így hát az átmeneti időszak meglehetősen nyugodt légkörben telt el. Majdhogynem semmiben sem különbözött az elmúlt évhez, annyi volt csupán a különbség, hogy már nem egy ágyban aludtunk a férjemmel.
Időközben megpályáztam egy nővéri állást az egyik fővárosi kórházban, amit meg is nyertem, sőt a kórház ideiglenesen még egy olcsó panziót is biztosított a számomra, amíg nem rendezem tartósan a lakhatásomat. Indulásom előtti este bekopogott hozzám Mihály. Bejöhetek, kérdezte. Igen, válaszoltam, bár már ágyban voltam. Csípőre tett kézzel végignézett a bőröndökön, és annyit mondott, ha nincs kifogásom ellene, majd ő elvisz autóval, hogy ne kelljen ezzel a sok poggyásszal szerencsétlenkednem a buszokon. Szabad, mutatott az ágyra, de mielőtt még bármit is felelhettem volna neki, lefeküdt mellém. Percekig némán feküdtünk egymás mellett, a mennyezetet bámulva, mire újra megszólalt. Zöldfülű kamasz voltam, mondta halkan. Nem biztosítottam ki, és váratlanul elsült. A vadászpuska. A dörrenéstől a mellettem lévő kutya ijedtében belém harapott. Ott. Apa alig tudott kiszabadítani az állkapcsa szorításából. Megműtöttek, de már baszhattam. Vagy épp ellenkezőleg. Sajnálom, öleltem át. Hát még én, ölelt vissza. Másképp is alakulhatott volna. Nem baj, Isten előtt örökre férj és feleség maradunk. Önmagunktól meghatódva mindketten kissé elpityeredtünk. Ez volt a legintimebb együttlétünk. A soha el nem hált nászéjszakánk.
