Apám vadvízi hajóval jön
2002-ben született, Székelyudvarhelyen. Tanulmányait a Dr. Palló Imre Művészeti
Líceumban szobrászat szakon végezte, ekkor találkozott a fotográfiával és az irodalommal is.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia és a Sapientia EMTE Kolozsvári karának média szakos
hallgatója. Leginkább azok a banális történések, mindennapi látványok ragadják meg, amelyek
motiválni kezdik valami összefüggőbb feltérképezésében.
Párbeszéd
Meghal az emlék, amire már nem gondolnak; kérgére nő a fagy.
Tömbbé alakulnak az évek. Majd később esnek le a szívről.
Széthúzódó szövettestek utoljára köszönnek egymásnak.
Vége lesz majd mind a tudásnak. Elvész
várt palástod. Kincseidet ma már mind
összeszedték, rendszerezik. Magad vagy,
tompa, ruhátlan.
Szabad vagy. Kipucoltam minden emléket.
Itt vannak, egy csomagban a tied.
Vidd magaddal, csak később,
legalább az első sarokig várj, hogy kidobd.
Sistereg. Kés és seb. Elég lesz? Érre
megy. Felétek kényes a rettegés. Ha
kérsz, üres téboly, szakadár magány, fény
képe vakíthat.
Elengedtük. Képeim változatlanok.
Néha belestünk egymás életébe,
félévente egyszer, de már csak gyanakodva.
Soha nem tapintottuk meg a törés felszínvonalát,
utólag mutogattunk egymás forrt sebeire.
Beszéltünk, szokásos utcákon, semmi különösről
és alig leplezve: nincs közös szavunk.
Fék vagy. Érzem csontjaid. És, hogy érted
kárhozat vár? Lassan inog meg elméd.
Bent maradsz. Nincs ketrec, akác, örök légy.
Védd magad, őr vagy.
Az udvaron ívelt betonlépcső nagymama kastélyába,
veletek szemben a kis roskadozó szín.
Ott futkároztunk, amikor leesett az egyetlen szemölcsöm.
Évekig rajtam volt, tőle tanultam, melyik a jobb kezem.
(Meglepődtem, hogy elhagytam magam.)
Tudni bármit? Mind kiesik, kidobják.
Vége. Zorddá áztat a fagy. Magához
int egyenlő embereket, javítja
lassan az elme.
Kövérebb vagyok, soha nem értelek volna utol.
Emlékszem, amikor lelöktem őt a betontömbről.
Egyedül álltam ott, mint aki magát temette el.
A szőlő még homályosan,
a kunkorodó ipszilonok,
amiket csak úgy leharaptunk.
Menjetek békével
Zárjátok be már azt a koporsót,
És vigyétek ki a temetőbe!
Petőfi Sándor: Zárjátok be már azt a koporsót
Zárjatok be, húzzátok el a függönyt,
fehér pólyába göngyöljetek.
rácsozzatok ablakot, fessétek feketére a képeket.
Szemem csak az első szóra nyitom,
zárkózzatok el az élettől, vegyétek magatok alá kis székeitek,
csendes gyermek leszek, bölcsességgel teli.
üljetek kis körökbe, háttal, úgy várjátok a halált.
Ha fontos lesz, csak akkor fogok szólni,
fekete gyászruhát szaggassatok,
ha majd kell, nyakkendőt kötök.
tépjétek le mind a gombokat,
de addig is betűröm fiatalságom.
Fordítsátok el a tükröket.
Éles fogaim villódznak.
Nem számít, csak engem zárjatok el.
Engedjetek fal nélküli csarnokokba,
ne várjatok hibaüzenetre.
lármás alkudozók, zsibárusok közé.
Nem kérek zsolozsmát.
Hogy egy szóban hallassam hangomat,
gyermek kedvem magam mellé temessétek,
fiaim, vízhangok, ti visztek tovább.
Meggémberedett testem mellé várok koszorúkat.
Halkan súgok a levegőbe:
várok sötétet, várok halált.
Útinapló
Balkáni dobok hangját hozza a szél.
Minden ország egy identitás,
közöttük a morál iratait pecsételik.
Átlépni Balkánból Balkánba,
felfedezni nagy részeket, mi teljesen azonos.
Látni, hogy kultúránknak volt ára,
és mindig szebb az, mi koros.
Kivéve a fiatal öleléseket, a tavasz csámcsogásait.
Bőrünk feszes vászonként emeljük a napba,
mi még mind egyek vagyunk.
Később jönnek az idők, a sejtek vészkiáltása.
Megrogy a vászon, színét kiveszi a nap.
Hallgathattalak, madár ringó tánca,
mi már nem vagyunk fényes tollú madarak.
Csak én birok versemnek hőse lenni, végleg kirepülök.
Érdektelen képek kerülnek az otthoni falakra
Rúdugrói bátorsággal nézek a szemedbe,
anyám te szültél, de már nem vagyok fiad.
Elértük a lázadás partját, a viharokat
lassú mosás váltja, beivódik saját identitásom.
A lassú víz partján tisztálsz. Kék vízbe feketét oldasz.
Ronggyá alakulnak elvárásaid,
az égre nézel és az Istenhez szólsz.
Már hárman értetlenkedünk magamon.
Apám vadvízi hajóval jön, lassan érkezik.
Lábát ügyelve helyezi le a partra, saját lábnyomát is meglepve.
Csendesen csillan a szurony. Addigra már kész
a felszaggatott ruha. A barlangba árnyak vetülnek
és kezdenek monológgá válni párbeszédeim.
Betömik a szám. Ráharapok a rongyra.
Kesernyés ízt érez a szájprém, nem nyel, magában visszatartja.
Kivonszolnak a partra, nem tudják mi legyen velem.
Csendben tanakodnak, miközben egy turistacsoport figyeli a rituálét.
Érdektelen képek kerülnek az otthoni falakra.
