Akkor milyen is az a metamodern?

Kiállításlátogatóként mindig két nagy szempontot igyekszem figyelembe venni: az elsajátított technikai tudást és a megosztani kívánt mondanivalót. Mert hiába erős az egyik, ha a másik hiányos, már nem beszélhetünk műalkotásról. A technikai elváráson túl – tesszük fel a kérdést – mennyire elemi az alkotók mondanivalója? Juhos Sándor és Szabó András kiállítása a Bánffy-palotában részben választ adhat a címben feltett kérdésre: Mi is ez a nézőpontjaik által fémjelzett „metamodern lencse”?

Mindkét képzőművész az újraalkotás gesztusával él, míg a festészet terén Juhos Sándor a csendélet hagyományát, addig Szabó András a mindennapok világát igyekszik felpezsdíteni. A technikai- és tematikai beágyazottság a képzőművészetbe mindkét alkotó hasznára válik, a befogadónak értelmeznie kell a képet egy sokkal felületibb átérzés helyett. Nem elég csak rezonálnunk, az elsődleges benyomás nem döntő a képek megítélésénél, hisz az első pillanattól egyértelmű: szimbolikai rendszerekkel van dolgunk, amelyek megfejtésre várnak. Technikai tudásával mindkét művész lenyűgözi a befogadót. A néző avatatlan, a képek elkészítésének mikéntjét teljes egészében nem érti meg, e szerencsés távolság által kezdhetnek el mesélni az alkotók közönségüknek.

Juhos Sándor: Angyali üdvözlet, 2019

Juhos Sándor csendéletein keresztül letűnt művészeti hagyományba nyerhetünk betekintést: a technika és szimbolika világába. Képein gondosan összeválogatott tárgyak és eltérő érzeteik képviselik jelenkorunk társadalmának milyenségét. A tárgyak esztétikai és jelentésbeli tartománya azonban sajnos zárt világ. Hiába jutunk el a realista ábrázolásig, ha megelevenített tárgyaink (lebegő vázák, porcelán dísztárgyak, tömeggyártott, funkciótlan díszítőelemek…) üresek, kihalni látszó jelentéstartományuk műanyag etika, olyan művészeti világba kalauzol, ahova nem kaptunk tárlatvezetést. Ha a sejthető analógiát igyekszem továbbfejteni, hogy az organikus, lebomló (velünk egylényegű) tárgyak helyét átvette a sorozatgyártott esztétika, akkor is csak a kietlenség állítását találom egy mára már elhagyatott világban. Egy-két festményén az emberi anatómiát mint érzetmetaforákat ábrázolja; sajnos amennyire érdekes és az alkotóhoz illő megközelítés ez – hisz a csendéleteken keresztül is láthatóan hasonló mögöttes érzetekkel foglalkozik – olyan kevéssé kerül itt kifejtésre.

A flamand olajfestési technika által (lazúros, egymásra építkező festékrétegek felvitelével) a néző és mű között létrejön a már említett távolság (az ecsetvonások nem felfedezhetők, mesterien megfigyelt és kivitelezett tárgyakat szemlélünk). A technikailag jól kivitelezett alkotások azonban nem kapnak maguknak méltó témát, a megjelenített, „sajátos” esztétikával rendelkező tárgyak sokszor alibizésnek hatnak, ami szintén nem építi tovább a szürrealista álomszerűség hagyományát. Érdekes megfigyelnünk azt is, hogy a realista ábrázolásmód (már-már hiperrealizmus) megtévesztő fokán a csendéletek a fényképezés és fényképszerűség túltipizált romantikus érzeteit, giccsélményeit veszik át, ami szintén rontja az általánosnál jóval magasabb technikai tudást és kivitelezést.

Szabó András: A megismerés anatómiájáról, 2022

Szabó András műanyag lemezre karcolt grafikai technikájával hasonló párhuzamok mentén dolgozik. Többek között a szentek ikonográfiáiból, egy már letűnt művészeti perspektívából szemlézi tovább jelenünk. Látszólag hétköznapi embereket tematizál, emel be a képzőművészeti téma felmagasztaló reflektorfényébe. A mindennapi emberek általa „megszentelődnek”, egyszerű pillanataik kerülnek fel a templomok falára. Képeiben a közelmúlt, jelenkor és jövő összemosódik – érzetegyveleget alkot –, így mesélve el generációja életérzetét. A szentképek és jelenetek újraértelmezése, áthelyezése, a kiemelés és ismétlés szépen vezeti a befogadói tekintetet. A háttérelemek, tárgyaink kerülnek abba az emocionális előtérbe, ahonnan beszélni képesek használóik helyett. Az emberek alkotásain kiüresedtek, képtelenek bármiféle közlésre; az őket körülvevő környezet szimbolikája az, ami mesélni képes. (A bútorzat faerezetei pogány istenábrázolásokként bújnak meg a háttérben, a kintről beszűrődő fény által nyerünk betekintést a sötétségbe.)

Szabó András: Új gyerek a placcon, 2019

Ugyanakkor a másik fő tematika, „az ember lecserélése gépre” koncepció már közel nem hordoz ennyire sajátos és gazdag jelentéstartományt. A gesztus ismert és globális, a befogadó nem érzékel többet egy már érzett jövőkép újabb kivetülésénél.

A kiállítás felvezetőjében is ígért, megnevezhetetlen, de mégis jelenlévő dialógus teljesül. A két képzőművészeti megközelítés valóban kiegészíti egymást. A már-már túltipizált realizmus és a giccsbe hajló, fényképszerű szürrealizmus által a spektrum jóval szélesebb egyetlen képzőművész sajátos meglátásainál.

Juhos Sándor: Az üvegfalról, koponyával, 2023

Tovább vizsgálva a kiállítást egy szerveződő világszemléleten keresztül eddig fel nem tárt perspektívákat találhatunk. Két holland kultúrakutató, Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker 2010-ben publikálták a Notes on Metamodernism című esszét, amit a metamodern nyitószövegeként tartanak számon. A metamodern egyik legfontosabb fogalma az oszcilláció: a térfelek közötti állandó kilengés: a választás visszautasítása modern és posztmodern között; a többféle milyenség általi felszabadulás lehetősége.

A metamodern gondolkodásmód rámutat társadalmunk eltagadott sziszüphoszi köveire, magát az erős kérdésfeltevésekben határozva meg; felszabadítja így alkotóit a folytonos kételkedésre és gondolkodásra. Megoldása nincs, de állandóan maga előtt görgeti problémáit az el nem tagadás önrealizáló gesztusaként.

A kérdés csupán az, hogy a két alkotó valóban a hibás jelenségeinket felfedő oszcillációt, vagy a témáikra jellemző destrukciót alkalmazza-e szemléletében. Elpusztítani kívánnak-e, vagy figyelmet felkelteni, és ha az utóbbit, akkor mennyire pontosak látleleteik?

Ha a metamodernt, mint a különbségek közti szemléltetőeszközt definiáljuk, a kiállítás kitárul, és új értelmezési rétegeket találunk. Metamodern stratégiájuk által a bizakodásra való okot és reményt a hagyományok továbbörökítésében találják meg. Munkáikban előrevetítik maguk egy még feltételezett jövőben, így megelőlegezve a képzőművészetet mint a jövőben is érvényes kifejező- és reflexiós formát. Szabó András romantizálása közérthető: a mindennapok emberi szereplőit szent státuszba emelni fel (a köznapi esztétikából elveszett jelentésrétegeket igyekszik felhozni újra). Míg Juhos Sándor reflektorfényében a XXI.-ik század tárgyai és életérzetei tükrözik a kiüresedést, mint jelenünket meghatározó folyamatot. (De csupán akkor beszélhetünk ezek értelmezéséről, ha az általa felmutatott világ szimbolikus, és nem vágyott esztétika.)

A metamodern azonban jelenleg egy alakulni vágyó szemlélet, aminek nem látni még a pontos keretrendszerét és hatékonyságát. Hiába következik szervesen a posztmodern választalanságát elvetve és a modern szakmai tudását megőrizve, olyan analógia ez, ami kevés ember privilégiuma, még tanítatlan válaszkeresés.

Szabó András: Egy lehetséges valóság darabkái, 2021

Ha a metamodernre, mint a magaskultúra és a populáris kultúra egységesítőjére gondolunk, akkor már felmerülnek bizonyos aggályok. A magaskultúra szellemiségében konzervatív, komótos. Sokat töpreng, sokszor lemarad bizonyos tendenciákról. De nem is tehet másképp, hisz idő nélkül döntése sem lehet (olykor) megalapozott. Viszonya a populáris kultúrához egyre elfogadóbb. De a jelenlegi peremkultúra hitvallása lehetne akár a tömegkultúra-ellenes is, hisz, ha beengedjük a műanyag esztétikáját és sekély jelentéstartományait, a hatalommegosztás helyett könnyen a vizsgált és felvett szellemiség bezúzó fogai között találhatjuk magunkat.

Juhos Sándor: Pillangók virágzása, 2023

Fontos azonban, hogy nem az antik, kiüresedett gesztusok továbbüresítésére buzdítva, hanem a saját műfajainkban (legyen ez festészet, grafika vagy egyéb eljárások) megbúvó egyéni él és karakterisztika mellett foglalok állást, amely szemlélet identitásképzően hathat a kapitalizmus szalaggyártásával szemben. Továbbá fontos megértenünk és elemeznünk a minket körülvevő jelenségeket, de ha az elemzés módszertana komolyabbá válik az elemzett műalkotásnál vagy jelenségnél, akkor könnyen nevetség tárgyává válhat az értelmiségi pozíció és a kultúra, mint az életet megszépíteni és elmélyíteni kívánó szellemiség.

Kérdés továbbá, hogy jelenkorunk témái és érzetei – beszéljünk silány minőségben kivitelezett tárgyakról vagy akár trashkultúráról – művészeti gegként vannak-e beemelve a műalkotásba, reflektálatlanul marad-e a létromlás. Hisz reagálni valóban szükséges, csak ezen a ponton, a kultúra ilyen szintű jelentésvesztésénél könnyen egylényegűek lehetünk az általunk vizsgálni kívánt trash- és tömegkultúrával. Kérdés, hogy valóban mesélünk-e például az ember táplálta hitről, vagy csak azért, mert az utóbbi időkben bekövetkezett társadalmi szerepvesztése által szabad prédává vált. Hisz a csendéletekben megelevenített tárgyak és a grafikákon felvázolt jelenkori életérzetek szellemiségükben sokkal inkább mutatnak az ürességre, mint akár bármilyen magaskultúra táptalaja felé. A jelenség és annak problematikája komplex, mondhatni sajátos alkatkérdés. Egyszerre érezheti a befogadó ezen témák és érzetek beömlését meghunyászkodásnak, és közben lehet túlélési terv is, a fennmaradásért vállalt kompromisszum.

Hamvas Béla említi, hogy a nagy művet nem a konkrét tartalma, hanem a mögötte felsorakozó szálak és ki nem mondott történetek teszik igazán naggyá. Az, ami nincs is leírva bennünk, de mégis szervesen következik az alkotott műből. Így nem is kell erőlködnie, nincs benne színpadiasság, mert biztos magában, nem fél, és csak a megkívánt időben drámai. Sajnos itt már nincs ennyi bizalom előlegezve a befogadó felé. Egy dolgot világítunk meg, a környezet drámaian sötét, középre komponálunk, nehogy elveszítsük nézőnk tekintetét, és hagyjuk, hogy nézze, sose vegye észre, hogy bűvészeti trükkről van-e szó vagy műalkotásról.

A fényképeket a szerző készítette