…a táj homályossá válik, ahogy…

Egy óra múlva hajnali két óra.

Lili egy újabb sörre ciccentett rá az Üllői úti születésnapi buliban, ahol nem ismerte az ünnepeltet, csak egy ismerősén keresztül érkezett a kihasználhatatlanul egekbe törő belmagassággal rendelkező agglegénylakásba, de az érkezés után tíz perccel ez az ismerős egy Lili számára ismeretlen faszival eltűnt a temérdek hálószobának is használható tér egyikében, és azóta Lili egyedül üldögélt a többi meghívott között, söréből nagyokat kortyolva, a sörösüveg márkamatricájának precíz dekonstrukciójával foglalatoskodva.

Átlátszó lakktól csillogó, rágástól csálé, rojtos körme óvatosan megkereste a papírszerű anyag és az üveg találkozásának leggyengébb pontját, majd aláfogva elkezdte mutató és hüvelykujja segítségével lehúzni a matricát a zöld nyakról, egészen addig, amíg a matricarészlet el nem szakadt, és feltekeredve cigipapírszerű csövecskévé nem változott, mert ekkor újrakezdte az üveg nyakának ellentétes, meg nem kezdett oldaláról, így kerülve egyre közelebb egy matricátlan, sima üvegű sörhöz.

A pici tekercseket az előtte fehérlő dohányzóasztal szélére gyűjtötte, takaros kis négyzeteket alakítva belőlük, már két és fél ilyen négyzete volt, a harmadikból még csak az első derékszög épült meg, ezért nyitotta ki az újabb sört, hogy a geometriai produktum materiális igényei maradéktalanul teljesüljenek. Lili nem szerette a sört, így legalább valami haszna is volt az iszogatásnak, a proaktivitás csodálatosan konvencionális normatív kielégülése magával hozta az értelem csekély szikráját, amit a sima fogyasztás még önmagában nem teremtett volna meg, ha sört kellett innia, általában rosszkedvű és fejfájós lett, utóbbi biológiai okokból, előbbi szociális okokból, előbbi ugyanis főleg azért jelentkezett, mert a sör rossz ízét azzal társította, hogy ha nem issza, akkor mások furán fognak ránézni, annál pedig a sör is jobb, szóval egészségünkre. Lili úgy gondolta, a sörnek simán olyan az íze, mint a negyvenhetes villamosnak, vagy mint a kiszáradt fűnek, és a legtöbb jelenlévő valszeg csak azért issza, hogy ne nézzenek rájuk furán, és hogy jó első benyomással kezdjék a szociális interakciók innen végtelennek tűnő sorozatát, nincs második első benyomás, ugye, olyan ember akarsz lenni, akiről látják, hogy fasza gyerek, issza a sört, fél kezében zöld nyakú túlméretezett üveg, vagy csillogó fémdoboz, nagyokat szürcsöl bele, egyiket a másik után ciccenti, meg se kottyan neki, úgy issza, mintha csak víz lenne, fel se kell venni, mellékesen issza csak, azért jó ilyen fasza gyereknek lenni, mert nézzük meg azt a másikat, ott, a sarokban, sör nélkül, vagy maximum citromos sörrel, egyegésznégyszázalékossal, hát senki nem beszélget szerencsétlennel, hiszen tisztességesen még egy sört sem tud meginni.

Lili nem akart az a másik lenni, ezért szorgalmasan szürcsölgette az unalmas italt, bármilyen buliban volt is, pedig szívesebben ivott volna édes fehérbort vagy félkeserű rozét, de az manapság a gazdag heteró picsák trendi védjegyének számított, főleg ezekben a trash alter bulikban, szóval eléggé offos, mert a felsorolt három minőség közül Lili egyiket sem tudhatta magáénak. Ez van, itta tovább a sört, közben hallgatta a lerongyolt mélynyomokból feltörő – egyébként jó – zenét, a bluetootholt mobilra tekintve látta, hogy épp a Silk című számra bólogatott.

Jó zenének tartotta, bár nem illett egészen a társaság vagy a hely hangulatához, inkább, ahogy elképzelte, egy olyan autó recsegős rádiójába illett volna, amiben épp a legjobb barátoddal utazol egy olyan helyre, amit nem beszéltetek meg előre.

Domcsi vezetett, hosszú (na nem annyira hosszú, a válla fölötti tér harmadik centiméteréig ért) haja kócosan szemébe lógott, barna szakálla vöröses árnyalattal váltakozott a visszaverődő délutáni napfényben, Lili az anyóson ült, égővörös haja kétoldalt kopaszra vágva, a középen meghagyott taréj zselé vagy bármiféle egyéb haj-alternáló szer használata nélkül fodrosan, tízcentis kanyarokkal volt ráfésülve a bal oldali kopasz részre, vörös hajával éles kontrasztot vont fekete fülbevalója, ami egy kis rombuszt ábrázolt az egyik, egy kis háromszöget pedig a másik fülében; orrkarikája bal orrlyukába fúrva matton nemcsillogott, és az ékszer vertikális-horizontális síkokon elképzelt pontjainak haja tengelyétől való eltérése miatt nem érződött annyira a színek közötti elképzelt oppozíció. A fekete Mitsubishi rádiójából Wolf Alice: Silk c. száma szólt, amire Domcsi lassan dobolt a kormánykeréken, szájából keserű mentolos cigaretta lógott, néha bal kezével elemelte szájától a csikket, és a lehúzott ablakon át kihamuzott a forgalom hiányába.

Ahol jártak, ott már nem közlekedtek tömegével a kocsik, csak néha ment el mellettük egy-egy régi, kindertojásba való Suzuki vagy Golf. Lili is dohányzott, de ő nem a szájában, hanem jobb kezének mutató és középső ujja között tartotta a cigit a töredezett aszfalt felett.

Mindegy volt.

Lili nézte a szemeit vonzó tájat, az elterülő, fényesen zöldellő rétek (borsó? sóska? csalán? mit termesztenek itt?) úgy terültek el szeme előtt, mint a régi, Windows XP-s háttérképen, megelevenedett előtte, a lehúzott ablakon keresztül. A zöld óceán hullámai előre sárgává változtak (repce), visszafelé pedig a lila színeiben kezdett feloldódni (levendula), a termelési kisparcellák között elterülő rezidenciális területeken fehérre meszelt házak és gyümölcsfák nyiladoztak (minden, amiből pálinkát lehet csinálni; alma, meggy, krumpli, barack, körte, cseresznye, dió).

Lili elnézte ezt a halk, háttérszellő fújta tájat, és meglepődött magán, mert nem tudott másképp az elé táruló látképre gondolni, mint magyar tájként, pedig valószínűleg a francia vagy az angol tájak is hasonlóan nézhetnek ki, talán kicsit nagyobbak, talán kicsit mást termelnek rajta, nem értett hozzá, és nem is nagyon akart most más tájakra gondolni, csak erre a magyar tájra gondolt, és tudta, hogy valamiért ez a két dolog csak így jelenhet meg a fejében. Lili mindig úgy gondolt a magyarságára, mint egy magától értetődő, és ezért feleslegesen túlkomplikált dologra, végül is nem mindegy, ki hova, meg minek, az egész puszta véletlen, és ezen felül a jelenkor Magyarországa főleg fájdalmat és szomorú emlékeket okozott számára;

az a pofon azon a bulin,

az a beszólás ott a buszon,

az a részeg férfi, aki oda markolt,

az a gondolat, ami nem tudott megfogalmazódni,

az az osztály, ami úgy nevetett,

az a szülő, aki úgy üvöltött,

az a tanár, aki olyan alázóan mondta,

az a zene, ami nem tudott nem kommersz lenni,

az a kultúra, ami kizárt,

az az irodalom, ami nem segített,

az a kocsma, ahol ott, úgy, és annyian,

azok az életek, amik, és ahogy,

az a csók, ami ottmaradt, eldugva.