A Mester pulóverének elején nagy M betű díszeleg, ez nem tudom, szándékos-e. Egyáltalán van-e fogalma a srácnak arról, hogy a kampuszon az emberek ezen a néven hivatkoznak rá?

Már hogy a fenébe ne lenne – intem le magam lélekben szemforgatva. Közben én is felakasztom a kabátomat a teaház fogasára, majd cipőmből kibújva követem őt a vendégtérbe, az egyik szeparéba.

Diszkréten surrogó hanggal süpped be alattam a babzsák, mikor leereszkedem rá. A levegőt vízipipák aromás füstillata lengi be, kissé fullasztó. Egymással szemben foglalunk helyet az alacsony asztalkánál. A hátizsákommal matatva fészkelődöm. A Mester kézbe veszi az itallapot, böngészni kezdi.

– Szóval Gréta Rita? Tudtad, hogy mindkét keresztneved ugyanabból a tőből ered? – kérdi föl sem pillantva a sorokról. Biccentek, bár úgysem látja.

– A szüleim nem tudtak megegyezni, melyik a szebb, így mindkettőt megkaptam. De te miért vagy tisztában ezzel?

– Sok történelmi meg kulturális témában kutakodtam.

– Amúgy még nem mutatkoztál be.

– Misi – kanyarodik felfelé a szája sarka. Rám emeli a tekintetét, éppen csak futólag, majd visszatér a teakínálat tanulmányozásához. Totál átlagosan fest. Kissé alacsony, sötét haja elöl zselézett, huszonhat-hét éves lehet legfeljebb.

– Szóval egy éven belül kéne meglennie – térek rá a tárgyra némi zavart lapozgatás után. – Októberben lesz a leadási határidő.

– Tudom, mikor van – rántja meg a vállát. – Ha emlékszel, ebből élek.

– Te tényleg megélsz ebből? – vonom fel a szemöldököm. Azt még csak elképzelhetőnek tartom, hogy szakdolgozatokat írni mások helyett jó zsebpénz-kiegészítés, de annyit csak nem tud vállalni, hogy abból mindenre fussa!

– Ha mondom – tárja szét a kezét. – Van már témád és konzulensed, vagy nulláról indulunk?

Alig kezdem fölvázolni a helyzetemet, megjelenik egy felszolgáló. Az utolsó oldalon szereplő „nem sikerült választani” tea mellett döntök. Állítólag, ha távozáskor sikerül eltalálnom, mit kaptam, a ház vendégének számítok.

Míg várakozunk az italra, előadom a kamu mesémet Misinek a pszichológia szakos élményeimről és a beadandókkal kapcsolatos blokkjaimról. Arról, hogy vért izzadva vagyok csak képes összerakni a legegyszerűbb írásbeli beadandót is, mert folyton elkezdem, aztán kidobom, elkezdem-kidobom, elkezdem-kidobom …

– Tízszer annyit írok és kutatok, mint az átlag, de a nagy részéből sosem lesz semmi. – Akkorát sóhajtok, még a vállam is megemelkedik. Mire idáig jutok a történetben, már előttünk gőzölög a kiskancsónyi tea. Kezem az ölembe ejtve, törökülésben ülök a babzsákon, csüggedten nézegetem festett körmeim. – Belegondolni is szörnyű, hogy hónapokon keresztül játsszam ugyanezt, tízoldalakat megírva majd kidobálva az újabb és újabb szakdolgozat-ötleteim kapcsán.

Misi sötét bogárszeme figyelmesen függ rajtam. A falnak dőlve belekóstol az italába.

– Azt legalább már értem, miért a kényszereseken akarsz segíteni, mint pszichológus.

– Képmutatás, hogy épp ezt választanám hivatásnak? Éppen én, a gondjaimmal?

– Sosem ítélkeznék – tartja fel a tenyerét. Majd egy könnyed átkötéssel visszatereli a beszélgetést a leendő szakdolgozati témámhoz.

– Tudni sem akarom, mit választasz, amíg le nem adjuk a címbejelentőt – döntöm el az általa felvázolt opciók alapján. – Még a végén megpróbálnám a javaslataidat is kidobálni.

– Annál jobb – biccent Misi. – Könnyebben összerakom az anyagot, ha kevesebb a megkötés. Leginkább szabadon szeretek írni, bár ritkán nyílik rá lehetőségem.

Ezek után hosszan egyeztetjük a részleteket. Misi komplett szolgáltatást nyújt. Nemcsak összeollóz valamit mások nyilvános munkáiból, hanem tényleg kutat, autentikus tartalmakat gyárt. A védésre felkészítve még el is magyarázza a vevőknek az eladásra kínált gondolatait. Teázás közben azt is megkérdezi, hányast szeretnék kapni.

– Garancia sosincs – magyarázza –, de ritka, hogy akár csak egy osztályzattal mellélőjek. Mondjuk, négyes helyett kapjon a delikvens ötöst vagy hármast.

 – Ötöst szeretnék – szögezem le. A csészém pereme fölött méricskélem őt. Bár valódi vevő lehetnék! Bár ennyivel elrendezhetném az életem! Megacélozom az elhatározásom, hogy leleplezem Misit, és ezzel alapozom meg a jövőmet oknyomozó újságíróként. Ez erősebb referencia lesz, mint holmi megvásárolt szakdolgozat. Abból majd írok sajátot…

– Szóval, mennyibe fog fájni? – villantok felé egy mosolyt.

A Mester előhúzza a telefonját, pötyög rajta. Ha igazak a róla keringő legendák, és az is, amit most fölvázolt nekem, rászolgált a nevére – fut át a fejemen.

Elém tartja a kijelzőt. A számológépbe beütve előttem díszeleg az összeg. Halkan füttyentek. Ugyan nem lep meg a számsor; akik elvezettek Misihez, a nagyságrendekről is tájékoztattak.

– Ez kábé egy féléves tandíj – állapítom meg.

– Olcsóbb helyen – húzza el a száját fanyalogva. – Vagy egyhavi korrekt alkalmazotti fizetés. Én inkább így számolom, nem iskolai mértékegységben – teszi hozzá merengve. – Talán mert én dolgozni járok az iskolapadba.

– Miért éppen egyhavi? – biccentem oldalra a fejem.

– Mert kábé annyit ülök egy-egy megbízásomon.

Elképedek. Egyrészt, hogy képes egy hónap alatt ennyire beleásni magát adott témába? Másrészt...

– Tehát ez nem szezonális meló? Egész évre van munkád?

– Kislány – vigyorodik el. Utálom ezt a megszólítást. – Te most éppen jövő ilyenkorra állsz nálam sorba! Várólistám van. A vevőim egymásnak adják a kilincset és referenciát.

– Igaz, hogy nemcsak pszichó szakos beadandókat írsz? – kezdem hát pedzegetni az egyik legfontosabb témát a reménybeli leleplező cikkemhez. Erre felsorol egy csomó humán és társadalomtudományi diszciplínát. Mindegyikhez szolgáltat, igény szerint angol, német vagy magyar nyelven. Most már tényleg csak pislogok. Vagy zseni, vagy zseniális hazudozó.

– Csak azt nem értem – dőlök előre, félrerakva a kiürült teáscsészém –, miért nem fejezed be te az egyetemet, és leszel kutató! Ha ez ennyire megy neked.

Megcsóválom a fejem, elbiggyesztett szájjal méricskélem. – Legálisan kereshetnél pénzt ugyanezzel.

– Jobb szeretek büszke ötödéves lenni hároméves képzéseken – von vállat. Az elmúlt félórában említette, hogy néha szakot vált, párhuzamosan tölt aktív és passzív féléveket több karon. Ahol össze-vissza jár mindenféle nagyelőadásra, függetlenül attól, hogy felvette-e az adott tárgyat.

– De most komolyan – unszolom. – Annyi szakdogát megírtál, hogy abból már kijött volna legalább egy doktori.

Fanyar fintor suhan át vonásain. Az arca egészen elsötétedik tőle, és most először látszik közelebbinek harminchoz, mint húszhoz.

– Na hallod, ez az! A doktoranduszok szakosodnak. Ha nekiállok feljebb mászni az egyetemi ranglétrán, többé nem foglalkozhatok mindennel és bármivel! Mindig ugyanazt a tárgykört kéne kutatnom, mert a többiről, ahogyan most sincs, akkor sem lenne papírom.

Ezek után már csak technikai részletekről egyeztetünk. Megtudtam, amiért jöttem, a diktafon szépen teszi a dolgát a hátizsákomban. Októberig csomó bizonyítékot összeszedhetek még. Egyébként is sietnem kell, én leszek a szelfisarok-felelős a kolesz ma esti Halloween buliján.

– Amúgy van egy ismerősöm, aki mérnök-hallgatók helyett gyárt jó pénzért házi feladatokat. Számolást meg rajzolást – meséli a Mester. Felhajtja az utolsó korty teáját, szedelőzködni kezdünk. – Van, aki mindent vele csináltat meg. Szerintem ez elég para. Nem akarnék olyan plázába járni, amit olyasvalaki tervezett, aki módszeresen megúszta ezeket az egyetemen. Mármint értem, hogy valami biztos ragadt az illetőre az órákon, de attól még simán leszakadhat a mennyezet… A hazudozástól, hm, csak itt szó szerint véve, nem átvitt értelemben…

Pár perc múlva már hazafelé ballagok a teaházból a Nagykörúton. Az elhaladó embereket figyelem, közben azt forgatom a fejemben, vajon mennyiben különbözik Misi munkássága a fent említett mérnök-Mesterétől? Mennyivel veszélytelenebb? Vajon itt, a járókelők közül hányan köszönhetik a végzettségüket a hozzájuk hasonlóknak? Vajon ha Misi a saját nevében kutatna, mert a világ belátná, hogy érthet egyszerre mindenhez is, hány diplomás szakértővel kevesebb járna köztünk?

*

Este a jelmezbe bújt emberek csak úgy nyüzsögnek a kolesz nagytermében. A félretologatott bútorok sejtelmes félhomályba burkolóznak, a dekorációval szervezőként kimondottan elégedett vagyok. Pókhálók, művér és kreatívan megfaragott töklámpások mindenütt. Dübörög a zene, mindenfelé táncoló és beszélgető csoportok.

Épp megszabadultam egy kiürült pohártól, a hosszú, falhoz tolt asztaltól nagy lendülettel elfordulva egy srácba ütközöm.

– Aú, elnézést… – motyogom. Majd tekintetem felszalad egészen az arcáig. – Hát te?

A Mester áll előttem, ezúttal öltönyben és napszemüvegben, lenyalt hajjal.

– Á, Gréta Rita! – kiabálja. A zenétől alig hallani itt egymást. – Kicsi a világ, hogy egy nap kétszer is összefutunk.

– Egyáltalán minek öltöztél? – méricskélem.

– Mondjuk, hogy sötét zsarunak. – Egymás felé hajlunk beszéd közben, a zaj miatt.

– Az érettségi öltönyödben?

– Honnan veszed, hogy ez az érettségi öltönyöm? – ível féloldalas vigyor a képére. Mert olyannak tűnsz, aki kedveli a költségkímélő megoldásokat – felelem gondolatban, ám szóban inkább terelek.

– Nem megyünk ki inkább beszélni? – intek a folyosóra vezető kétszárnyú ajtó felé. A Mester biccent. Pár pillanat, és már a folyosó végében álló, leharcolt kanapé felé baktatunk kezünkben egy-egy műanyagpohárral.

Bár volt teendőm bőven a buli előkészületeivel, egész délután sem bírtam kiverni őt a fejemből. Amit művelnek a klienseivel, az elfogadhatatlan. Csalás, igazságtalanság, az érdemalapú társadalom aláásása, az urambátyám világ bebetonozása, mert hát ki engedheti meg magának, hogy fizessen egy szakdogáért… Mégis. Minél hosszabb ideig töprengek, annál mélyebb zavarba hoz a gondolat, hogy ártsak neki. Mert maga Misi nyilvánvalóan zseni, olyan lény, amilyen ritkán születik. Akaratlanul is csodálom a képességeit, hiába használja arra, amire.

Talán nem muszáj őt tönkretennem. Talán máshogy is szolgálhatom az ügyem, máshogy is hasznosíthatom, hogy nagy nehezen sikerült lenyomoznom és elérnem őt.

Menet közben igyekszem nem feszengve harapdálni az ajkamat.

Misi úgy zuttyan le a csíkos kanapéra, csak úgy nyekken. Én körülményesen, a boszorkány jelmezem fátyol-elemeit igazgatva helyezkedem el. Kerülöm a tekintetemmel. Egész délután azt kívántam, bár találnék ürügyet, hogy újabb találkozóra hívjam. Ám ez a lehetőség túl hirtelen jött, túl korán. Még nem sikerült alaposan átgondolnom az ötleteim. Mihez kezdjek a rólad gyűjtött tudásommal, azt mondd meg!

A fejünk fölött Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányából komponált poszter lóg. Férfi helyett egy alient ábrázol, zord, űrhajó-alkatrészeket idéző, absztrakt háttérrel.

– Jó ez a kép – jegyzi meg Misi. – Az eredetiről mindig egy keresztre feszített ember jut eszembe. Ezzel a Nyolcadik utas-dizájnnal emiatt egész olyan, mintha arra utalna, hogy a futurizmus per modern kor megöli a kreativitást.

– Megöli a kreativitást? Ezt pontosan melyik vonalból olvastad ki? – vonom fel fél szemöldököm a csillagos boszorkánykalap árnyékában.

– Hát ugye, ennek az eredetije egy da Vinci. Da Vinci meg a reneszánsz ember mintapéldánya. A polihisztoré. Viszont a modern korban nem sok tér marad egy polihisztornak. A mai világ azoknak kedvez, akik specializálódnak. Gyanúsnak is tűnsz, ha túl sok minden iránt érdeklődsz.

– Vagy inkább veszélyesnek, ha túl sok dologhoz értesz – szökik ki belőlem önkéntelenül.

– Lehet – szűkül össze sötét szeme. Megújult érdeklődéssel pásztáz végig.

– Már persze a reneszánsz polihisztor tudásszintje a mai érettségizőkéhez volt mérhető – piszkálom meg az önérzetét, belekortyolva az italomba. Hisz nyilvánvaló, hogy ő velük azonosul.

– Sőt, inkább alulmúlta – biccent megengedően. – Ugyanakkor nélkülük sosem haladt volna előre a tudomány annyira, hogy szerteágazhasson.

– Közel sem volt annyi ága, és egyik ága sem nyúlt olyan messzire – állapítom meg.

– Okos kis boszorkány vagy te, Gréta Rita – hunyorít rám derűsen a pohara fölött. Bosszús fintor suhan át vonásaimon.

– Sem kislány, sem kis boszorkány.

– Tessék?

– Folyton ilyen kicsinylő szavakat aggatsz rám.

Zseni vagy sem, attól én még nem lettem kevesebb, mint ami vagyok. Ahogy a lány mivoltom sem indokolja, hogy szótlanul tűrjem az ilyesmit. Ez a huszonegyedik század, könyörgöm, azzal kedveskedjen, hogy vadidegenként nem becézget össze-vissza.

– Észre sem vettem, bocsánat. – Tartja fel a két tenyerét. – Borzasztó az ilyen rossz beidegződés, aki nincs tudatában, küzdeni sem tud ellene. – Összeráncolja a homlokát, tekintete elréved. – Vajon más lányokkal is így beszélek? Mostantól figyelni fogom.

Igyekszem visszafojtani meghökkent pislogásom. Alázat? A Mesterben, aki da Vincihez hasonlítja magát? Nagyot dobban a szívem, majdnem kiüti a bordáimat. Ebben a pillanatban dől el, hogy bármennyire elítélem is, tönkretenni képtelen volnék őt. Talán nem is annyira őt ítélem el, semmint a vevőit… Hiszen a saját kifogása szerint neki csak így nyílik módja az önmegvalósításra modern polihisztorként.

– Jól van, túlélem – kanyarodik kissé erőltetett mosoly csillámos festékekkel kifestett arcomra. Erőt vesz rajtam a kétségbeesés. Most akkor mihez kezdjek a tervezett oknyomozó cikkemmel? Vagy ővele?

Egyelőre nem kell eldöntenem a dilemmát, mert Misi a gender témáról kezd csevegni. Társadalomtudósként, nyilván, otthonos ezen a terepen is.

Hagyom, hogy meséljen. Miközben elkortyolgatjuk az italunkat, növekvő szimpátiával elegy szorongással hallgatom. Attól tartok, Misi nagyon is tetszene nekem… Egy apró bökkenő akad, pszichológus hallgatónak hisz engem médiás helyett, nekem pedig muszáj csapdába csalnom, így vagy úgy. Hazugságon alapszik a kapcsolatunk.

Sodródom az árral. Hamarosan visszaindulunk a tánctérre. Igyekszem száműzni aggályos gondolataim, ám azok egyre ragacsosabb maszlagot alkotva kavarognak a fejemben. Ha összebarátkozom Misivel, talán összeismertet a mérnök-Mesterrel, meg még sok hasonlóval. Lesz új anyagom… Az egész hálózatot leleplezhetem!

Sántít az egész koncepció, bárhogy próbálom magam biztatni. Viszont tánc közben legalább beszélgetnünk nem kell majd. Lesz alkalmam csendben rendezni a soraim.

A nagyteremben csatlakozunk egy társasághoz. Misi a barátaiként mutatja be őket, együtt érkeztek. Egy vámpír-szobalánynak öltözött vörös csaj, egy ördög, egy macskanő meg egy srác, aki fogalmam sincs, mi akar lenni pepita jelmezében.

– Ez egy bohóc-szett? – kiabálom a füléhez pipiskedve. Biztos félrehallom a hangos zenétől a választ, mert mintha valami orosz regényről hadoválna.

Mosolygok, bólogatok. Majd az új ismerősök karéjában táncikálva ismét nyakig merülök a vívódásban.

Elmagyarázom Misinek, hogy csak meg akartam ismerni a kampusz élő legendáját, azért hazudtam eredetileg a szakomról. Inkognitóban terveztem maradni, ám végül megkedveltem őt.  Talán az elfogyasztott ital miatt tűnik gyengécskének ez az ötlet. A bizonytalanságomat jól bevált táncmozdulatokba fojtom.

Majd a többi „Mestert” buktatom le. Mintha csak menet közben kaptam volna a lehetőségen, hogy Misi elvezetett hozzájuk. Velük nem lesz gond. Kétlem, hogy minden házidolgozattal seftelő diák polihisztor zseni volna. Őket nem fogom megkedvelni…

Szinte észre sem veszem, mikor szakadunk el a társaságtól Misivel. Tánc, újabb italok, majd még több tánc következik. Alaposan elázom, már alig billegek a tűsarkamon. Végül hagyom, hogy Misi fölkísérjen a szobámba.

*

Másnap meztelenül ébredek, de tökegyedül. A délelőttöt végighányom, ám émelygésem nem múlik délután, sőt este sem. Hogy lehettem ilyen ostoba? Üres gyomrom megkönnyebbült, a szobatársam mindent bele elixírjének köszönhetően a másnapos fejfájásom felszívódott eddigre. Lelkemen viszont megül a csömör.

Hogy képzelhettem, hogy csak azért, mert zseni, férfiként is más lehet, mint a többiek? Ennyi volt. Ennyit a jóindulatról és csodálatról. A kolesz vécéjének ablakában könyöklök, leégett cigaretta pislákol az ujjaim között. Elnyomom a csempén, majd kipöccintem a kivilágítatlan udvarra.

Ha tudnád, te rohadék, hogy majdnem megmentetted a segged a megjátszott feminizmussal…

Zsebemből előkotrom a mobilom, és pötyögök Misinek egy üzenetet.

„A tegnapi részemről semmit sem változtat a megállapodásunkon. Áll még az alku?”

Megíratom vele a pszichológus szakdolgozatot, felveszem az összes konzultációnk, talán még haverkodom is extrákkal, hogy minél több Mesterhez elvezessen… Aztán az anyaggal egyenesen a nagynyilvánossághoz fordulok!