– Jankó, Jankó! Kis János! – kiáltozott egy várandós asszony a zsúfolt peronon, az első, frontra induló szerelvény mellett.

– Itt vagyok! – hajolt ki a vagonból egy negyven körüli szőke férfi.

A nő rápillantott, ingatta a fejét.

– Jankó, Jankó, Kis János! – kiáltozott tovább.

– Egy másik ablakból integetni kezdett egy barna férfi.

– Emma, lelkem, mindenórás vagyol…! Mégis kigyüttél?! Ne félj, három hónap múlva itthol leszek – harsogta túl a gőzös pöfékelését a férfi.

– Jankó, érzem, fiú lesz! Szép barna, erős. Mesélek neki rólad, Jankó! Jankó!

A kormos vonat kihúzott a vasútállomásról.

– Isten veled, Jankó, Isten veled!

Emma leroskadt, megindultak a fájásai.

Emmát felsegítették. Még aznap, 1942. április 16-án éjjel egészségesen világot látott Kis Jankó.

 

Mire a szerelvény hosszas zötykölődés után a Szovjetunió innenső felébe ért, a szőke és a barna Kis János, akár az édestestvérek, úgy ismerték egymást.

 

Jankó későn, harminchárom évesen nősült, egy éve. A semmire nem lehet családot alapítani, és ő bizony földönfutó, ahogy nevezte magát. Ott lakott, ahol árokásó kubikos munka akadt. Megismerte az egyik társának, Lajosnak a húgát, és hát jött a szerelem. Nem lehetett eloltani a lángot azzal, hogy nincs hol lakni. Egybekeltek, és meghúzták magukat Lajoséknál. Emma áldott állapotba került.

Jancsi elmúlt már negyven, ő is kubikosként kereste a kenyerét, három gyereket nevelt fel – két kicsi meghalt torokgyíkban –, a felesége tüdővészben szenvedett.

A „Két-János zászlóalj” megérkezett a frontra. Eligazítást tartottak. A katonák kirakodtak, Jancsi és Jankó ugyanabba a deszkakunyhóba kerültek.

– Ki tudja, tán épp mostan gyün világra a fiam – szorult össze a szíve Jankónak, mielőtt álomba zuhant, idegen földön az első éjjel. – Mert hát fiú lesz, Emma megérezte.

A „Két-János zászlóaljat” a szomszédos erdőkbe vezényelték, hogy tisztítsák meg az orosz partizánoktól, akik a sínek felrobbantásán mesterkedtek.

Jancsi és Jankó biciklivel járőröztek a vasúti pályák mentén. Ha esett az eső, a drótszamár dobálta a sarat. Gázoltak a pocsolyában, vagy belesüppedtek a porba.

 

Április 30-án – mikorra virágot bontottak a fák, és illett volna örvendeni a mézes illatnak – éjfélkor a partizánok lőni kezdték a zászlóaljat a roskatag szalmakazlak rengetegéből. Több magyar katonát megöltek, de a támadást sikerült visszaverni. Égtek a kazlak, megvilágították a csillagtalan eget. Mint disznópörköléskor, olyan szag terjengett. Lángra kapott az orosz partizánok holtteste.

 

Május elsején a „Két-János zászlóalj” élére másik százados került, aki még aznap este harckészültséget rendelt el: hajnali egykor bevetés. A környékbeli faluban ki kell irtani a partizánokat, fel kell gyújtani a házakat.

– He, cimbora, nem furcsa? Miért gyütt új százados? – ütközött meg Jankó. – Tán az előző nem vót hajlandó elrendelni a mészárlást?

– Ugyan – kontrázott Jancsi –, akkor alulrúl szagolná má az ibolyát! Lefokozták, mert rosszul szervezte meg az őrködést.

Azon az estén dupla adag pálinkát kaptak. Kapatosan vidámabb a gyilkolás.

– Én nem lövök – súgta barátjának Jankó. – Nem öltem még embert, nem is akarok. Ez nem az én háborúm! Mi közöm hozzá?

– A németek szövetségesei vagyunk, visszaadták Erdélyt, az a közöd hozzá! – tromfolt Jancsi.

– Én nem vagyok ezeknek a szövetségese! A nehézség törje ki! Horthy a szövetségese Hitlernek. Én Emma szövetségese vagyok, meg az újszülöttemé! – válaszolta Jankó. – Öljek pulyát, várandós asszonyt, komám?! Olyan, mintha Emmára törnének éjjel a muszkák.

– Rá is törnek, ha nem irtjuk ki őket! Csillag nincs az égen, nem látod, kire lősz – motyogta Jancsi. – A parancs, az parancs, nem a te bűnöd, mit csinálsz, még a jó Isten se büntethet érte.

– Nem tudom én aztat – húzta össze szemöldökét Jankó.

Alig volt ellenállás, a falu népét kivégezték, a házakat felgyújtották.

Jankó nem ölt embert, de egy kutyának csak odapörkölt. Amíg az összes eb a földre lapult vagy elmenekült – ha nem kötötték meg –, addig ez az egy hátulról megtámadta.

Amikor visszaértek a táborba, Jankó sírni kezdett.

– Remélem, nem fiam lett! Valaki mutassa meg, ki az ellenségem! Kezet nyújtok neki, kibékülök vele, Istenre esküszöm! Csak ne fiú legyen! Ne kölljön soha senkire fegyvert fognia, mint nékem!

– Meghótt a feleségem – könnyezett Jancsi is.

– Miből gondolod? – hitetlenkedett Jankó.

– Mert, amikor lövöldözés közben reá gondoltam, nem láttam az arcát.

A következő szerelvénnyel megérkezett a postavagon, szortírozták a küldeményeket.

– Kis János! Ide! Levél! Kis János! Ide! Levél!

Jancsi és Jankó is kapott üzenetet otthonról.

Jancsinak meghalt a felesége tüdővészben. Jankónak fia született egészségben.

– He, mit gondolsz, komám, nem vet valaki szemet Emmára? – kérdezte Jankó.

– Má hogy vetne?! Gyerekágyas! – vigasztalta Jancsi.

– Nem most, hanem később. Szemrevaló ám! – jelent meg egy halvány mosoly Jankó arcán.

– Félti itt mindenki a magáét, pajtás! Tán csak nem lesznek hitszegők a fehérnépek – sóhajtott Jancsi.

– Ha belőlem szitát csinálnak a muszkák, vigyáznál Emmára és a fiamra? – villant meg Jankó szeme.

– Igen – bólintott Jancsi.

 

A kétszázezres Magyar Királyi Honvédség feléből és százezernyi öreg, tartalékos, nincstelen katonából hozták létre – Horthy Miklós parancsára – a 2. magyar hadsereget, amely repülősökből, páncélosokból, javarészt gyalogosokból, biciklisekből állt.

Három hónapon át hozták, egyre csak hozták a vonatok a magyar katonákat a védvonalra.

Itthonról 1942. június 27-én, László-napon az utolsó tömött szerelvényt is elindították a frontra.

 

Nyáron a magyar katonák elfoglaltak egy hídfőállást, és megtámadtak egy várost. Kezdetben sikerrel jártak. Az egyik tiszt német Vaskeresztet kapott, ezért elnevezte magát bátor oroszlánnak. Egy másik tiszt erre azt mondta, ő foglalta el a várost, és mérgében hozzátette: „Elavultak a fegyvereink, most csak a szerencsének köszönhető, hogy nem hagytuk ott a fogunkat. Finggal nem lehet tojást festeni!”

A gyalogkatonák meg azt gondolták: ők vitték a bőrüket a vásárra.

Lám, lám a háborúban még az azonos oldalon sincs békesség!

 

A szovjetek egyre több ellentámadást indítottak a németek ellen.

A százados utasította a „Két-János zászlóaljat”, hogy induljanak a harcok tűzfészkéhez. Nem volt teherautó, gyalog kellett megtenniük az utat, a lófogatok a felszerelést vitték. Kilenc napon át meneteltek, éjjelente 6 órát alhattak a puszta földön. Cipelték a felszerelést, tűrték fejükön a nehéz, szoros fémsisakot.

Jankó kétszer is hangyabolyra feküdt. Kegyetlenül összecsípték.

Nappal addig pihenhettek, amíg megették az ebédet. Azelőtt érkezett otthonról szalonna és hagyma, de akkor az ételt a németek küldték, főként heringet. Soha nem ettek ilyet. Undorítónak találták. Jankónak nem kellett. Jancsi megette, mert kopogott a szeme az éhségtől. Hascsikarása lett. Útközben állandóan lekuporodott a bokrokba. Belázasodott, és hányt is. Csak húzta-vonta magát. Jankó támogatta, pedig szédelgett az éhségtől. Mindkettőjüknek kisebesedett a sarka, a talpa, gyenge volt a kapcarongy. Fél lábszárig érő, viseltes bakancsuk tele lett porral. Az ötödik éjjel jeges eső zúdult a nyakukba. A viharkabát nem sokat segített, átázott a ruhájuk, vacogtak a hideg szélben, mindenki megfázott és köhögött. A földre fújták az orrukat.

Amikor hajnali egykor a folyó melletti hadszíntérre értek, remélték, hogy leülhetnek, de azonnal támadásra parancsolta őket a százados.

A pokoli pergőtűzben senki nem látott tisztán, a német zuhanóbombázók tévedésből lőtték a magyarokat, sőt egy összezavarodott tiszt hibájából sok katonával saját tüzérségük végzett.

 

Az oroszok puskái messzebbre hordtak, mint a magyaroké. Nálunk vagy a puska romlott el, vagy golyó nem volt, vagy volt, csak nem illett a fegyverbe. Ki látott már ilyen fejetlenséget?! Nem csoda, hogy a németek lenéztek minket, képzetlennek tartottak.

Nagy riadalom támadt, mert megszűnt a rádió-összeköttetés az ezreddel, a híradós is odaveszett a felszereléssel együtt.

A „Két-János zászlóaljból” minden tisztet lelőttek. Feküdtek a földön a sebesültek. Átgázoltak rajtuk a szovjet Vörös Hadsereg tankjai.

Jancsit eltalálták a repeszek.

– Jó neked, komám, vigasztalta Jankó, téged most hazavisznek ápolni.

Nem vitték.

Egy tábori felcser kiszedte a szilánkokat, bekötözte, és többé rá se hederített.

Jancsi belázasodott, úgy tűnt, jobblétre szenderül. Jankó kibontotta az átvérzett kötést, lemosta pálinkával a sebeket, az egyikbe bele is szúrt a bicskájával, hogy kijöjjön a genny. Kiöblítette a vászon ingét, megszárította, széthasogatta, és bekötözte vele Jancsit. Muszáj volt, mert ha megköpik a legyek, vége. Jancsi megmaradt.

– Nem vót eddig barátom – mondta Jankónak. – Itt van ez a pálinkás flaska, nagyapámtól jussoltam. Mostantúl téged illet. Látod, a nevünk is bele van vésve. Te is Kis János, én is Kis János.

– Én pediglen neked adom a pipámat. Apámtól jussoltam, a nevünk első betűit is belevéste. Te is K. J., én is K. J.

Ültek, és néztek maguk elé.

– Minket megdögleni hajtottak ide, mint a marhákat a vágóhídra! Látod, cimbora, kevercset se kaptam, haza se küldtek – sóhajtott Jancsi.

– A keservit! Három hónap múlva leváltanak, mondták, de hazudtak! – válaszolta Jankó. – Hagynának békességben árkot ásni! Mindenkinek a maga dolgát csinálni. Nem köll más! Az se baj, ha ott rühösek leszünk, ha ezer szúnyog csíp is. Nézzed csak, negyvenöt körüli, kimustrált vénember itten mindenki. Nehogy magadra vedd, Jancsi!

Futótűzként terjedt a hír, hogy augusztus 20-án Horthy Miklós kormányzó fia, aki vadászpilótaként szolgált a seregben, felderítő repülés közben a földbe csapódott és szörnyethalt.

„Ez a héja típusú gép, nem volt valódi héja! Az áldozatot szed, nem maga válik áldozattá. Biztos javítottak a páncélján, nehéz lett, spirálba zuhant” – mondta az egyik tiszt a másiknak. Meghallotta a két Kis János.

– Na, cimbora, ez nem vicc, jelent valamit! Lezuhan és fűbe harap a kormányzó fia az ünnepnapon?! Vége a hazának. Kifosztják, megszállják, szétdarabolják a ruszkik. Mindenkit összefogdosnak, és fogságba visznek – sóhajtott Jankó.

– Ugyan, cigányasszony vagyol, jósolsz? Ne legyél vészmadár, ez Horthy büntetése – válaszolta Jancsi. – Úgy fáj ez neki, mint nekünk földijeinket látni elhullva! Megérdemli! A nagyságosok a hasukra ütnek, hogy háború, aztán menni kő! Fegyverrel kényszerítik a magunkfajtát – fűzte tovább.

– Szakadjon rájuk az ég! – emelte fel hangját Jankó. – Miért engedelmeskedünk? Nálunk is van puska, nemcsak a tiszteknél! Többen meghalunk itt, mint ahányat le tudnának puffantani a parancs megtagadásáért! 

– Ez a háború! – válaszolta Jancsi. – Olyat meg ne beszélj, hogy Horthynak bármi is fáj. Legalább dicsekedhet, hogy a fia hős, áldozatot hozott a hazáért. Örvendhet, az ő feje még mozog a nyakán. Nem gyün ide közénk, lőni!

 

1942 őszén kétszázezer magyar katona állt a Don folyó vonalán. A hátvéd szerepét töltötték be a németek mögött, akik Sztálingrádot ostromolták. Fontos volt, hogy legyőzzék a várost, mert ez felért volna azzal, mintha Sztálint tették volna el láb alól.

A magyar hadsereg aknákat telepített, sáncokat épített.

Megérkezett a tél, de a gépek, amelyek a munkálatokhoz kellettek, nem. A katonák várták itthonról a meleg ruhákat, de nem kaptak. Bakancsaikba, amelyek már nyáron tönkrementek, befolyt a hólé. A lovak legyengültek, megfáztak, elpusztultak.

Jancsi karján a seb a fagy miatt elfekélyesedett, a szája mélyen kirepedezett, az orra, a füle, az ujjai elfagytak. Jankónak megfázott a veséje, csak előrebukva tudott járni. Közeledett a karácsony. Beharangozták, hogy addigra megérkezik otthonról a pálinka, az majd felmelegíti őket. Amikor kibontották a ládákat, pezsgőt találtak bennük. Az üvegek egy része szétrepedt a zimankóban!

– A franc üsse meg ezt a hideg lőrét, belénk fagy! – káromkodott Jancsi –, fulladna meg, aki ideküldte!

Akadt, aki dühében a földhöz vágta, akadt, aki sírni kezdett.

1943 januárjában támadást indítottak a szovjetek, sítalpakon özönlöttek előre.

Az első sorokban álló magyar katonák hiába lőttek, ha egyet eltaláltak, tíz orosz jött helyettük. Elrendelték, hogy a második sorban álló fegyvertelenek vegyék át a puskákat az első sorban állóktól, és váltsák fel őket, mert nem bírták a rohamot. Hullottak a magyarok. Amikor a katonai vezetők látták, hogy az elszánt kitartásnak nincs értelme, minden elveszett, parancsba adták: „Fegyvertelenek hátra arc, visszavonulás!” Pánik tört ki, fejvesztve menekült mindenki.

Voltak, akiknek a negyven fokos hidegben és a rettenet miatt megdermedt a lábuk. Megadták magukat. A szovjetek szitává lőtték őket. Akadtak, akik német repülőterekre menekültek.

Jancsi fejvesztve balra, Jankó jobbra iszkolt a hómezőn. Jancsinak volt még fegyvere és lőszere. Bolyongtak, bukdácsoltak elcsigázva, maguk se tudták, előre vagy hátra.

Jancsi észrevett valami mozgást az egyik bokor mögött. Azt hitte, vadállat. Közelebb kúszott, akkor már biztosra vette, hogy egy elcsatangolt orosz katona. Felhúzta a zárat. Még közelebb kúszott, nehogy elvétse a lövést. Célzott és meghúzta a ravaszt. A puska eldördült. Jancsi odament megnézni, hogy él-e még a muszka.

Ó, nem ellenség volt az, hanem egy bajtársa arccal a hóban.

– Jaj, cimbora, de jó, hogy nem találtalak el! Kis Jancsi vagyok, magyar honvéd.

A fekvő katona megfordította az arcát. Lehúzta a sálat a szájáról. Előtűnt jeges szemöldöke, szakálla.

– Kis Jankó vagyok! – súgta.

Jancsi eldobta a fegyverét, ráborult a barátjára, és zokogni kezdett. – Jankó, Jankó, testvérem! Meg akartalak ölni! Állatot, gyilkost csinált belőlünk a piszok, mocsok, rohadt háború! A nyavalya essen belé! Meg akartalak ölni, téged, aki megmentettél, aki ápoltál, aki az egyetlen barátom lettél. Valaki mutassa meg, ki az ellenségem! Kezet nyújtok neki, kibékülök vele, Istenre esküszöm. Csak ne kelljen soha többé senkire fegyvert fognom! Itt haljak meg inkább azonnal!

Jankó nem hagyta meghalni. Összefogództak, vánszorogni kezdtek háttal a jeges szélnek a hómezőkön keresztül nyugat felé, ahol a messzeségben talán vár rájuk Emma meg a gyerekek.

Kimerülten, végelgyengüléssel küzdve, egyik lábukat a másik után húzva, gépiesen vonszolták magukat, nem pihentek. Ha megállnak, megfagynak. Hajnaltájt teherautózajt hallottak. Azt hitték, utolérte őket az ellenség. De magyarok voltak, akiknek sikerült kitörniük egy oroszok által körbezárt német reptérről.

Felvették a két Jánost.

Útközben egy fagyott lóra akadtak, kanyarítottak belőle. Bementek egy magányos tanyára, ahol egy csontsovány, görnyedt orosz asszony lakott magányosan.

Amikor Jankó levette a sapkáját, Jancsi látta, hogy cimborája megőszült, talán, amikor rálőtt. Kicsordult a könnye.

Fát vágtak, begyújtottak a sparheltbe. Megsütötték, elosztották a lóhúst, adtak az asszonynak is. Folytatták útjukat hazafelé. Magyarországra értek, amikor Jankónak magasra szökött a láza, rázkódni kezdett az egész teste. A rengeteg fagyási sebe elfertőződhetett, vagy a veséje mondta fel a szolgálatot. Jancsi karjában szenderült örök álomra.

Jancsi hazavitte a holttestet Emmának és fiának, az egyéves Kis Jánosnak.

 

A borítókép forrása a Magyar Nemzeti Levéltár.